Magvető

"...és magot ád a magvetőnek..." Ézs 55:10

Az Úr szemüvege II.

"Ímé, az Úrnak öröksége, a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom.
Mint a nyilak a hősnek kezében, olyanok a serdülő fiak.
Boldog ember, a ki ilyenekkel tölti meg tegzét; nem szégyenülnek meg, ha ellenséggel szólnak a kapuban."

Zsolt 127:3-5

 

"Feleséged, mint a termő szőlő házad belsejében; fiaid, mint az olajfacsemeték asztalod körül. "

Zsolt 128:3


Sokat küzdünk a kamasz fiankkal, a kamasz fiainkért. Szemtelenek, néha egyenesen "pofátlanok". Engedetlenek, tiszteletlenek. Mindent jobban tudnak, mint mi. Mégis...olyan sokat gondolkodom rajtuk és az én anyai szívem úgy eltölti az együttérző szeretet az esetlenségüket, harcaikat, lázadásukat látva.

Olyan jó volna, ha meg tudnám értetni velük, hogy van másként, lehet másként, nem kell küzdeni a világgal, küzdenünk egymással! De a maguk harcait maguknak kell megharcolni, a  maguk megértéseit maguknak kell megérteni!

Sokat imádkozunk értük.

Tegnap, ahogy olvastam ezeket az Igéket, feltette az Úr az Ő szemüvegét a szememre, velük kapcsolatban.

Nem azt láttam, ami a szemem előtt van, hanem azt láttam, ami a szívben van, ahogy az Úr Jézus látja őket.

Mint az Ő örökségét, mint nyilakat láttam őket: és boldogsággal és szeretettel töltött el, hogy az Úr megtöltötte velük a tegzeinket! Csak könyörögni tudok Hozzá, hogy ne céltalanul kilőtt nyilak legyenek végül, hanem elérjék a  célt, ahova küldettek, célba találjanak!

Láttam őket, mint olajfacsemetéket asztalaink körül (akik igaz időnként megmozgatják az összes érzékszervünket, mert gyakorta hangosak, idegesítőek, időnként még "szaguk" is van), akik felnőnek és az Ő dicsőségére lesznek naggyá!

Hiszem, hogy így lesz, mert Ő ezt ígérte nekünk!


Az Úr szemüvege I.

A házassági évfordulónkat ünnepeltük két hete vasárnap. Hétfőn kórházba kellett mennünk. Az orvos nem azt mondta, amire számítottam. Ez csalódással töltött el. Szerettem volna kiönteni a lelkemet egy testvérnőmnek, de ő nem ért rá. Amíg vártam, hogy visszahívjon és csak nem csörgött  a telefon, egyre növekedett bennem  a kivetettség, a szükségtelenség érzete. Úgy éreztem, nem elég fontos neki  a problémám, azaz nem vagyok elég fontos neki ÉN, hogy keressen. Dac, harag gyűlt  a szívemben.

Aztán kiderült, hogy amíg odavoltunk a vizsgálaton, ez a testvérnőm elmosogatott mindent, ami az ünnepség után megmaradt szennyes, az összes csetrest!

Megszégyenültem. Megláttatta velem Isten, hogy igenis, fontos voltam a testvérem számára: csak nem úgy, ahogy én vártam vagy szerettem volna!

Nemrég olvastam egy világi idézetet, ami arról szólt, hogy mindannyiunk alapvető igénye, hogy fontosnak érezzük magunkat. Húúú...milyen igaz! Ezért harcolunk a kapcsolatainkban, a munkahelyeken, iskolákban, még sokszor a gyülekezeteinkben is.

 

De az Úr Jézus nem erre tanít minket:

"Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait.
Mert példát adtam néktek, hogy a miképen én cselekedtem veletek, ti is akképen cselekedjetek.
Bizony, bizony mondom néktek: A szolga nem nagyobb az ő Uránál; sem a követ nem nagyobb annál, a ki azt küldte.
Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket."

Jn 13:14:17

 

"Monda nékik Jézus: Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem."

Jn 4:34


Tudjuk már ezt mi mind az értelmünkkel, de milyen nehéz erre odaadni az érzéseinket és elengedni önmagunkat, önmagunk fontosságát, vélt vagy valós érzelmi szükségleteinket! Mindezt csakis akkor tudjuk megtenni, ha hit ébred  a szívünkben arra, hogy Ő tud rólunk és gondot is visel ránk és ha elfogadjuk, hogy csak az a jó, amit Ő ad nekünk:

 

"Mind azokat az Úr, a mi Istenünk adta a mi kezünkbe."

5 Móz 2:36


Hogy mindezt meg tudjam cselekedni, szükséges, hogy ne a  magam hiányos látásával lássak, hanem az Úr teljes látásával!


Vasárnap a gyerekekkel  a gyülekezetben Dávidról beszélgettünk. A kiválasztásának és felkenetésének történetét olvastam fel az Igéből. Volt mit magyarázni, de a gyerekek megértették, mert az Úr megkönyörült rajtam és adott képeket a szívembe és gondolataimba, amikkel illusztrálhattam nekik a fogalmakat.

Elmondtam, hogy az ószövetség idején Isten leginkább csak a prófétákhoz szólt és azok adták át a szavát a  népnek és mondták el, mit kell, hogy cselekedjenek! Ez megváltozott, mikor az Úr Jézus megszületett és meghalt, mert azóta mindannyian közvetlenül beszélhetünk Vele!

Az olajjal való megkenetés a gyógyulásért való ima kapcsán mindannyiuk előtt ismert volt már.

Az üsző (tehén) és  a békességes jött kapcsán az egyik kislány kifejezte, hogy "hát, igen érdekes és érthetetlen mostanában ez a  magyar nyelv"!

De azt tapasztalom, hogy kis magyarázattal igen jól megértik a gyerekek Károlit!

Elmeséltem nekik, hogy a kézfogás szokása onnan ered, hogy azelőtt ezzel jelezték egymásnak az emberek, hogy nincs náluk fegyver, valóban békés szándékkal jöttek.

Természetesen minden gyerek úgy vélte  és én magam is, hogyha nekünk kellett volna választanunk Isai nyolc fia közül, a legnagyobbat, legerősebbet, legokosabbat választottuk volna. De Isten nem ember és nem ember módjára gondolkodik:

"Az Úr azonban monda Sámuelnek: Ne nézd az ő külsőjét, se termetének nagyságát, mert megvetettem őt. Mert az Úr nem azt nézi, a mit az ember; mert az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van."

