Magvető

"...és magot ád a magvetőnek..." Ézs 55:10

Aknamunka

aknamunka (főnév) jelentése:

1. Titkos romboló tevékenység.

Pl: A megszálló hadsereg nem tudja felderíteni az aknamunkát végrehajtó civileket. A rémhírek terjesztése az aknamunka egyik fajtája.

2. Átvitt értelemben: Szellemi harc egy személy vagy politikai rendszer ellen.

Pl: A Szabad Európa Rádió adásai a szocializmus elleni aknamunka eszközei voltak. A fiatalokra különösen hatott a rendszer elleni aknamunka.

 

 

Mi, keresztyének, az Úr gyermekei folyamatosan aknamunkát végzünk az ördög ellen.

Voltaképpen egy Szabadságharc szereplői vagyunk, ahol emberek örökélete, szabadulása a  tét!

Ez a Föld az övé, hiábavalóság alá vettetve, a bűn mindent megrontott, amit Isten jónak teremtett. Bármerre nézünk, körbevesznek a gonosz által épített, babiloni tornyok, amik úgy tűnnek olykor, hogy az eget ostromolják!

ÉN, sokszor úgy képzelem ezt a munkát, hogy eldobok egy-két gránátot és azok azonnal, hatalmas és látványos (legalább atombombának megfelelő hatás fokú) robajjal teljesen megsemmisítik a Sátán ezen építményeit.

De ezek az erődítmények igen erősek, ritkán lesz ilyen eredménye a munkámnak.

A szívek kemény kősziklája gyakran nem egy szempillantás alatt törik össze.

Talán azért sem így működik ez, hogy ne gondoljuk azt, mi, akiknek a kezébe adatik az a gránát, hogy mienk az Erő is! És azért sincs mindig így, mert, mi képesek volnánk úgy felrobbantani azt a sziklát, hogy apró szilánkokra szakadna szét… Az áldott Kőszikla, lassan faragja le a kiálló, kemény darabokat. Lépésről –lépésre halad, sosem siet, sosem késik. A szívek nagy Vizsgálója tudja, mikor érett a lélek és, ahogy mértani pontossággal méri ütéseit a kőszívekre, a kis repedésekből egyre nagyobbak lesznek, mígnem egy nap, egy percben: a kő széttörik. Úgy és akkorra, ahogy és amekkorra az Ő Tervében volt! És feltűnik benne az Ő képmása.

A gránátokat a mi kezünkbe adja sokszor. Nem az érdemeinkért, nem!

Szeretetből, hogy részesei lehessünk a Művének, hogy jobban megismerhessük Őt, nem csak négyszemközt a belső kamrákban, hanem munka közben is, mint Munkatársat! Hogy közelebb kerülhessünk Hozzá azáltal is, hogy érezzük, halljuk, látjuk fájdalmas szívdobbanásait az elveszettekért és osztozunk örömében a megtaláltakért!

Maga mellé vesz, hogy tanulhassunk szeretni: Tőle, Aki Maga a Szeretet!

Gránát lehet bármi, ami az Úré, ami Rá mutat fel. Egy-egy Ige, dal, vers, gondolat, írás, akár egy kép, film, egy adag szeretettel készített húsleves, egy ima valakiért-valakivel, egy-egy jó szó, ölelés, ha meghallgatunk valakit, vagy, ha kimondunk valamit, amit ki KELL mondani!

Nem minden bomba robban fel rögtön! Van, amelyik csak ott lapul a  földben, hosszú éveken, évtizedeken keresztül. Nem történik semmi, rég elfelejtették már azt, aki oda rejtette- de egyszer csak rálép valaki és mozgásba lendül és felrobban.

Elvégzi azt, ami a feladata!

Az aknamunka nem egy véletlenszerű, össze-vissza kapkodó, csapongó csatározás. Lényege, hogy tervszerű, megfontolt. Van Stratéga, Aki átlátja a harcteret és irányít, „csak” figyelnünk kell Rá és engedni, hogy vezessen!

