Magvető

"...és magot ád a magvetőnek..." Ézs 55:10

Halleluja 2.

Dicsőség az  Úr Jézusnak : mindazért, amit N. életében és halálában elvégzett!

 

Ismertem egy fiút, aki izomsorvadásban szenvedett. Életének néhány hónapjában voltam csak részes. Az utolsó hónapokban. Egy nálamnál idősebb és tapasztaltabb testvérnőm kezdett el szolgálni felé és én csak kis szolgálótársa voltam ebben a  történetben.

(A fiú megtért és meg is vallotta döntését azzal, hogy bemerítkezett. Több száz km-t utazott abban a  meggyötört testben, hogy ezt megtehesse és szívszorító volt részese lenni ennek az eseménynek és látni őt elmerülni  a vízben.)

Nem értettem én még akkor semmit az Úr dolgaiból, a szolgálatból sem. Megkötözött voltam és nagyon sokat gyötrődtem. Mégis... valamiért mennem kellett őt látogatni. Így vont a Lélek azon az utolsó, csütörtöki estén is hozzá. Nem volt semmim, amit adhattam volna, magam is igen ingatag érzelmi állapotban voltam, gyengécske hittel. De a sötét utcán a házuk felé haladva, egyre erősödött a  hívás.

Egy szomorú, félelmekkel teli tekintet fogadott. A kis szobában már ott lengett a halál (elő) illata. Éreztem, hogy szólni kellene, bátorítani, mondani valamit! De mit lehet ilyenkor mondani? Ami nem közhely, amiben erő van, ami megtart?

(Amikor anyám igen fiatalon haldoklott, én 13 éves kamaszlányként nem tudtam mit mondani neki. Nem tudtam hordozni a bátorítás-, de az őszinteség terhét sem. A félelmei előtt nem voltam nyitott. Csak azt hajtogattam, hogy meg fog gyógyulni- másról nem voltam hajlandó beszélni. Így ő nem tudott "felszabadult" lélekkel elmenni. Ez engem sokáig vádolt. Felnőtt fejjel eldöntöttem, hogy sosem fogok hazudni és elbagatellizálni dolgokat! Aztán apám halálos ágyánál, mikor félig öntudatánál, félig öntudatlanul azt kérdezte, hogy : "most akkor nagy a baj?", én az orvost hívtam, hogy mondja meg neki az igazságot. De az orvos is gyenge volt, ő sem tudta felvállalni azt. )

Azon az estén világos volt, hogy nem segít semmi, csak az őszinteség és az Ige ígérete!

Megkérdeztem, hogy van- de nem tudta megfogalmazni. Megkérdeztem: fél-e?

Megvillant a  szeme. De nem tudta kimondani: mitől, miért?

Beszéltem neki arról, hogy én sok mindentől féltem. A betegségektől, a haláltól.

Látszott, hogy érinti.

És aztán felolvastam neki az Úr Jézus szavait:

"Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek én bennem.
Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek.
És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek. "

Jn 14:1-3

 

Azután az ágyon mellé ültem és megfogtam a kezét és az édesanyjáét. Ima közben érezhető volt az a "minden értelmet felülhaladó békesség". Nem akaródzott eljönni, kiszakadni abból a szent jelenlétből. A testvérnőmék, mikor  néhány óra múlva meglátogatták őt, tanúi lehettek, ahogy szívből hálát adott az ételért.

Azon a  hajnalon kórházba került. A következő és egyben utolsó emlékképem róla az, mikor másnap, a  kórházi ágya mellett állva a kedvenc énekét (Ne félj, mert megváltottalak!) énekeljük neki. Tele volt csövekkel és nem volt magánál.

Néhány nap múlva "hazament"!

A facebook oldalán a mai napig hirdeti ez az Ige ( az enyémet mindenképpen) megszégyenítő hitét:

"Dicsérem az Urat, a míg élek; éneklek az én Istenemnek, a míg vagyok."

Zsol 146: 2

Ő ezt valósággal betöltötte!

Az ő testileg nyomorult élete felbecsülhetetlen érték volt az Úr Jézus számára!

Halleluja 1.

Hívő életem hajnalán tettem egy  (ma már felelőtlennek tűnő, de akkor teljesen reálisnak látszó) kijelentést:miszerint "én sosem leszek egy hallelujázós keresztyén"!

Különösen erős ellenszenv él(t) bennem a hirtelen, nagy (érzelmi) lelkesedésbe eső, nagy hangú ( de felszínes ) hívők iránt.

Sokáig úgy gondoltam, hogy , aki éneklés közben feláll vagy felemeli  a kezeit, az feltűnési viszketegségben szenved!

Aztán találkoztam azzal, aki vagyok, ott mélyen, legbelül ( és nagyon fájt ez a  találkozás) és találkoztam  Azzal is, Aki eltörölte minden bűnömet, lemosta minden szégyenem és megszabadított a  görcseimtől, amiket semmi és senki nem tudott leoldozni a  szívemről ( sem a  saját "megfeszüléseim" , hogy igei módon éljek, sem az emberi szeretet). Ezekután a  lelkem nem tudta nem zengeni az Ő szabadításának örömét, szeretetének gyógyítását!