1 Sám 16:7


Azután próbáltam lefordítani Dávid történetét a mi mindennapi életünkre (mert hiszem, hogy az én feladatom nem pusztán bibliai történetek megtanítása  a gyerekeknek).

Kértem, hogy úgy mutassák be egymást, mintha olyan valakinek beszélnének róla, aki nem ismeri, nem látta még sosem őket.

Beszélgettük arról, hogy milyen tulajdonságok azok, amik kívülről látszanak és mi az, ami a  szívben van, amit nem láthatunk a mi korlátolt  emberi látásunkkal.

Mivel elég izgágák voltak az alkalmon, mondtam nekik, hogy az én szemeim csak azt látják, hogy hogyan viselkednek, mozgolódnak, hangolnak- de az Úr szeme nem így látja őket, hanem mint kis tanítványait, akikhez szólni akar és akiket tanítani akar.

Felmerült a kérdés: hogyan láthatok én is az Úr szemével az én látásom helyett?

(Az egyik kislány közölte, hogy az Úrnak nincs is szeme...)


Levettem a szemüvegem és megkérdeztem tőlük, szerintük most hogy látok?

Jött a rendkívül bölcs válasz, hogy valószínűleg rosszul, homályosan- ha már szemüveget hordok...

Visszatettem, akkor megállapították, hogy most jól látok.

Mondtam nekik, hogy csak kérni kell az Urat, hogy adja az Ő jó szemüvegét ránk, hogy azon keresztül lássunk!

Aztán, mikor imádkoztunk, az egyik kislány ezt meg is tette!

(Mindig megbátorít az Úr a magvetésben, mikor valamelyikük szívből és megértéssel imádkozik!)

Rajtam sincs minden percben az Úr szemüvege. Sokszor csak részlátásom van és annak alapján ítélek, döntök, érzek. De szeretnék "jól  és jót" látni és kérem az Úr Jézust, Aki teremtett engem, a szemeimet is, a szívemet is: hogy tanítson meg erre!

(Dávid történetének folytatása még kibontásra vár! Szeretném felfedezni a gyerekekkel együtt, hogy mit láthatott Isten Dávid szívében, amiért alkalmasabb királynak találta őt a nála idősebb, erősebb testvéreinél ?!)

 

"Az anyaméh gyümölcse: jutalom" Zsolt 127:3

Miközben feküdtem az ágyban az elmúlt héten, arra várva, hogy "vége" legyen a bizonytalanságnak, a várakozásnak, már a  legelső gondolatom az volt, hogy én ezt nem szeretném mégegyszer! Hogy mindent meg fogok tenni, hogy véletlen se essek teherbe és ne kelljen újra megélnem, végigcsinálnom ezt az egészet: a félelmet, a kérdéseket, kétségeket és nem utolsó sorban a fájdalmat és végül a  csalódást! Már akkor éreztem, hogy ez nem kedves az Úr előtt, hogy nem arra hívott el, hogy magam védjem önmagam, de érzelmileg csak ezt a  döntést tudtam akkor meghozni.

Még mindig pihenek. Újra kezembe került egy könyvecske, ami gyermekáldást várók számára íródott. Egyik testvérnőm hozta, amikor még terhes voltam. Gondolkodtam tegnap, mit csináljak vele? Visszaadhattam volna  a kismama blúzzal együtt- de aztán arra jutottam, hátha lesz valaki, akinek még tanácsot kell adjak ebben a kérdésben...és ezért nekikezdtem.

Ahogy olvastam, megerősített az Úr abban, amit már megértettem előzőleg. Nem önmagamé vagyok és nem önmagamért, önmagamnak kell éljek! Az Övé vagyok, Ő visel gondot az életemről, a testemről, Ő tudja, mi van javamra.

"Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és nem magunk; az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk. "

Zsolt 100:3


Éppen ezért nem dönthetek a kényelemszeretetem vagy az értelmem bölcsessége szerint semmiben önmagamtól. Sohasem értettem, éltem meg igazán, hogy az anyaméh gyümölcse jutalom, de tegnap imában az Úr elé mentem, hogy az Ő áldása legyen az én méhemen is (nemcsak az életemen, szolgálatomon, amire olyan sokszor és olyan természetesen kérem)! A kezébe tettem a  félelmeim, kételyeim, önzésem és odaadtam magam az akaratára, bármit is tervez e téren a számomra!

Nem akarok félelmek közt, a  félelmek elleni védekezéssel megkötözötten élni! Szabad akarok lenni, az Ő gondviselő kegyelmében bízva élni és szeretni!

Az este azt is megláttam, hogy mindaz, ami történt: a terhességem, aztán  a vetélésem, még közelebb vitt Hozzá! Még többet megláttatott mindezek által önmagamból és Önmagából és mikor meg tudom már hajtani Előtte a  térdem és meg tudom már vallani az Ő nevét és Igazságát életem egy-egy nehéz kérdésében, döntésében: akkor MINDIG felragyog nékem a Krisztus és az Ő arca! És a Mellette döntés által, a világosságában járás által az én arcom is átváltozik az Ő képmására! És voltaképp ez a cél, mindenkor, mindenben! A többi,  a történések és körülmények, az érzelmek és gondolatok csak körítés és látszat!

És ezért megéri mindenben kitartani, ezért megéri az érzéseim ellenére is továbbmenni és önmagam elengedni! Mert az Ő közelsége igen jó nekem! (Zsolt 73:28)

 

"Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve! " Jób 1:21

 

Két hete csütörtökön pozitív lett a terhességi tesztem. Nagyon nagy örömöt adott az Úr nekünk ezáltal, habár meglepetés is volt számunkra! Legelőször Sárára gondoltam, aki azt mondta, mikor kiderült, hogy idős korára mégis gyermeket vár:

"Nevetést szerzett az Isten, énnékem"

1 Móz 21:6


Úgy betöltötte az Úr a szívem és a szám nevetéssel, hogy haza kellett jönnöm a munkahelyemről, mert nem tudtam semmire figyelni és nem akartam még elmondani a munkatársaimnak, hogy mi az oka ennek.

A 100. Zsoltár jutott eszembe azon a reggelen imádkozás után. És először arra gondoltam, hogy a  már felnőtt vagy felnövő gyermekeinkre adta az Úr az ígéretet. A teszt után visszaemlékeztem rá és megerősítésként vettem erre  a kisbabára.

"Hálaadó zsoltár. Vígan énekelj az Úrnak te egész föld!
Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel; menjetek eléje vígassággal.
Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és nem magunk; az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk.
Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornáczaiba dicséretekkel; adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét!
Mert jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!"