Van Fedezék, ahova visszahúzódhatunk, ha a Harc eldurvul, ahol megpihenhetünk, erőt, táplálékot nyerhetünk! Az Ő hadtápja sosem fogy ki!

Mindannyiunknak adatott Fegyver az ördöggel szemben!

Találjuk meg és merjük használni!

Olyan sokakat megvakít még a hazugságaival, olyan sokan nem jutottak még el  az Úr Jézusig!

Dobáljuk azokat a gránátokat, vessük azokat az aknákat!

Hadd szabaduljanak fel területek, szívek, emberek- akik megismerve Őt, újabb és újabb gránátokkal fognak harcolni az ördöggel szemben, harcolni a foglyokért! Ámen.

Romokból Élet 5.

Aki elveszett volt, szolgálni vágyik:

 

Igazgyongy.blogger.hu

 

Dicsőség az Úr Jézusnak mindenért!

Van még kegyelem.?!

Némaság 2.

A bűnbánatról…


A film egyik központi alakja Kicsidzsiro, a japán „kirisitan” (keresztyén).

Amikor a papok először találkoznak vele, épp részegen fetreng egy istállóban. A vezetőjük úgy mutatja be nekik, mint, aki keresztyén.

„Ez az ember nem lehet keresztyén!”

Hűlnek el a papok (és velük együtt mi is, nézők).

Ez a mondat azóta is ott cseng a szívemben. Milyen sokszor éreztem ezt, látva mások életét, döntéseit- vagy, hogy ne menjek messzire, akár saját magam! Az ördög nagyon sokszor megkérdőjelezte bennem a hovatartozásomat.

Kicsidzsiro az árulása miatt iszik. Visszatérve a keresztyén közegbe, keresztyénné lesz. Bűnvallást tesz, hitben jár. Egészen a következő próbáig, ahol az életét féltve-újból elbukik. És újra megvallja, esedezik a bűnbocsánatért- az életét kockáztatja(!), hogy a pap közelébe kerülhessen, hogy letehesse a terheit. Aztán újra elárulja Istent, aztán újra megvallja. Ha nem volna nagyon fájdalmas a gyónási jelenetek sora, még vicces is lehetne…

(Számomra az a különös, hogy úgy lesz áruló, hogy az egész családja mártírhalált hal Krisztusért! És ő nem tart velük. Emberileg sokkal hamarabb el tudnám képzelni fordított esetben a hitehagyást, ha a család is árulóvá válik, és így nem tud kitartani ő sem!)

A pap eleinte látható undorral oldozza fel. A maga árulása után már együtt érez vele, érti fájdalmát a gyengeségei felett, nem fentről beszél hozzá, hanem mellette áll.

Fontos momentum ez a szolgálatban. Én megtért bűnös vagyok. A megtérésem is Isten érdeme. A hitetlen ember megtéretlen bűnös. Ennyi a különbség köztünk. Semmi több. És erre (keresztyénként) újra és újra emlékeztetnem kell magam (vagy emlékeztet rá Isten a bukásaimon keresztül), amikor nem így látom a kapcsolatom másokkal. Az Úr nem fölé rendelő, hanem mellé rendelő viszonyokon keresztül munkálkodik bennünk és általunk. Nem állhatok oda másként segíteni egy bűnösnek, minthogy megvallom, hogy én is bűnös vagyok: de TUDOM, Kinél van a kegyelem!

Hányszor bukhat el egy keresztyén?

Hányszor van Istennél bűnbocsánat?

Az Ige azt írja, hogy hetvenszer hétszer is meg kell bocsátanunk az atyánkfiainak. Ez a teljesség száma, ami azt jelenti, hogy mindig. Nincs határa  a megbocsátásnak. Ha az emberi mérték ez, az Úr mértéke sem kisebb! MINDEN bűnt megbocsát, amit töredelmes szívvel hozunk Hozzá!