Azok a kezek, amik sokszor görcsbe szorultak- fel KELLETT, hogy emelkedjenek, hogy felemelhessék az Ő nagy és szent nevét!

És akkor...megtudtam, hogy a  halleluja azt jelenti: dicsérd az Urat!

És akkor...megszégyenültem előbbi kijelentésem miatt!

És akkor...szívemből bánva, Elé borultam és megvallottam Neki, hogy semmi más nem akarok már lenni, mint "hallelujázós" hívő!

Mert "Méltó a  Bárány!" Minden dicséretre!

Isten országában így lesznek a  kutyákból szalonnák (ezt valahol olvastam és kellőképpen illusztrálja azt a változást, amit egyedül a  Lélek tud kimunkálni az életekben!) és a megbotránkozottakból megbotránkoztató, "hallelujázó" keresztyének!

( A történethez az azért hozzátartozik, hogy magát a "Halleluja" szót továbbra sem használom. És az "Ámen"-t is csak akkor, ha valóban súlya van a  mondanivalónak! De már szívből  "kijön"a  Dicsőség az Úrnak is, mert valóban, Övé MINDEN dicsőség!)

 

"Dicsérem az Urat, a míg élek; éneklek az én Istenemnek, a míg vagyok. "

Zsolt 146:2

Hálás vagyok, hogy ismerhetem az élő Úr Jézus Krisztust és hogy úgy dicsérhetem Őt, mint, Aki valóságos személy a számomra és hogy szívemből imádságként száll Hozzá minden dicséret!

Anyává lenni

Zs-nak, aki anyám volt, mikor anyára volt szükségem és immár testvéremmé lett, hogy magam is anyává nőhessek!

 

Amiért meséltem nektek a babáimról, annak az az oka, hogy ma tovább vitt az Úr a  növekedésben. Ez fájdalmas. Mondják, hogy mikor hirtelen megnyúlnak a  gyerekek, fáj kezük-lábuk, a növéstől. Hát...így fáj az én szívem is a változás miatt, ami előtt állok.

Növekedni nem mindig könnyű, mégha mindig kívánatos is. Mert, ugye, ha nincs növekedés, nincs élet sem! Ahol megállt a növekedés, ott stagnálás, aztán sorvadás, romlás kezdődik, aminek a  vége halál.

Talán hányatott gyermekkoromból következik, hogy mindig megmaradt  a gyermeki énem. Nem a  " játékos", mint egyes felnőtteknek. Hanem az éhes, aki sóvárogva várja, keresi a szülőt, hogy az betöltse a szükségeit. Emiatt nem tudtam igazán  jó anya sem lenni, habár számomra ismeretlen volt a gondoskodó anyakép, ennek ellenére próbáltam egyáltalán anya lenni. Nem is éreztem sosem magam  anyának,  kimondani sem tudtam ezt a szót. Jó anyának meg főleg nem. Legbelül mindig gyermekként gondoltam magamra. Amikor beleszülettem Isten családjába,  nagyon élveztem az újszülötti és elsőszülötti státuszt! Szeretettel és gondoskodással vettek körül. Olyannal, amiben addig sosem volt részem. Csak, hogy később "testvéreim" is születtek és én példaszerűen hoztam a pszichológiából jól ismert "nagyobb testvér féltékenység szindrómát". Sokszor úgy voltam a gyülekezetben, mint  a klasszikus viccbeli kisgyerek  a frissiben hazahozott testvérkével: " Jó is, szép is, de minek ordít ilyen hangosan? Mikor visszük már vissza? Rám akkor ki fog figyelni ezentúl?"

Hosszú idő telt el, mire megértettem, hogy Isten családjában testvérek vagyunk, atyafiak (hiszen egy az Atyánk) és ahogy nekem, szülőként úgy fáj a szívem, mikor a gyermekeim cívódnak:  akkor az én mennyei Atyám szíve ( Aki a  testvéreim mennyei Édesapja is!) hogy fáj, mikor én cívódom az Ő többi gyermekével?

Jó volna leírni, hogy e felismerés óta teljes a szeretet és az elfogadás bennem a testvéreim felé, de sokat küzdöm ezzel.

Alig egy éve azt mondtam, ha unokáim lesznek, nem hívhatnak mamának, csak Évának. Nem azért, mert zavar a korom vagy öregítenének ezzel az unokák! Egyszerűen nem tudtam azonosulni a "mama-képpel", ott belül.

Először a lányom esküvőjén tudtam kimondani, hogy anya vagyok.

Mostmár a "mama" megszólítást is elfogadom. Hála az Úrnak azért, amit elvégzett!

Ma válaszút elé állított az Úr.

Amikor Benne vagyok, már tudok adni, viszonzás várása nélkül. De aztán jelentkezik a test, az a  mardosó belső kényszer: hogy kapjak, hogy mostmár én is kapjak!

De az  Úr nem lelki-kisgyermekeket akar használni az Ő szolgálatára, hanem érett felnőtteket!