Azon a  hétvégén ünnepeltük a 20. házassági évfordulónkat a  gyülekezetben. Mivel nem volt egyházi esküvőnk, megtérésem óta vágytam rá, hogy az Úr előtt is szövetséget kössünk a férjemmel. Dicsőséget adtam az Úrnak a gyógyításáért, szabadításáért, helyreállításáért. Nemcsak mondtam, de úgy is éltem meg, hogy ez nem a mi ünnepünk, hanem az Ő ünnepe volt!

Akkor este, ahogy hazaértem a gyülekezetből, azt vettem észre, hogy vérzek. Először nagyon megijedtem. Aztán megvígasztalt az Úr, mert megértettem, bármi lesz is, azt az örömöt, amit Ő adott, senki sem veheti el! A  múlt héten szinte végig feküdtem és végig vérezgettem. A hitem és az érzelmeim több formáción mentek keresztül.

Először elszomorodtam, mert a  fiamnál is hasonló tüneteim voltak és elég hosszú időt kellett kórházban töltenem emiatt.

Aztán elfogadtam az Úr kezéből, azt mondtam, legyen meg az Ő akarata, így vagy úgy.

Jó volt pihenni, úgy éreztem, ott vagyok az Úr Jézus tenyerén. Olvastam, filmet néztem. Kerestem az Ő arcát.

De néhány nap múlva elkezdett beszűkülni a világ, miközben feküdtem az ágyban és "vigyáztam magamra", elöntött az érzés, hogy kívül maradtam az életen. Mindenki ment, tette  a dolgát, zajlottak az események, történtek a dolgok...csak én feküdtem ott mindenen kívül, egyedül. Ez félelemmel töltött el.

Csütörtökön Bibliaóra volt és én Jairus leányának a történetét vittem, azt, amiről itt is írtam. Egész más értelmezéssel, mint ahogyan később szólt hozzám.

Hazafelé, mintha  az Úr Jézus szomorú hangját hallottam volna:

"De te nem is hívtál engem!"

Jairus hívta Őt, hogy gyógyítsa meg  a lányát. Én nem. Gondolkodtam rajta, hogy kérjem, hogy imádkozzunk, de azt éreztem, hogy elfogadtam az akaratát, akkor miért zörgessek még?

Végül azt értettem meg, hogy én már lemondtam a gyermekről, és ezért nem is hívtam Őt.

Amíg feküdtem, volt időm gondolkodni. A kezdeti örömöt és lelkesedést a kezdődő nehézségek lehűtötték és egyre másra csak az előttünk tornyosuló akadályokat láttam már. A korlátokat, amik az én már gyerekektől felszabadult életem újra megkötik. Megkötözött, hogy nem fogok tudni megfelelni az elvárásoknak.

Már nem is tudtam szívből harcolni ezért az eltávozóban lévő életért.

 

Hágárról beszélt valaki nekem akkor:

"Hogy elfogyott a víz a tömlőből, letevé a gyermeket egy bokor alá.

És elméne s leűle által ellenébe mintegy nyillövésnyi távolságra; mert azt mondja vala: Ne lássam mikor a gyermek meghal. Leűle tehát által ellenébe, és fölemelé szavát és síra.
Meghallá pedig Isten a gyermeknek szavát, és kiálta az Isten angyala az égből Hágárnak, és monda néki: Mi lelt téged Hágár? ne félj, mert az Isten meghallotta a gyermeknek szavát, ott a hol van.
Kelj fel, vedd fel a gyermeket, és viseld gondját, mert nagy néppé teszem őt.
És megnyitá Isten az ő szemeit, és láta egy vízforrást, oda méne azért, és megtölté a tömlőt vízzel, és inni ada a gyermeknek.
És vala Isten a gyermekkel, s az felnövekedék, és lakik vala a pusztában, és lőn íjászszá."

1 Móz 21:15-20

Az Igéből megláttam, hogy mivel nehéz volt cipelnem ezt a gyermeket( már három nap fekvés után is elfogyott a  víz a tömlőmből), ezért én is letettem  a bokor mellett, mint Hágár, hogy ne lássam, míg meghal.

De az Úr angyala szólt, hogy keljek fel, vegyem fel és gondoskodjak róla, mert az Úr megnyitja a szemem és ott lesz a  forrás, hogy megitathassam a  gyermeket!

Pénteken este imádkoztunk. Úgy jöttem az Úrhoz, ahogy voltam. A kételyeimmel, félelmeimmel, kérdéseimmel, hitetlenségemmel. Megvallottam Neki, hogy nehéz elengednem a magam akaratát, a magam szabadságát, a magam terveit, hogy felvegyem azokat a korlátokat, amiket Ő helyez rám: de meg akarom tenni! Miközben imádkoztak értem, mintha valami megmozdult volna  a méhemben. Sosem éreztem még ilyet imádság alatt.

Azon az estén a szokásosnál is jobban fájt a hasam és a derekam és éjjel erősen megindult a  vérzés. Csak álltam és néztem, hogy most akkor mi van?

Hétfőn a nőgyógyászati ellenőrzésen megállapították, hogy már nem vagyok terhes, elment a baba.

 

Sok mindent nem értek még abból, ami történt.

Örömmel fogadtuk ezt a gyermeket, ajándékként a  házassági évfordulónkra, a gyógyulásunkért. Miért vette vissza az Úr?

Vagy én voltam az, aki nem tudott eléggé vigyázni erre a  kis életre?

Örömmel fogadtuk, rövid idő alatt mégis földhöz vertek a  kétségek és félelmek, a  jövő miatt.

Imádkoztunk érte, mégsem maradt meg. Nem volt nagy hitem, ez igaz, mert én szembesültem igazán azokkal a fájdalmakkal és vérrel, amit mások nem éreztek, nem láttak.

Vannak dolgok, amiket viszont már megértettem, ezalatt a kicsiny idő alatt is.

Ebben is, mint mindenben, megint túlzottan érzelmiek voltunk. Az Úr ki akar nevelni abból, hogy az érzelmeinken keresztül lássunk, értsünk, éljünk, higgyünk. Talán még az Igék mondanivalóját is árnyalták a pillanatnyi érzéseink.

Megint csak nem tudtunk várni és hallgatni, rögtön el kellett mondani, meg kellett osztani, holott még orvosnál sem jártunk. Nemcsak a nehézségeinket kell megtanulnunk az Úrra vetve hordozni, hanem az örömeinket is.