Kegyelem mindig, mindenre VAN! MÉG!MA!

Okot adhat ez a tudatos vétkezésre?

Nem!

Kegyelem van, de, hogy a bűnbánat órája mindig ott lesz-e , azt nem tudjuk, nem tudhatjuk! Hogy az aktuális rossz döntésünk (bűnünk), milyen messzire visz Istentől, azt felmérni, kiszámolni, elképzelni, kikalkulálni, mi, emberi ésszel nem tudjuk!

Sokszor hivatkoznak a latorra, aki a kereszten tért meg. De azt nem teszik hozzá, hogy akkor találkozott életében ELŐSZÖR az Úr Jézussal és hogy a másik lator pedig már nem tudta elfogadni a  kegyelmet, hiába volt ott az ő számára is ugyanúgy!

Újjászületésem óta lassan hat év telt el, több mindent tapasztaltam ez idő alatt.

Volt egy asszony, aki elindult az Úrral, de el nem fogadások voltak a szívében (mint sokunknak). Ő ezt nem akarta megharcolni, aztán több dolog történt, végül lett egy abortusza…Mind messzebb és messzebb került Istentől.

A másik testvérnőm a párválasztásban nem akart engedelmeskedni az Úrnak. Ma ő sem jár már Vele.

Egy másik testvérem szintén lázadásba, aztán félelembe esett- ami a pszichiátriáig, az őrületig vitte el.

Megint más valaki megtapasztalta Isten kegyelmét, békességét, erejét egy szorult élethelyzetében. Aztán mégsem tudta elfogadni azt, amit hordoznia kellett volna. Kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg. Most ő sem az Úré...

Természetesen ezeknek a történeteknek még nincs vége!

De felkiáltójelek a számunkra, hogy figyelmeztessenek!

Ha ismerjük az Igazságot és tudatosan döntünk a hazugság mellett, szembe megyünk Istennel és az Ő akaratával! Akkor nem várhatjuk, hogy megáldjon, megtartson, megszabadítson! Addig legalábbis nem, amíg őszinte bűnbánat nem lesz a szívünkben!

Nincs „előre-kegyelem”! Istennel, az Ő Szentségével és Igazságával nem lehet alkudozni, egyezkedni!

Volt egy férfitestvérem, aki mindig különlegesen értelmezte Isten Igéjét! Nagyon mérges volt valakire, aki bántotta, megalázta őt és azt gondolta, visszavág, hiszen képes ő is erre!

Megkérdezte a  gyülekezetben, hogy az jó-e úgy, ha jól megveri azt az embert, aztán meggyónja az Úrnak? Ugye, van bűnbocsánat a bűnére!?

Nevetségesnek tűnik ez a  gondolatmenet, de hányszor hasonlóképpen vélekedünk mi is, kezeljük az életünk nehéz helyzeteit?!

Sokszor Ézsau jut eszembe az ilyen nyakatekert kérdésekben. Az Úr egyértelműen kijelenti, hogy noha könnyek közt kereste, nem TALÁLTA már meg a bűnbánat útját!

VAN kegyelem- de, ha megkeményedik a szív, összetörni és visszatalálni Istenhez már nem mindig lehetséges! Ne vegyük hát könnyelműen életünk döntéseiben Isten Igazságát, akaratát, a kegyelmet!