Régóta tudom, hogy mindennek meg kell halnia bennem, hogy mindent ki kell irtsak magamból ( mint az ószövetségben, mikor senkit, egyetlen személyt sem hagyhattak meg az ellenségből), hogy teljes szívemből, teljes elmémből és teljes erőmből az Övé tudjak lenni és azt tudjam végezni, amit Ő rám bízott!

Ma teljesen világossá vált, hogy nem lehetek már kisgyermek, bármennyire szeretnék, fel kell nőnöm, hogy azzá lehessek,  akivé Ő formálni szeretne! Sokat kárhoztattam magam amiatt, hogy nem tudok még a nevemhez sem méltó lenni, nem hogy Istenhez! Éva azt jelenti: életet adó. Én nemhogy nem tudtam életet adni, még másokéra volt szükségem ahhoz, hogy élhessek!

Ez az idő el kell, hogy múljon! Ehhez nekem el kell engednem. Azt mondja az Úr, hogy  Őbenne anya lehetek, aki életet ad. Nem a saját életem! Az Úr Jézusét! És nemcsak a saját gyermekeimnek. Az Ő gyermekeinek. A testvéreimnek. Ez az elhívásom.

Meghalni annak a  bennem élő gyermeknek, nagyon nehéz.

De Ő azt ígérte, hogyha  a földön már nem is lehetek gyermeke senkinek: mindig és örökkön örökké az Ő gyermeke maradok!

 

"Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat."

1 Kor 13:11

"Míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére:
Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által; Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, a ki a fej, a Krisztusban; "

Ef 4:13

 

Úgyhogy nem kapok több babát az Úrtól!

Kontyot kaptam és "anya" ruhácskát!

Az Úr Jézus megváltott gyermeke 3.

Idén februárban, a  születésnapom előtt egy este úgy könyörögtem az Úrnak, hogy Ő adjon nekem ismét az Ő mennyei ajándékaiból! Csak az tud megtartani, felemelni, megújítani, megerősíteni! Csak az olyan személyes, olyan gondoskodó, ami meg tudja elégíteni az én oly sokszor éhes és szomjas, a "földivel" megelégíthetetlen szívem. Mikor befejeztem az imát, az éjjeliszekrényemről levettem a néhány napja ott várakozó könyvet és el kezdtem olvasni. Aztán csak folytak a  könnyek az arcomon, a szívemen... Soha ilyen gyorsan nem kaptam választ az imámra, mint akkor!

Egy kislányról szólt ez a könyv, aki vak volt, Indiában élt és senkinek sem kellett(és már iskolás korú). Aztán találkozott az Úr Jézussal, megismerte Őt és Ő a szeretetével azokat a görcsöket, amiket emberek nem tudtak, leoldotta  a kislány szívéről. Ez a  kislány én voltam. Ahogy olvastam, megújult bennem a  hit és emlékeztetett arra az Úr, hogy megtalált, megváltott, látóvá tett, örökbefogadott, Atyámmá lett és én az Ő gyermeke vagyok. Hogy már nem vagyok kirekesztett, mint régen és hogy Ő már beteljesítette az ígéreteit, amiket ezzel kapcsolatban alig három éve tett:

"Sionért nem hallgatok és Jeruzsálemért nem nyugszom, míg földerül, mint fényesség az Ő igazsága, és szabadulása, mint a fáklya tündököl.
És meglátják a népek igazságodat, és minden királyok dicsőségedet, és új nevet adnak néked, a melyet az Úr szája határoz meg.
És leszel dicsőség koronája az Úr kezében, és királyi fejdísz Istened kezében.
Nem neveznek többé elhagyatottnak, és földedet sem nevezik többé pusztának, hanem így hívnak: én gyönyörűségem, és földedet így: férjhez adott; mert az Úr gyönyörködik benned, és földed férjhez adatik. " Ézs 62:1-4

"És hívják őket szent népnek, az Úr megváltottainak, és téged hívnak: keresett és nem elhagyott városnak. " Ézs 62:12

 

Shala, a  mesebeli kislány szíve meggyógyult az Úrban, ha a szeme nem is. Az Úr megajándékozta őt egy igen különleges ajándékkal: egy játékbabával, aki nagyon jó társa lett. Amikor Shala igazán tudatára ébredt, mit tett érte az Úr Jézus, szeretett volna  adni Neki valamit. Valami igazán értékeset, amit valóban  megérdemel, ami méltó ajándék. De nem volt semmije. Csak a  babája. Az egyetlene. A mindene. És Ő szeretetből a Megváltó kegyelméért odaadta, tovább adta, amit kapott, hogy más gyermekek számára is áldás legyen, öröm.

Következő karácsonykor már valóban úgy állt az Úr Jézus lábainál, hogy semmi nincs, amivel megajándékozhatná. De aztán felcsillant a  szeme, mert megértette, hogy még mindig van valami, ami  odaadhat Annak, Akit úgy szeret: az életét, önmagát! Ezt olvasva emlékeztetett rá az Úr, hogy ezt már én is megtettem. Hogy az Övé vagyok, odaszenteltem magam Neki. És nem csak magamat, hanem az "egyetlenemet, a mindenemet" is! Nem kényszerből, megfelelésből vagy ellenszolgáltatásként! Hanem szeretetből, mert megváltott, megmentett, mert szabadított és gyógyított és mert nincs másnak értelme és nincs más maradandó, mint mikor az  Ő szent arcának fényét szemlélhetem!