Megláthattam megint, hogy még mennyire önző vagyok és mennyire önmagamnak, a testemnek élek. Kialakítottam magamnak egy életformát, aminek természetesen része a munka és a kötelesség is, de alapvetőleg a  magam ura vagyok és nem korlátoz semmi. És ezt odaadni nagyon nehéz. Teszem a dolgom, szolgálok, de még mindig nagyon sokszor azt, amit én szeretek tenni, ahogy én szeretem tenni.

 

"Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt."

Jn 17:4

A szívem vágya, hogy elmondhassam ezt, ahogy az Úr Jézus elmondta!
Kérem, hogy segítsen azt a munkát végezni, amit valóban Ő bízott rám!

Először életemben azt is megtapasztalhattam, hogy az Ő öröme nem múlik el az ajándékkal, ami múlandó! Számomra is felfoghatatlan és hihetetlen, de miután az orvosnál végeztünk, tele volt a  szívem örömmel, tervekkel. Este azon gondolkodtam, hogy most nekem gyászolnom kellene. De nem volt a  szívemben gyász! A jól ismert önsajnálat sem, keserűség sem. Végtelen szabadságot és örömöt éreztem. Elvehetetlent, elveszíthetetlent.

Nem a gyermeken gondolkodtam, akit elvesztettem, hanem a gyermekeken, akiket adott nekem az Úr már eddig is a  gyülekezetben, a  rokonságban. A feladatokon, a tennivalókon, velük kapcsolatban.

Halál helyett az Ő élete élt, él bennem. Mivel már hamarabb elengedtem, odatettem  a kezébe, könnyebb volt elfogadnom a tényt, mint a családomnak, akik érzelmileg nagyon beleélték magukat, és elképzeltek már mindent, és most nagyon nehéz elhinniük  a megváltoztathatatlant.

Amikor a kisruhákra gondolok, amiket turkáltunk, nem a hiány jut az eszembe, hit van a szívemben, hogy az Úr ad azokba a ruhákba gyereket! Ha nem az enyémet, akkor a lányomét, a  fiamét, a  rokonok gyerekeit. Nem maradnak üresen!

Nem értem, hogy ki az a gyermek és hogy hol van most, akiről  gondoskodnom kell, de hiszem, hogy Ő a  Maga idejében megmutatja majd.

Nem értem az Urat, de imádom Őt azért, hogy nem engedett elveszni az érzéseim ingoványában , hanem kősziklára állította a lábam.

"És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. "

Fil 4:7

Méltó a Bárány!

 

"Nagy szóval ezt mondván: Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcseséget és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást. "

Jel 5:12


Kedden az imaalkalmon nagy fájdalom támadt a szívemben. Egyik testvérnőm azt vallotta meg az Úrnak, hogy nem méltó, hogy Hozzá jöjjön és hogy képtelen arra, hogy mindazt, amit kér az Úr tőle, megcselekedje! Mindez elhordozhatatlan teherként összenyomja őt.

Szerettem volna elmondani neki, hogy ez nem így van, ennek nem kell így lennie és hogy az Úr Lelke nem így működik! Hogy én nem ilyennek ismerem az Úr Jézust!

Ahogy befejezte az imádságot, felgerjedt a  hála és az öröm a  szívemben és úgy vallottam meg az Úrnak mindazt, Akinek én önmagam és Őt ismerem!

Én nem vagyok méltó, valóban, semmi érdemem nincs (mégha az időről időre fellobbanó büszkeség meg is kísért vele, hogy van). De méltó a Bárány, hogy vegyen dicsőséget, hódolatot, áldást és tisztességet!

Nekem nem magamat kell vizsgálgatnom, bűneimet, bukásaimat- esetleges gyümölcseimet!(Ezzel nem mondom azt, hogy nem kell megtérnem mindabból, amit az Úr mutat nekem!) Sohasem fogom azt mondhatni, hogy már elértem, hogy kész vagyok! Lehet, úgy tűnik, " méltóbb " vagyok rá, mint 3 éve, de még mindig nem vagyok MÉLTÓ! DE méltó az Úr Jézus, és nekem Rá kell néznem, mint arra az érckígyóra, régen, a pusztában! És Ő azt mondta, hogy:

"és azt, a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem."

Jn 6:37


Nem utasít el, sohasem utasít el érdemtelenségem okán, inkább vár, hogy lássam már meg végre, törjön össze teljesen a szívem és véglegesen: hogy nem tudom magam megcselekedni a megszentelődésemet! Nem tudom kitermelni magamból a gyümölcsöket, nem tudok megharcolni a bűneimmel! Próbáltam, erölködtem, nem sikerült!

Azt gondolom, az Úr nem kér tőlünk ezernyi megcselekedni való parancsolatot vagy törvényt! Elsődlegesen legalábbis nem!

Ő egyet kér: a szabad akaratunkat, a döntésünket, azt, hogy keressük az Ő arcát!

És ha ezt tesszük, minden mást elvégez bennünk! Persze, nem egy nap alatt és nem a mi részvételünk nélkül! Kell hozzá az engedelmességünk mindabban, amit Mellette élve, járva megértünk! De pusztán a magunk megértései és akarásai siralmas eredményekkel járnak az ördög és a bűneink elleni harcban!

Nagyon sokat küzdöttem a  bennem lakozó bűnnel, gonosszal, tisztátalansággal! Amikor megnyílt a  szemem arra, valójában ki vagyok, mi van bennem- teljesen földhöz vert. Tele voltam csalódottsággal, keserűséggel, önsajnálattal, lázadással, haraggal, daccal.

Egy idő után már akartam én ezzel harcolni, de csak estem-keltem, nem jutottam előrébb. Hiába értettem, hiába akartam a jót, de végül mindig csak a rossz győzött bennem. Belefáradtam, azt gondoltam, nem való nekem ez  a hívőség, én nem tudok már hinni sem abban, hogy lehetek jobb, tehetem jobban.

Egészen rossz oldalról közelítettem meg a kérdést! Még mindig az én hitemre, az én akaratomra, az én erőfeszítéseimre alapoztam.

Nagyon nehéz így hívő életet élni!

Aztán az Úr arcát kezdtem keresni és Ő elkezdte formálni a Szent Lelkévek az életem! Ahogy közelebb kerültem Hozzá, sokmindent kiszorított a  szívemből, amivel addig hiába küzdöttem! Minden különösebb megfeszülés vagy akarás nélkül értékét vesztette mindaz, ami miatt addig kísértésbe estem. Eltűnt a szomorúság, a hangulatingadozások, amiken folyton próbáltam úrrá lenni.

Aztán akadtak dolgok, amiket magam ítéltem kárnak és szemétnek, az Úr Jézus közelségében, amikről magam mondtam le, tudatosan, mert nem is értettem, miért voltak előzőleg azok olyan fontosak nekem.