 

Nem véletlen, hogy az Úr gyakran nagyon komolyan, szigorúan fogalmaz:

 

"És ha majd elkövetkeznek reád mind ezek: az áldás és az átok, a melyet elődbe adtam néked; és szívedre veszed azt ama nemzetek között, a kik közé oda taszított téged az Úr, a te Istened;
És megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez, és hallgatsz az ő szavára mind a szerint, a mint én parancsolom néked e napon, te és a te fiaid teljes szívedből és teljes lelkedből:
Akkor visszahozza az Úr, a te Istened a te foglyaidat, és könyörül rajtad, és visszahozván, összegyűjt majd téged minden nép közül, a kik közé oda szórt téged az Úr, a te Istened.
Ha az ég szélére volnál is taszítva, onnét is összegyűjt téged az Úr, a te Istened, és onnét is felvesz téged;
És elhoz téged az Úr, a te Istened a földre, a melyet bírtak a te atyáid, és bírni fogod azt; és jól tesz veled, és inkább megsokasít téged, mint a te atyáidat.
És körülmetéli az Úr, a te Istened a te szívedet, és a te magodnak szívét, hogy szeressed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, hogy élj.
Mind ez átkokat pedig rábocsátja az Úr, a te Istened a te ellenségeidre és gyűlölőidre, a kik üldöztek téged.
Te azért térj meg, és hallgass az Úr szavára, és teljesítsd minden parancsolatát, a melyeket én e mai napon parancsolok néked.
És bővölködővé tesz téged az Úr, a te Istened kezeidnek minden munkájában, a te méhednek gyümölcsében, a te barmodnak gyümölcsében és a te földednek gyümölcsében, a te jódra. Mert hozzád fordul az Úr és öröme lesz benned a te jódra, a miképen öröme volt a te atyáidban.
Hogyha hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, megtartván az ő parancsolatait és rendeléseit, a melyek meg vannak írva e törvénykönyvben, és ha teljes szívedből és teljes lelkedből megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez.
Mert e parancsolat, a melyet én e mai napon parancsolok néked, nem megfoghatatlan előtted; sem távol nincs tőled.
Nem a mennyben van, hogy azt mondanád: Kicsoda hág fel érettünk a mennybe, hogy elhozza azt nékünk, és hallassa azt velünk, hogy teljesítsük azt?
Sem a tengeren túl nincsen az, hogy azt mondanád: Kicsoda megy át érettünk a tengeren, hogy elhozza azt nékünk és hallassa azt velünk, hogy teljesítsük azt?
Sőt felette közel van hozzád ez íge: a te szádban és szívedben van, hogy teljesítsed azt.
Lám elődbe adtam ma néked az életet és a jót: a halált és a gonoszt.
Mikor én azt parancsolom néked ma, hogy szeressed az Urat, a te Istenedet, hogy járj az ő útain, és tartsd meg az ő parancsolatait, rendeléseit és végzéseit, hogy élj és szaporodjál, és megáldjon téged az Úr, a te Istened a földön, a melyre bemégy, hogy bírjad azt.
Ha pedig elfordul a te szíved, és nem hallgatsz meg, sőt elhajolsz és idegen isteneket imádsz, és azoknak szolgálsz;
Tudtotokra adom ma néktek, hogy bizony elvesztek: nem éltek sok ideig azon a földön, a melyre a Jordánon általkelvén, bemégy, hogy bírjad azt.
Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod;
Hogy szeressed az Urat, a te Istenedet, és hogy hallgass az ő szavára, és ragaszkodjál hozzá; mert ő a te életed és a te életednek hosszúsága; hogy lakozzál azon a földön, a mely felől megesküdt az Úr a te atyáidnak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy nékik adja azt."
5 Móz 30

A békesség sarujában

Gyermekkorom kedvenc meséi a Gőgös Gúnár Gedeon című könyvben voltak. Az egyik különösen is kedves volt számomra, a gyerekeimmel is sokat olvastuk. A süni a hideg télben tököt sütött és megosztotta az erdő állataival. Jött a farkas, a róka, a medve, a vadkan, az őz, a borz és  a nyúl. Békességben megeszegették.

A világ is vágyik a szeretet-közösségre. Minden ideológia és filozófia alapja valójában ez a  vágy. De a megvalósítás, a gyakorlati módszerek mindig félrecsúsztak! Miért?