 

Az Úr Jézus megváltott gyermeke 2.

Tavaly karácsony előtt már tudatosan kértem az Urat, hogy Ő adjon nekem ajándékot! Az emberi ajándékok mindig csalódást  okoztak nekem, sosem azt kaptam, amit vártam. Így Hozzá jöttem, hogy Ő töltsön be az Ő tökéletes ajándékával. És Ő sosem okoz csalódást!

Néhány nappal az ünnep előtt a munkahelyemen, az íróasztalomon találtam egy babát. Mint kiderült, egyik munkatársam adta. Először azon gondolkodtam, hogy odaadom a  lányomnak, biztosan örülne neki. De az a halk és szelíd hang a  szívemben így szólt hozzám:"Ez a  tied! Ez te vagy! Én ilyennek látlak! Már ennyit nőttél tavaly óta! Jó úton haladsz!"

Eltöltött a kijelentések bizonyossága, öröme és bátorítása. Akkor már az Úr Jézus váltsághalálán keresztül eljutottam a  mennyei Atyámhoz. Többször-többször láttam már önmagam az Ő szerető atyai szemével és kegyelmes szívével. Tanított hálát adni mindazért, amit elvégzett, kimunkált az életemben. Megértettem, hogy gyönyörködik bennem, ahogy az Úr Jézusban is gyönyörködött, mikor bemerítkezett és hogy mosolyog, amikor rám néz, mert minden, amit teremtett, "igen jó" és én is az ő teremtménye vagyok. Mégis...úgy sóvárogtam az emberi megerősítés, biztatás után. De ezt nem kaptam meg.

És akkor ott volt ez a baba. Aki már nem csecsemő, hanem egy kislány. Akinek már nincs csukva  a szeme, hanem lát. Akinek nagy és tiszta szíve van. Ennek a  babának már van keze, amivel kapaszkodni tud az ő apukája felé nyújtott kezébe.

Elrejtettem a  szívemben ezeket a gondolatokat ( mint annak idején Mária) és nem mondtam a  családomnak, amit megértettem. Kételyek is kínoztak, jól értem-e az Urat, nemcsak arról van szó esetleg, hogy azt hallom a szívemben,  amit hallani akarok... De amikor megmutattam otthon az ajándékom, három külön alkalommal, három külön reakcióban, ugyanazt mondta számomra az Úr általuk.

A férjem, mikor meglátta, rögtön felkiáltott:

"Hát ez te vagy! Még a  sapkád is ilyen piros!"

A fiam így szólt:

"Ez tényleg te vagy, pont ilyen nagy a  szíved! Akkoris, amikor haragszol!"

A  lányom meglátása  a következő volt:

" Következőnek mit kapsz Istentől? Egy nénit?"

 

Az Úr Jézus megváltott gyermeke 1.

"a növekedést adó Isten "

1Kor 3:7


Két éve, karácsony előtt az adventi vásárban vettem egy babát magamnak (ajándékba kapott pénzen). Dióhéj baba volt, piros kis pólyában. Először csak nagyon megtetszett. Aztán olyan sok mindent tanított, mutatott az Úr általa.

Akkoriban (is) nagyon sokat küzdöttem önmagammal, a bennem élő rosszal. De akárhogyan akartam megjobbítani magam és az útjaim, nem tudtam. Ideig-óráig engedelmeskedtem az Úr parancsainak- de aztán kijött az, ami benn volt. Valaki azt mondta akkor nekem, hogy olyan vagyok, mint egy 4 éves kisgyerek, aki már tud biciklizni- de még bekakil. Ez nagyon fájt. Még több erővel akartam "nagyobb" lenni. Pelenkát "húztam" magamra, ez volt a legtöbb, ami tőlem tellett. Egy darabig azt hittem, hogy ezzel megoldódott minden, hogy mások így nem látják, ki is vagyok én valójában: ott legbelül.

Aztán összedőlt bennem ez a  kép, mert megértettem, hogy az összes próbálkozásom ellenére mindenki világosan látja, ki is vagyok én igazán. Nem tudtam elrejteni az álarcaimmal a  "mezítelenségem rútságát", viszont iszonyatosan belefáradtam a "képmutatásba"!

Akkor értettem meg először, hogy valójában mit is jelent az, hogy az Úr mindent lát bennem és csak leplezetlenül van értelme Hozzá jönni. Akkoris, ha ez azt jelenti, hogy kiderül, hogy bűnös vagyok. Ádám és Éva körülkötőket csináltak maguknak, hogy elrejtőzzenek az Úr elől, hogy elrejtsék a  meztelenségüket. De én nem jöhetek körülkötőkkel Hozzá!