És vannak próbák, igen, amikor mégis, nekem kell döntést hoznom újra és újra! Van, amikor ez a  döntés nehéz, mert mélyen érint, elér a gyökerekig! De már akkor sem kérdés, hogy Kit választok, mert tudom, hogy nem fordulhatok vissza, nem akarok visszafordulni! Ilyenkor idő kell, hogy meg tudjam harcolni az elengedést, elfogadást, hogy ami az értelemben megvan, ahhoz tudjanak csendesedni, csatlakozni az érzések is!

De ezekben a próbákban már tudom, hogy az Ő megváltott gyermeke vagyok, hogy az Ő vére ott van az én szívem ajtófélfáin, hogy szeret engem és hordoz, hogy az Övé vagyok.

És ez örökkévaló öröm!

 

Jairus leányának kamrájában

"Mikor még beszél vala, odajövének a zsinagóga fejétől, mondván: Leányod meghalt; mit fárasztod tovább a Mestert?
Jézus pedig, a mint hallá a beszédet, a mit mondanak vala, azonnal monda a zsinagóga fejének: Ne félj, csak higyj.
És senkinek sem engedé, hogy vele menjen, csak Péternek és Jakabnak és Jánosnak, a Jakab testvérének.
És méne a zsinagóga fejének házához, és látá a zűrzavart, a sok síránkozót és jajgatót.
És bemenvén, monda nékik: Mit zavarogtok és sírtok? A gyermek nem halt meg, hanem alszik.
És nevetik vala őt. Ő pedig kiküldvén valamennyit, maga mellé vevé a gyermeknek atyját és anyját és a vele levőket, és beméne oda, a hol a gyermek fekszik vala.
És megfogván a gyermeknek kezét, monda néki: Talitha, kúmi; a mi megmagyarázva azt teszi: Leányka, néked mondom, kelj föl.
És a leányka azonnal fölkele és jár vala. Mert tizenkét esztendős vala. És nagy csodálkozással csodálkozának.
Ő pedig erősen megparancsolá nékik, hogy ezt senki meg ne tudja. És mondá, hogy adjanak annak enni."

Mk 5:35-43


Mind ismerjük a  történetet. A zsinagógafő leánya megbetegszik, és az aggódó apa hívja az Urat, hogy gyógyítsa meg szeretett gyermekét . Az Úr Jézus el is indul, de útközben a vérfolyásos asszony érintése feltartóztatja. Mire folytatná az utat, jön a hír, hogy hiába, már nem tud mit tenni, a helyzet  visszafordíthatatlan.

Sokan megtapasztaltuk már Isten gyógyító erejét, ami az Ő érintéséből fakad. A mi gyülekezetünkben is történtek már csodába illő testi gyógyulások.

Akik újjászülettünk, életünkben legalább egyszer (de tapasztalataim szerint újra és újra) megéljük azt, mikor a lelkünk a halálból életre kel, mint az a leányka az Igében.

Mindez növelte hitünket és ragaszkodó szeretetünket az Úr felé.

2016 karácsonyán szólt hozzám az Úr ez Igék által és azt ígérte, hogy azokat a kapcsolatokat, amik akkor körbevettek és halottak voltak, és amikre annyira vágytam, hogy éljenek, Ő feltámasztja. Megtette és ez hatalmas öröm  a számomra és hála tölti el a szívem ezek miatt.

Mégis...én egy múlhatatlan, örökkévaló örömről szeretnék beszélni most nektek, ami Jairus leányának a kamrájában fakad!

A látható véglegesség és reménytelenség ellenére az Úr hinni  bátorította Jairust.

Amikor a házához értek, a rokonok, szomszédok, ismerősök már siratták a lánykát. Az Úr Jézus ezeket a  siránkozókat nem engedte be a kamrába. Sem azokat, akik nevettek az ígéretein.

De ott állt a kamrában Péter, Jakab és János, a  tanítványai.

Nem beszél róluk többet az Ige. Nem írja le, hogy ezt tettek volna, vagy azt tettek volna, hogy bármit is szóltak volna, hogy megtörténjen a csoda. Egyszerűen csak álltak a Mester mellett és figyeltek.

Az Úr megfogta  a gyermek kezét és életre hívta! A leányka felkelt és járni kezdett. Akkor Ő azt parancsolta, hogy adjanak neki enni. Olyan egyszerű ez a  történet, mégis olyan sok mondanivalója van a számunkra, mai tanítványok számára is!

A napokban hallottam egy megtérésről, ami úgy zajlott, hogy a  megtérő elmondta a megtérők imáját. Pontosabban elmondatták vele. Azzal a gondolatmenettel, hogyha ma visszajönne az Úr, ő a  pokolba menne, de ha ezt elmondja, az Úr Jézus vére rajta lesz és Ő elviszi magával. Azóta sem történt semmi változás ennek az embernek az életében, de ő meg van nyugodva, hogy nem megy a pokolba...Nem  volt bűnlátás, bűnvallás, megtérés, annak a megértése, hogy mindemiatt szüksége van Jézusra!

Jairus leányának története nem erről tesz tanubizonyságot! Amikor őt az Úr Jézus szólította, feltámadt a halálból, felkelt és járni kezdett. Elképzelem, hogy az első léptei talán ingatagok voltak, bizonytalanok, hiszen nemcsak, hogy súlyos betegségből gyógyult fel, hanem egyenesen a halálból kelt életre: de mégis, Jézus szavára indult, engedelmeskedett, a  fekvésből felállt, mozdult az élete.

Az Úr keze cselekedett, Ő érintette meg  a kislányt, az Ő szava hívta életre...mégis, mit mond azután?  "adjatok neki enni"...

Ti tápláljátok!

Az Úr életre hív, megvált, szabadít, gyógyít, helyreállít! Ez az Ő munkája, Ő végzi, az Ő ereje által, a kereszt, a feltámadás ereje által!

Mi sokszor csak állunk és ámulunk, milyen hatalmasan teszi ezt!

De aztán megmutatja, kijelöli a mi feladatunkat az egészben, a részt, ami a mi felelősségünk, amit ránk bízott : "adjatok enni neki ti!"

Hogyan etetnek egy felgyógyulóban lévő beteget? Jól táplálják, értékes táplálékkal, ami javára, épülésére van! Nem szeméttel, értéktelen kalóriákkal!

 

Hívő életem kezdetén nagyon sokat "mentem, tettem, szóltam". Szolgálni AKARTAM. ÉN.

Cselekedni, hogy az emberek változzanak, hogy megszabaduljanak, hogy meggyógyuljanak.