Annyira különbözőek vagyunk, mi emberek. Még a  testvérek is. Békességben élni a farkasnak a rókával, a vaddisznóval, pláne a nyúllal, őzzel, saját erőből nem megy!

Ezért (is) jött Krisztus ebbe a világba, hogy megbékítsen minket egymással!

Hogy elmossa a különbözőségeinkből és a bűneinkből eredő határokat, gátakat, hogy megtisztítsa a szíveinket és a kapcsolatainkat!

Eggyé tenni, szeretet-közösséggé formálni csak Ő tud!

Hogyan?

Én harcos típus vagyok. Ezt nem mindig tudtam magamról.

Világi életemben nagyon sokat harcoltam másokkal, a világgal- tulajdonképpen elsősorban Istennel!

Hívőként egészen másmilyen harcokra hív az Úr!

Megbékéltem Őfelé. Már nem kell, hogy harcoljak Vele!

Tanít, hogy a testvéreimmel sem kell küzdenem. Ez nehéz lecke. Mert, amikor látom a döntéseik súlyát, hogy mi lesz a következménye, akkor nagyon nehéz nézni és hallgatni...

(Akkor is, ha egyszer-kétszer már elmondtam az Igazságot és nem tudatlanul rohannak a szakadék felé!)

Egy valaki maradt, aki ellen harcolhatok, aki ellen harcolnom kell- aki a  világi életemben mindig dédelgetve, sajnálva, simogatva volt: önmagam.

Gyakran azt gondoltam, hogy a legnagyobb harcom az ördöggel van. Ez valahol mentséget is adott a bukásaimra. Azt tanulom, hogy a Sátán legyőzött ellenség, hiszen "Elvégeztetett!" Semmi hatalma nincs felettem, csak annyi, amennyit ÉN adok neki. És ezért az ÉN az, így nagy betűvel, aki ellen harcolnom kell inkább.

Harcra hív minket az Úr, de változik a harcosok felállása!

A napokban beszélgettem egy fiatal fiúval. Lázad minden és mindenki ellen. Ő még nem tudja, hogy Isten ellen is. Harcol, ahogy régen én is harcoltam. Csak nem jó ellenfelekkel.

Tanácsoltam neki, hogy vegye fel a békesség saruját. Abban járjon, úgy menjen haza. Nem nagyon akaródzott neki. Úgy, ahogy nagyon sokszor nekem sem akaródzik. Mert, ha egyszer nekem van igazam, hogy tegyem le a nyilvánvaló hazugsággal szemben? Mert, ha egyszer annyira fáj, hogyan lépjek ki az érzésből?

Így: a békesség sarujával a lábamon!

Isten megadta a harchoz a fegyvereket, nem vagyunk fegyvertelenek! De ezeket az eszközöket csak önmagunk ellen használhatjuk, másokért! Nem fordítva!

"És felsarúzván lábaitokat a békesség evangyéliomának készségével"

Ef 6:15

Ezt megcselekedve képessé leszünk, hogy együtt, békességben elfalatozzuk azokat az ízletes, ínycsiklandó, édes tökdarabokat- amikkel Isten meg akar elégíteni minket!

(Írtam ezt Tompán, 2018 februárjának egy nehéz délelőttjén, hálát adva az Úrnak a kegyelemért, amivel előző este imaközösségbe vont a testvéreimmel)

"Szent Szellem, jöjj, lobogó láng!"

Hallottam a  napokban egy rendkívül tanulságos történetet (vagy anekdotát), amit szeretnék megosztani veletek.

Bemegy egy nem régen megtért prostituált egy gyülekezetbe. Beül az első sorba, ahol az üres székek vannak. Széttett lábakkal, rövid szoknyában , de lelkesen végig hallgatja a prédikációt. A vele szemben ülő presbitérium csak nézi…

Jön következő héten is, meg azután is, mert éhes…Egyszer csak megelégeli a vezetőség, hogy „rontja itt az istentisztelet levegőjét” és szól neki (persze kenetteljesen, szeretettel, mosolyogva), hogy gondolkodjon már el kicsit rajta, illendő-e a viselete?