Akkor lehettem először az a  kisbaba ott az Úr tenyerén, aki semmit sem tud tenni Érte, önmagáért meg pláne nem. Egyszerűen csak várja, hogy az Atya gondot viseljen róla. Egy csecsemő mit tud tenni azért, hogy növekedjen? Semmit. A szülő táplálja, gondozza, tanítja. Így lettem kisbaba az Atya kezében, és csak annyit tudtam cselekedni, hogy felnéztem Rá és Neki sírtam!

Kár és szemét

"Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem,

És találtassam Ő benne, mint a kinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján:
Hogy megismerjem Őt, és az Ő feltámadásának erejét, és az Ő szenvedéseiben való részesülésemet, hasonlóvá lévén az ő halálához;
Ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására.
Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, a miért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.
Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna:
De egyet cselekszem, azokat, a melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára. "

Fil 3:8-14


Megtérésem után, ahogyan kezdtem megismerni az Urat, nagyon sok mindent kárnak és szemétnek ítéltem az Ő tiszta fényében. A megértést követően  sok dologtól nagyon könnyen megváltam. A musical cd-im, a romantikus filmjeim  és a  mindenféle szellemiséget képviselő könyveim jelentős része a  kukában végezte, mert úgy gondoltam, nem adhatom oda másoknak azokat, hiszen nincs javukra! És könnyű volt azt mondani, hogy én ezen vagy azon a rendezvényen, bulin nem veszek részt.

Ez az egyik fele a tisztulásnak. De sokkal nehezebb volt kárnak és szemétnek ítélni az évtizedek alatt berögzült  gondolkodásom, az addigi elveim! Hosszú időnek kellett eltelnie az Úr formáló keze alatt, hogy ezek is változzanak. És a formáltatásom még tart!

Gyakorta nagyon fájdalmas  meglátnom azt, hogy az én (ön)igazságom nem az Ő Igazsága és hogy döntenem kell: azt leteszem Őérte vagy távol kerülök Tőle- önmagam miatt, önmagamért!

Megismerni Őt nem csupán diadalmenet, ahogyan az Ige is írja, hanem szenvedés is- részesülés az Ő szenvedéseiből! Csak a  kereszten kerülhetek Hozzá közel, odaadva magam, odaszánva az Ő akaratára. Kárnak és szemétnek ítélni a  vágyaim, a terveim, az akaratom, a saját szívem Őérte- nem megy könnyen!

De az ismeret ( az Ő megismerésének) útja ez. Nincs más út. Nincs könnyebb út.

A feltámadás ereje csak ebben van.

 

Sokat kárhoztattam magam és vádolt eleget az ördög is a tökéletlenségeim miatt. Haladok a  megszentelődés útján és dicsőség az Úrnak azért, amit már elvégzett az életemben- de a  múlt, olykor, mint ordító oroszlán, előtört és minden mulasztásom, hibám és bűnöm hatalmas kőként nehezedett a szívemre és jogot formált a gondolataimra, az értelmemre és az érzéseimre.

Szabadulás volt számomra ez az Ige! Maga Pál is azt mondja, hogy még nem érte el, pedig ő igazán mélyen élte a hitet és közel volt az Úr Jézushoz!

És nem is az a  feladatom, hogy tökéletes legyek: de az igen, hogy igyekezzem, törekedjem, hogy betöltsem azt  az elhívást, amire megragadott az Úr Jézus!

És ha Ő megragadott, kell-e félnem, hogy "leesem"? Tud-e bárki jobban, erősebben tartani?

Az Ő ereje, a feltámadás és  a kereszt ereje tökéletesen elég az én erőtlenségeimben!

Életem célja, hogy megismerjem és betöltsem az elhívást, amire Ő megragadott engem!

Az Ige, az ima és az engedelmesség napról-napra közelebb visz ehhez.

Hallottam valakiről, aki lázad, mert nem érti, miért teremtette meg Isten, ha nincs célja vele. Emlékszem rá, mennyit küzdöttem ezzel én is.

Nem tudtam, miért vagyok az, aki vagyok, miért kell emiatt annyit gyötrődnöm?A lázadás és düh akkor tűnt el a  szívemből, amikor megértettem, hogy az  életemre terve van Istennek és mindaz, ami  eddig velem történt és mindaz, aki vagyok (a  bűneim ellenére és az ajándékaimmal együtt) ezt a  célt szolgálja. Értelme lett mindennek!

Jó az Úr Mindenható és Mindentudó kezében megnyugodni!

Akkor nekem nem is kell tennem semmit? Ő mindent elvégez?

Bizonyos értelemben igen. És mégis: nem!

Azt írja Pál, hogy "egyet cselekszem!"

Olyan sokszor szaladgálunk ide-oda, hogy megoldjunk dolgokat, hogy feloldjunk görcsöket a  szívünkön, hogy megjavítsunk kapcsolatokat, hogy elfedjük a múltat,a  sebeket.

De nekünk csak "egyet" kell tennünk: ami mögöttünk van, hátra hagyni, ami előttünk van, annak nekidőlni.