Sokszor csalódásként éltem meg, hogy az erőfeszítéseimnek nem volt semmi eredménye vagy legalábbis többnyire nem sok.

Nem értettem, mit csinálok rosszul?!

Mostmár tudom, hogy életre kelteni én nem tudom a halottakat! Ezt egyedül az Úr tudja és nekem oda kell engednem Őt hozzájuk, nem állhatom el Előle az utat!

 

Örökkévaló örömről szerettem volna nektek beszélni, arról az örömről, amit a napokban is megtapasztalhattam, mikor ott állhattam Péter, Jakab és János mellett Jairus leányának kamrájában és láthattam az Úr Jézus drága, átszögezett kezét munkálkodni, amint egy megkötözött lelket megszabadít!

Ez a  szívem legnagyobb vágya, hogy az Úr odafogadjon Maga mellé, és járhassak Vele azokban a kamrákban, ahol Ő munkálkodik és táplálhassam jó táplálékkal, az Ő tiszta Igéjével azokat, akiket megszabadított, meggyógyított, feltámasztott, helyreállított!

Ez az öröm több a testi gyógyulás öröménél, több a saját életem bármely öröménél!

 

Szavaink

"És monda Bálám Báláknak: Állj meg a te égőáldozatod mellett, én pedig elmegyek; talán előmbe jő az Úr nékem, és a mit mutat majd nékem, megjelentem néked. Elméne azért egy kopasz oromra.
És elébe méne Isten Bálámnak, és monda néki Bálám: A hét oltárt elrendeztem, és áldoztam mindenik oltáron egy-egy tulkot és egy-egy kost.
Az Úr pedig ígét ada Bálámnak szájába, és monda néki: Térj vissza Bálákhoz, és így szólj."

4 Móz 23:3-5

 

Az elmúlt hetekben volt egy nehéz (online) beszélgetésem. Valami olyanra derült fény, ami mellett nem mehettem el szó nélkül. Nekem lett volna rá szavam, de nem tudtam, az nem rombol-e, nem szakítja-e meg az éppen épülgető kapcsolatot, azt a  kapcsolatot, amin keresztül a beszélgető partnerem talán közelebb kerülhetne Istenhez!

Nagyon tanácstalanul olvastam újra és újra  a sorait. Az Igazság, a  válasz ott élt a szívemben, de hogy azt milyen formában írjam meg, hogy az ne törje össze a kapcsolatot, de ne is simogassa a bűnt, arról fogalmam sem volt. Tehetetlenségemben az Úrhoz fordultam, Elé vittem a kérdést. Ahogy imádkoztam, megfogalmazódott bennem egy gondolat, ami egészen más irányból közelítette meg az Igazságot,de nem kente el és nem volt engedékeny!

Megírtam, s bár azóta keveset beszélgettünk, hiszem, hogy az Úr tiszta, szent, kimondott szava végzi a dolgát!

Olyan sokszor kerülök hasonló helyzetbe! Meglátom a bűnt, azt, ami nem az Úr szerint van- de nincs kellő bölcsességem, hogy a  bűnös javára válóan mondjam ki azt.

Meglátom a szükséget, de nem látom, mi az  a segítség, ami valóban előrébb viszi a szenvedő életét!

De Bálámhoz hasonlóan én is mondhatom, hogy várjunk és elébe mehetek az Úrnak, magam, egy kietlen helyre, ahol Ő vár rám, hogy megtöltse szóval, Igével az én ajkam, amit azután elvihetek annak, akihez küldettem!

Ezért először nekem magamnak kell találkoznom az Úrral és vennem az Ő szavát, csak azután mehetek másokhoz, hogy elvigyem nekik az örömhírt, a  szabadulás, az áldás, a gyógyulás, a megtérés Igéit!


"Mit átkozzam azt, a kit Isten nem átkoz, és mit szidalmazzam azt, a kit az Úr nem szidalmaz?"

4 Móz 23:8

"Monda azután néki Bálák: Kérlek, jöjj velem más helyre, honnét meglássad őt, de csak valamely részét látod annak, és őt mindenestől nem látod, és átkozd meg őt onnét nékem."

4 Móz 23:13

 

A magam gyarló életéből tudom, hogy milyen sokszor átkozom meg embereket. No, nem Bálák átkával, direktbe!

De átkok az ítéleteim, a véleményem, az elvárásaim, az összehasonlításaim is.

Bálámmal együtt azt kellene mondanom, hogy miért átkoznám, miért szidalmaznám, miért ítélném el azt, akit a Szent Isten nem átkoz, nem szidalmaz és nem ítél!?

Hol van még az a  krisztusi arc bennem, amelyik nem átkoz sosem, csakis áld?

Amit megértettem még ebből az Igéből,  az az, hogy az ördög nagyon sokszor hasonlóan cselekszik, mint Bálák: mutat egy darabot a másikból, mutat egy kis részt az egészből, ami alapján én véleményt alkotok, ítéletet hozok, átkot mondok.

De csak azért, mert nem látom az egészet, nem látok Isten szemével!

Hála az Úrnak, hogy tanít választani az Ő látása és az ördög látása között! Hála az Úrnak, hogy nem rejtette el az Ő gyermekei előtt ezeket a dolgokat, hanem megnyitja a mi szemeinket, hogy az Ő szemével lássuk egymást, a  körülöttünk lévő dolgokat és hogy az Ő szívével érezzünk! Az Úr Jézus szíve nem átkoz, hanem áld! Nem kárhoztat, nem vádol, hanem életre hív!


"És monda Bálák Bálámnak: Mit cselekeszel én velem? Hogy megátkozzad ellenségeimet, azért hoztalak téged, és ímé igen megáldád őket.

Ez pedig felele és monda: Avagy nem arra kell-é vigyáznom, hogy azt szóljam, a mit az Úr adott az én számba?"

4 Móz 23:11-12


"Akkor monda Bálák Bálámnak: Se ne átkozzad, se ne áldjad őt.
Felele pedig Bálám, és monda Báláknak: Avagy nem szólottam volt-é néked, mondván: Valamit mond nékem az Úr, azt mívelem?"

4 Móz 23:25-26


Nagyon sok szavunk van. Munkahelyi beszélgetésekben. Családi vitákban. Testvéri kapcsolatokban. Konfliktusokban. Gyereknevelés közben.

Gyülekezeten kívül és a  gyülekezetben is.

De ezek mind azok a szavak, amiket Isten adott a szánkba?