Én sokszor csak kullogok előre, néha mászok: de az Úr Jézusban a  célnak (nem céltalan tévelygők vagyunk, akik nem tudják honnan jönnek és hová tartanak!) neki lehet feszülni. Felfelé!

Ezt nekem kell megtenni! A többi : az Övé!

 

 

 

 

 



Istenfélelem

"És lőn, hogy mivel a bábák félék az Istent: megépíté az ő házukat."

2 Móz 1:21

 

A fáraó megparancsolta a bábáknak, hogy miután napvilágra segítették , öljék meg a héber fiú gyermekeket. Mivel a bábák félték az Istent, nem hágták át a törvényeit és nem engedelmeskedtek a földi hatalomnak, amely felettük volt. Ezért az Úr megsegítette őket, megszaporította őket (más fordítában).

Olyan sok mondanivalója van az én számomra is ennek az egyszerű, rövid, látszólag csak egy eseményt leíró Igeversnek!

A mai keresztyénség nem sokat beszél az istenfélelemről. Sokfelé hangzik az isteni kegyelem és szeretet, még a bűnök bocsánata is. De az istenfélelem nem túl népszerű gondolat.

Olyan könnyű (persze ez sem mindig az) elfogadni Isten kegyelmes szeretetét!

Sokkal nehezebb istenfélelemben élni! Itt nem valamiféle rettegésre gondolok, hanem arra a tudatra, hogy súlya van a tetteimnek, hogy Az, Aki tökéletesen szent, egy napon meg fogja ítélni MINDEN cselekedetem, minden kimondott szavam  és szívemnek minden gondolatát!

Az Úr Jézus vére befed: de csak addig, amíg én hallgatok az Ő szavára, amíg Vele megyek az úton!És csak azokban a  bűnökben, amiktől szabadulni akarok, amiket  Elé viszek!

Az istenfélelem számomra azt jelenti, hogy törekszem megismerni az Igazságot és aszerint élni, keresem a  megszentelődés útját, a megtérést. Amikor odaborulok Az elé, Aki egyedül tiszta és az Ő fényében látom az én bűneim, nincs tovább kerülőút, mentegetőzés, magyarázkodás ("én csak azért, mert az a  másik")... Csak Ő van és én vagyok és meghajlok Előtte, annak tudatában, hogy egyetlen, a  legkisebb bűnöm sem tudom sem jóvá tenni, sem  újjá tenni: de  megvallom, és Ő KÉPES arra, amire én magam nem és megtisztít!

Az Ige itt az istenfélelemhez áldást is rendelt.

És ma is ad az Úr áldást, mindannyiunknak. Kinek mire van szüksége.

Ő betölti a földi, testi, anyagi szükséget is (szükséget és nem igényt!). De nem csak így építi a házat, megépíti a mi lelki házunkat is, ha nem mi akarjuk azt építeni mindenáron. Az a tapasztalom, hogy amit én építek MAGAMNAK( érzelmekből, akaratból, a  magam javára döntésből, a kapcsolataimban), abból Bábel tornya lesz és összedől. De amire Ő hív, amiben odaadom az "enyém" (vagy, amit annak vélek), abból Ő maradandót épít!

Amikor (nem elég ritkán) elkeseredik a lelkem, hogy mindaz, amit várok, amit vágyok, még csak a  láthatatatlan világban létezik, akkor Ő mindig figyelmeztet, hogy Ő lát engem és gondot visel rólam, akárcsak Izrael fiairól:

 

"És megtekinté Isten az Izráel fiait és gondja vala rájok Istennek."

2 Móz 2:25

Tudja a szükségeim és a maga idejében megad nekem mindent. Isobel Kuhn írta egyik könyvében, hogy amikor már kezdte keresni Istent, eléggé világi-testi imádságai voltak. Azt kérte például, hogy egy bálra eljuthasson táncolni. És az Úr megadta neki! De nem volt boldog vagy megelégedett: arra volt ez csak jó, hogy meglássa, hogy olyasmit kért, ami nincs javára.

"Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de én nem adatom valakinek hatalma alá."

1 Kor 6:12

Sokszor látom én is azt (anélkül, hogy kérnék bizonyos dolgokat), hogy nem minden van javamra, ami megadatik. Némely dolgok, amik oly fontosak számomra, inkább csak összezavarnak vagy kivonnak az Úr közelségéből. Mégis  megadatnak: hogy lássak, tanuljak és döntsek, hogy az életet vagy a  halált választom!

 


MENNYEI LÁTÁSUNK VAN, VAGY CSAK FÖLDI?

Nemrég láttam egy filmet, Mózesről (Ben Kingsley főszereplésével).

Magamra ismertem mind Mózesben, mind a zsidó népben!

Nagyon szeretem az Igében, hogy nem csak több ezer éve élt emberek rég elfeledett történeteiről szól, hanem szól rólam, az én szívem állapotáról is!

Nagyon sokszor olyan vagyok, mint Mózes! Elhívta őt az Úr, hogy szabadulást, örömhírt, élő reménységet vigyen a  népének, akik rabszolgaként éltek. Látta az égő csipkebokrot- Isten csodáját és erejét, levette saruját a  szent helyen és hallotta Isten hangját, ahogy szól hozzá: mégis attól félt, hogy ő maga gyenge ajkú, dadogós ember...

Oyan sok mindenre hív az Úr engem is! És én vágyom menni Vele- Érte: de oly sokszor elcsüggedek, mikor a magam erejére, a magam képességeire nézek!

Dicsőség Neki azért, hogy az "enyém" csak a döntés, hogy akarok-e engedelmeskedni, akarok-e az Ő útjain járni; és az alkalmatosságot már Ő adja!

Érdekes volt látni Mózes jellemformálódását és hitben való növekedését! Ahogy remegő térdű emberként, aki még a  saját identitásával sincs tisztában (egyiptomi-e vagy zsidó) keresi az igaz, élő Istent és az úton, amire Ő hívja, hitben erős, állhatatos szolgájává válik.

Az én térdem is sokszor remeg :-) Úgyhogy az én számomra is van remény:-)

A zsidókban is magamra ismertem. Minden soron következő csodánál nagy lelkesedéssel és hittel áldották az Istent- aztán alig telt el egy kicsiny idő a  pusztában, már lázadoztak.

Mózes csak 40 napig volt oda a Sínai hegyen: mire visszatért, már az aranyborjút imádták- elfelejtkezve a Vörös-tengerről, a szabadulásról.

Ilyen az ember! Én is ilyen vagyok! Nem hinni akar, hanem látni!

Mózesnek volt mennyei látása, látta az eljövendő ígéreteket, Kánaán földjét.

A népnek csak földi látása volt. Nem láttak túl a pusztán.

És a  pusztában már jók lettek volna az egyiptomi zöldségek és húsos fazekak is- mégha ez rabszolgaságot is jelentett számukra!

(Azoknak, akik egész életükben rabjai voltak a bűnnek, meg kell tanulni a  szabadságban élni!)

Én is könnyen tudok hinni, lelkesülni- az Úr nagy tetteit látva!

Mikor Ő munkálkodik, az mindig hálával és örömmel tölti el a   szívem.

Az Ő keresztjének és feltámadásának ereje, az Ő arcának tisztasága, Lelkének szentsége-mikor így szemlélhetem- betölti a lelkem.

De oly sokszor mindehelyett önmagam vizsgálgatom, vagy azokat, akik körülöttem élnek, vagy a körülményeket, amik körbe vesznek.

Nos, ilyenkor a hitem, a lelkesedésem és kitartásom törékennyé válik.

Még jó, hogy nem az én hitemen alapul a  kapcsolatom Ővele- hanem az Ő váltsághalálán, azon az áron, amit Ő kifizetett. Még jó, hogy nem az én változékony érzéseimen, hanem azon a Krisztuson, Aki kőszikla és nem változik sosem:

"Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz."

Zsid 13:8

"Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, a kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka."

Jak 1:17

 

Tanít engem is, hogy hitben járjak és ne látásban! ( 2 Kor 5:7)

"Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk;  Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. "

( 2 Kor 4 :17-18)

"A Földön árad a Menny,
És minden bokor Isten jelenlététől lángol,
De saruját csak az veszi le, aki látni is képes;
A többiek csak csellengnek csöndben, s csipkét csipegetnek."


Elizabeth Barrett Browning

 

"És valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jő, nem lehet az én tanítványom." Lk 14:27

Szeretnék megosztani veletek egy bizonyságot, amikor az Úr Jézus „után” mentem.

Két éve, tavasszal, az egyik testvérnőm apósa súlyosan megbetegedett. Már nem sok időt adtak neki az orvosok.

A testvérnőmet sem ismertem nagyon, az apósát meg egyáltalán nem.

Egy másik testvérnőmhöz készültem látogatóba  a kórházba, és azon gondolkodtam, ha már ott vagyok, volna-e még valaki, akihez elmehetnék? Eszembe jutott ez az ember. De rögtön arra is gondoltam, hogy a  magam erejéből én nem tudok itt semmit sem tenni!

(Nagyon vágyom kórházba, börtönbe szolgálni,  látogatni- gyógyulást, szabadulást, örömhírt vinni! De, mint viszonylag zárkózott típusú ember, aki nem könnyen talál hangot másokkal és nehezen oldódik fel,  nem vagyok erre önmagamtól alkalmas.)

Kérdeztem az Urat, hogy menjek-e?

Aznap este a   2 Kor 2-t  olvastam, és megértettem belőle, hogy Ő ajtót nyit nekem és diadalmenetben hordoz, ha elindulok Vele és  annak, aki hinni akar, az élet illata leszek, aki nem, annak pedig a   halálé. Nem éreztem alkalmasnak magam erre, de azt tudtam, hogy nem üzérkedem az Igével, az tisztán él a szívemben és hogy Isten alkalmassá tehet.

Próbáltam hívni  a testvérnőmet, hogy megtudjam legalább a  nevét az apósának, de nem tudtunk beszélni. Annyit tudtam és annyival indultam el, hogy melyik  emeleten fekszik, körülbelül mi a betegsége  és hogy melyik faluból származik.