Sokszor végiggondolom a napi találkozásaim, megnyilatkozásaim. Időnként igen elszomorító az eredmény. Hányszor jobb lett volna, ha hallgattam volna inkább, ahelyett, hogy (jobb esetben) semmit mondó szavak áradata hagyta el a  szám.

És a lelki beszélgetéseink? A tanácsadásaink?

Azt mondom, amit az Úrtól vettem? Vagy a  könnyebbik utat választom és beszélek az érzéseim szerint, aszerint, amit  a hallgatók várnak tőlem?

Nagy felelőssége van annak, akinek az Úr kijelenti Magát, az akaratát, az Igazságát! Nem hallgathatod el! Szólnod kell! És természetesen legelsőként :élned kell azt!

Azon gondolkodtam, mennyire félhetett Bálám Báláktól!

Lehet, könnyebb volt neki megállni a kísértésben, hogy Bálák gazdaggá teszi, ha az ő akarata szerint átkot mond, mint megállni  a félelemben, hogy mit cselekedhet vele  a hatalommal bíró király, ha nem engedelmeskedik.

Mi legtöbbször nem azért hallgatunk, mert földi javakat kapunk érte. Talán nem is azért, mert az életünket féltjük. De féltjük a kapcsolatainkat, féltjük az önmagunkról kialakult képet, sokszor még Isten munkáját is féltjük, hogy elveszik a kimondott szavak miatt!

Ennek a  beszélgetésnek a kapcsán megértettem, hogy nem kell ettől félnem, mert az Úr nem munkálkodik hazugságban, elhallgatásban, téves szándékból fakadó kíméletből elmosott, elkent féligazságokban! Az Ő gyógyítása, szabadítása, áldása csak az Igazságban, a  teljes Igazságban működik! És abban, aki ezt elfogadja!

A helyemre-állás avagy a harc vége!

Egész életemben lázadó személyiség voltam.

Pedig alapjában véve szabálykövető vagyok!

Tudom és elfogadom, hogy a tanár, a főnök "felettem" áll, hogy a rendőr jogosan büntet(ne) meg a gyorshajtásért, stb.

Nem ezek miatt a tények miatt lázadtam, hanem a mikéntek miatt.

Lázadtam Isten ellen, hogy miért ezt az életet (akkor még úgy hívtam:sorsot) adta nekem?

Lázadtam a szerepeim ellen, pedig alapvetőleg mindet én akartam!

Akartam feleség lenni, anya lenni, háziasszony lenni, asszony lenni. Csak nem így képzeltem el! Ha pedig nem olyan volt, amilyennek én szerettem volna, nem tudtam vele mit kezdeni.

És mivel nem tudtam magam elfogadni nőként sem, ezért az összes szerepem félrecsúszott.

Emiatt az ördög nagyon sokat vádolt és aztán én is önmagamat.

És mivel az ördög vádló, a vádlás szellemisége felnövekedett bennem, elkezdtem én is vádolni: másokat!

Mindig mástól vártam, hogy megoldja az életem nehézségeit! A férjemtől, a rokonoktól, aztán, mikor megtértem, a testvérektől és Istentől.

Nagyon sok bűnnel, tisztátalansággal küzdöttem: ezért nagyon sokat imádkoztam.

De valahogy hiányzott az erő, a valódi szabadulás.

Igaz, az Úr sokmindenből kivezetett az elmúlt években, a lázadás az életem miatt és a vádlás mégis ott munkálkodott bennem továbbra is.

Azt mondta nekem valaki egyszer, hogy hiába hiszem azt, hogy nincs semmim, illetve, hogy a változásban az Úr még azt a kicsit is elveszi tőlem, amihez olyan nagyon ragaszkodom, ez nem így lesz. Az életem asztalán ott van minden, csak most káosz van, rendetlenség: de ha minden a helyére kerül, akkor sem lesz kevesebbem, viszont mindent a rendeltetésének megfelelően fogok tudni használni. Nem hittem el.

Nem hittem el, hogy valóságosan meg lehet élni egy kapcsolatot a maga teljességében (mert sosem éltem meg), azt gondoltam, ez mese vagy olyanvalami, ami esetleg másnak van, de nekem sosem lesz!

Hívott az Úr többször konkrét lépésekre, volt, hogy megindultam, de visszafordultam vagy félszívvel tettem, amit kér, nem adtam oda magam teljesen Neki!

Néhány hete szólt hozzám Isten! Hangosan, világosan, egyértelműen, megsemmisítően. Nem volt választásom, ha menni akarok Vele tovább és szolgálni!

Ez az egy pedig kavargó érzéseim közepette is teljesen bizonyos volt. Nem fordulhatok vissza, nem akarom elhagyni Őt, mert Ő az én gyógyulásom, szabadulásom, életem!

Megtört a szívem Előtte, világossá vált, hogy mennyit ártottam azoknak, akik szeretnek- de nagy kegyelmével nem hagyott az Úr a szomorúságban. A döntésem, hogy akarok engedelmeskedni Neki, megáldotta! Ott álltam a nyitott ajtó előtt és nekem csak annyi volt a  dolgom, hogy belépjek rajta! Megtettem és a többit Ő elvégezte! Az enyém volt az engedelmesség feladata, Ő pedig átformálta az érzelmeim, a  gondolataim.

Bevezetett egy csodálatos világba, az Ő teremtésének a  Rendjébe, ahol MINDEN a helyén van, minden működik. És amit Isten teremtett, az igen jó! Napról-napra csak ámuldozom, tágra nyílt szemekkel: hogy ez a valóság, ilyen létezik, ennyire gazdag lehet a szívem?

És napról-napra többet mutat meg! Csak imádkozom, hogy megtartson a szabadságban, az örömben,a  hálában- és hogy az ajándékai, amikkel betölti az én mindig éhes szívem, ne váljanak fontosabbá számomra, mint Ő maga!

Ahogy megindultam Felé, az Ő akaratában és a helyemre álltam, arra  a helyre, amit Ő rendelt a számomra- megszűnt egy csomó harc a szívemben, ami azelőtt leuralt, megkötözött, érzéseket generált, amik lenyomtak.

Isten közelében, a helyemen nem kell harcolnom, mert az Ő arca fényében békesség van!

Azelőtt úgy láttam, hogy meg kell küzdenem a bűneimmel ( és nyilván van, amikor igen), hogy meg kell feszüljek, hogy jó legyek, hogy jól csináljam, hogy természetes legyek!

De elsősorban nem ezt kéri tőlem!

Ő a helyemen akar látni és ha odaállok, akkor vannak bűnök, gondolatok, érzések, amik egyszerűen kivesznek a  szívemből. Amikor Isten a helyére kerül a szívemben, a bűnnek, lázadásnak, vádlásnak már nem marad hely! És akkor már az Ő igája valóban könnyű!