A kórház bejáratánál találkoztam ezzel az asszonykával és megtudtam tőle az apósa nevét. Nevezzük Jánosnak.

Nem tudom, benne vagy bennem volt-e nagyobb riadalom és félelem, hogy hogyan fog alakulni ez a látogatás?

Ezer gondolat futott végig az agyamon. Mi lesz, ha be se engednek? Hiszen nagyon beteg.

Mi lesz, ha elzavar? Nem akar Istenről hallani?

Mi lesz, ha a testvérnőmre haragszik meg ő és a családja is? Hiszen eddig sem díjazták az „új” hitét.

Mit mondok egyáltalán egy embernek, aki ott áll a halál kapujában ? Semmivel sem készültem előre, kértem az Urat, hogy segítsen megüresíteni magam és felvenni azt a szolgai formát, hogy Ő szólhasson általam és ne az én emberi bölcsességem!

Amikor beléptem a  korterembe, megláttam, hogy még nehezítő tényező is van, az egyik nagyfia is ott volt vele.

János egy nagydarab, kemény, cigány ember volt.

Olyan zavarba jöttem, hogy a nevem is elfelejtettem mondani, csak annyit mondtam, hogy egy gyülekezetbe járunk a  menyével.

A húslevest, amit vittem, visszautasította, mert a betegsége miatt mindent kihányt. Az üdítő pedig azért nem volt jó, mert cukros.

A  rossz indulástól leforrázva ültem le az ágy mellé, a kisszékre.

Magamban sóhajtottam: „Uram, én itt vagyok, de semmim sincs, amit adhatnék, amit mondhatnék. Hogy kezdjem el?”

És akkor azt kérdezte tőlem: ” Az orvosok azt mondják, nincs semmi remény!És maga mit mond? Van még remény?”

Csak hálát adtam az Úrnak a  kegyelméért, hogy így lehajolt hozzám és megsegített, valóban megnyitotta az utat- de nagyon el is bátortalanodtam, mert még akkor nem volt ennyi tapasztalatom sem az Igazság kimondásában.

Nem tudtam földi reményt adni neki. Elkezdtem beszélni arról, hogy mindannyiunknak  véges ez a  földi lét (hogy én sem tudom, hazaérek-e még azon a  napon épségben), de hogy van tovább, van reménység , ami örök. Beszéltem neki a megtérésemről, a bűnbánatról, hogy van szabadság.

Megkérdeztem, ki  tudja-e önteni a  szívét valakinek?

Nem tudta, mert a család azt várta, hogy erős legyen, ahogy eddig.

Végig azon gondolkodtam, hogy imádkozzam-e vele (erőszakoskodjak-e)?

Arra jutottam, hogy az ima mindenem, amit adhatok, és ezt fel kell vállalnom!

Megfogtam a kezét és az Úr Jézus elé vittem őt.

Nem tudtam gyógyulást kérni a  számára, de kértem, hogy az Úr vegye el a  fájdalmait, hogy segítsen neki, hogy ki tudja önteni  a szívét Annak, Aki vár rá és hogy adjon erőt, élő reménységet neki.

Nem tudtam róla semmit, hogy mi történt az élete rövid, hátralévő idejében, csak annyit, hogy néhány hét múlva meghalt.

Jóval később tudtam meg, hogy azon az estén bűnvallást tett az asszonyának, majd néhány nap múlva elvette feleségül.

A családnak azt vallotta meg, hogy nincsenek fájdalmai már, hálás volt a csendesen szemerkélő esőért és azt mondta nekik,  hogy ez a  földi élet elmúlik,de nem ez a  fontos, hanem az, hogy ő tudja, hova megy, mert van reménysége!

Később a családja ideköltözött a testvérnőmékhez és sokat imádkoztunk értük. Egy időben még a testvér-gyülekezet is könyörgött a „ cigánysori” gyerekekért. Nagyon szerettem volna tanítani őket, élő reménységet és mennyei Édesapát „adni” nekik. De ott nem nyílt út.

De most a János kislánya jár a  gyülekezetbe és így beszélhetek neki arról a földi életnél többről!

Valahányszor belenézek a  szemébe, az apját látom magam előtt és nagyon nagy vágyam van rá, hogy megosszam vele a történetét- de még várok az Úr által kirendelt időre!

Annyit még hozzá kell fűznöm, hogy mikor ebből a  szolgálatból hazaértem (talán kicsit magamban magamnak is tulajdonítva valamennyit az Úr dicsőségéből, ami ott abban a kórházi szobában felragyogott), valami olyasmi derült ki a  fiamról, ami nagy bánatot okozott nekem, összetörte a szívem.  Igazságos és irgalmas az Úr, mert megmutatta, hogy nem hogy szolgálni nem vagyok alkalmas, képes magamtól, még arra sem vagyok elég jó, hogy (jó) szülő legyek és (jó) gyereket neveljek!

És mégis, ennek ellenére is: beengedett Jairus leányának a kamrájába és részese lehettem a feltámadás erejének és csodájának!