Nincs vádlás! Nincs vádló! Békesség van!
Dicsőség az Úr Jézusnak, mert Ő valóban élő Isten és méltó a dicséretre!

 

Öcsi II. (Öcsi választása)

 

"és megtudod, hogy én vagyok az Úr, kit a kik várnak, meg nem szégyenülnek."

Ézs 49:23


Múlt hétfőn elvitte magához a kutyás ismerősünk Öcsit, kiképezni.

Bizonytalan volt minden. Nem tudtuk, hazajön-e még vagy már onnan viszi el az új gazda.

Már vasárnap este sírva feküdtem le, folyton Öcsi szemeit láttam magam előtt (pedig még el sem ment).

Hétfőn délelőtt ültem a monitor előtt és mindenféle eszembe jutott (okos az ördög, jól bánik az emlékekkel). Amikor Öcsit hazahozta a fiam a vásárból; amikor Öcsi büszkén vitte a frissen ellopott mamuszomat a szájában; amikor indultak görkorcsolyázni a fiammal és izgatottan nyüszögött; ahogy együtt aludtak...Csak folytak a könnyeim...

Pedig akkor hajnalban, ahogy testileg-lelkileg fáradtan vonszoltam fel magam a lépcsőn a munkahelyemen, szólt az Úr a szívemben hozzám. Azt mondta : "Ha elveszem, ÉN veszem el, ha visszaadom, ÉN adom vissza! Az ÉN kezemben van!"

Először keserűen arra gondoltam, hogy persze, hogy elveszed (mert a körülmények, a láthatók azt mutatták, hogy Öcsi beválik annak, aminek teremtetett).

Délután válaszút előtt álltam: belefekszem a(z ön)sajnálatba vagy túllépek rajta?Imádkoztam, hogy az Úr vegye el a  fájdalmam- de a szomorúság nem múlt el azonnal, viszont Ő azt válaszolta ima közben, hogy "menj el a lányodhoz paradicsomot főzni!"

Semmi kedvem nem volt hozzá, semmi erőm. De elmentem és Ő megáldott, felemelt, kifordított önmagamból. Este olvastam az Igét, és megvígasztalt, megbátorított azzal, hogy várjak, és nem szégyenülök meg.

Már sokkal könnyebb lett volna érzelmileg, ha a fiam nem jön be sírva a szobámba, hogy :"Kivel alszok én mostmár, elment a  legjobb barátom?!"

Én sokkal gyengébb voltam, mint a fiam. Mondtam neki, hogy ne szenvedjen, inkább kérje vissza a kutyát. De ő kitartott a döntése mellett!

Eltelt néhány nap, és pénteken az a hír jött, hogy Öcsi megmakacsolta magát, nem hajlandó dolgozni, aludni, enni: csak keresi a menekülés útját. Ha meglátja a görkorcsolyát, néz-néz, ácsingózik. Az összegzés az lett, hogy nagyon jó kutya, nagyon erős kutya, nagyon okos kutya: de egygazdás, a fiamon kívül mást nem fogad el...

Még mindig napok teltek el, mire kedden Öcsi hazakerült. Akkor már végigvonyította a hazautat az ismerősünk autójában.

Nagyon örült mindannyiunknak. Amikor este vacsoráztunk, végigfeküdt a konyhában a linóleumon és teljesen elengedte magát. Az egész kutya azt sugározta, hogy " megbékültem, végre itthon vagyok veletek!" (A férjem szerint egyszerűen csak ott járt a friss levegő, ahova Öcsi lefeküdt, azért volt olyan nyugodt.)

 

Miért írtam le ezt?

Banális kis történet, buta emberi érzelmek...mégis! Az örök isteni elv működött itt is!

A fiam elengedte őt, és az Úr megkönyörült rajta és visszaadta neki!

A fiam elengedte őt, és Öcsi választott:  a természetes ösztön helyett a fiam iránt érzett szeretetét, ragaszkodását!

Az Úrnak nincs kicsiny vagy nagy dolog!
Mindenben ott van velünk, látja a szívünk fájdalmát!

Mindenben vígaszt, reményt kínál az Ő jelenléte!

Minden hibás lépésünk jóra tudja fordítani, ha Hozzá visszük!

Mindenben tanulhatunk Tőle és Ő tanít készséggel minket, ha engedelmeskedünk Neki!

 


Csatlakozz a Szerverre!

A munkahelyemen egy adatbázisban dolgozom, naponta több órán keresztül. Ez nem egy helyi program, hanem központi, országos. Az utóbbi időben különösen sokat vacakol, nem kis bosszúságot és feszültséget okozva mindenkinek.

Sokszor feldobja a  „Nincs kapcsolat a szerverrel” panelt, aztán a „Helyreállt a kapcsolat” következik, de még be se csuktam az ablakot, már újra a  „Nincs kapcsolat a szerverrel” jön. Ilyenkor nem tudunk semmit se csinálni benne!

Máskor látszólag tudunk dolgozni a  programban, de  hiába vittük fel az adatokat,  következő megnyitáskor üres a helyük, nem mentette le.

Aztán olyan is van, hogy egyik gépen látszik, hogy fenn vannak az adatok, de a másikon csak kérdőjeleket jelenít meg.

Azon gondolkodtam, hogy milyen jó analógiája ez az Istennel való kapcsolatunknak!

Amikor nincs kapcsolatunk Vele, hiába cselekszünk bármit, nem lesz maradandó!

Ha nem vagyunk kapcsolatban Istennel, nem azt látjuk, ami a valóság, csak valami hiányos, torz képet láthatunk.

Ahogy helyreáll a  kapcsolatunk a Szerverrel, lehet tenni azt, ami a feladatunk a  Rendszerben , iktatni, munkaidőt  felvinni, jelentéseket leadni, kire mi bízatott! Tud folyamatosan haladni a  munka, nem kell össze-vissza kapkodni, hol ebbe, hol abba belekezdeni, mert éppen az működik, abban tudnánk haladni.

Az  Úr Jézus ott a kereszten helyreállította ezt a kapcsolatot Isten között és köztünk!

Véglegesen és teljesen kiiktatta a "bűn" hibajelenséget!

De felcsatlakoznunk a  Szerverre nekünk kell!

„Nincs kapcsolat” üzemmódban akarsz élni, dolgozni (vegetálni) vagy meg akarod ismerni Isten teremtésének a  rendjében a helyedet?

 

 

 

Címkefelhő
Feedek
Megosztás