A volt prostituált hazamegy és imádkozik.

Következő alkalommal kérdik tőle a vének, hogy mire jutott?

Ő pedig azt mondja, hogy kérdezte az Urat, mit húzzon föl, mikor ebbe a gyülekezetbe jön istentiszteletre?

Az Úr azt válaszolta:

-  Édeslányom, én azt nem tudhatom, abban a gyülekezetben még sosem jártam!

.....

Viccesnek tűnik a csattanó, de nekem nagyon szomorú és felelősséget is ébreszt bennem!

Isten kijelenti Magát mindenkinek, aki Őt keresi! Egy prostituáltnak is (vagy alkoholistának, vagy drogosnak,vagy bűnözőnek, folytathatnánk az általunk megítéltek sorával).

És sokszor azok, akik azt gondolják, „hú, de OTT VANNAK”…nincsenek sehol, mérföldévnyi távolságra vannak Tőle!

Sokan jönnek ma össze világszerte az Ő nevében: és Ő még sincs ott mindenütt!

Az Úr kegyelmezzen rajtunk, hogy ne halott falak közti időtöltés, klub, showműsor legyen a gyülekezeti életünk, hanem átitassa a Szent Szellem ereje, élete, kenete!

(Természetesen én is azt gondolom, hogy az istentiszteleten illendő ahhoz méltóan öltözködni, de ebben a történetben nem ez a lényeg!)

Az első ígéret

Ne félj, mert én veled vagyok, napkeletről meghozom magodat, és napnyugotról egybegyűjtelek.

Mondom északnak: add meg; és délnek: ne tartsd vissza, hozd meg az én fiaimat messzünnen, és leányimat a földnek végéről”

Ézs 43:5-6

 

Ez a bizonyságtétel arról szól, amikor az Úr legelőször szólt hozzám az Igén keresztül.

Megtérésem előtti nyáron történt. A gyermekeim egy táborban voltak, amit a munkahelyünk szervezett, kb. harminc km-re tőlünk.

Nekem ez a harminc km ezernek tűnt. Előtte még sosem voltunk ilyen hosszan távol egymástól és egyébként is mindig nagyon féltettem őket. Folyamatosan tartottuk a telefonkapcsolatot. Mégis, egyik kora este, amikor hívtam őket, de nem tudtam elérni, nagy sötétség és félelem tört rám.

Imádkoztam az udvaron, mellettem ott volt az asztalon a Biblia. Ahogy olvastam, a fenti sorok kivilágítottak a többi közül. Megértettem, hogy Isten ígéretet tett, hogy hazahozza a fiam és a lányom. Öröm töltött el, hogy ilyen egyértelmű a szava.

Csakhogy ez az újonnan ébredt hit nem tartott túl sokáig. Kis idő múlva újabb aggodalom-hullám öntött el, hogy miért nem tudom őket elérni továbbra sem. A táborvezető sem vette fel a telefont. Lelki szemeim előtt minden lepörgött: mentő, orvos, vízbefulladás, akármi. Az, hogy NAGY BAJ VAN. A férjem sosem volt vevő az agyalásaimra- akkor is azt mondta, hogy biztos valami program van, hagyjam őket. De, amikor már beindultak a gondolatok, muszáj volt tenni valamit. Szó szót követett, felhívta egy-két munkatársát, szerzett telefonszámokat. A sokadikon végül elértünk valakit a táborból, aki persze elmondta, hogy nincs semmi baj, filmet néznek…

Hát így vesztettem el rendkívül gyorsan az Úr első ígéretébe vetett hitemet…

Isten jó, Ő bátorítja az Ő népét, nem akar minket bizonytalanságban hagyni, tartani.

De, miután elvettük a kijelentéseit, már rajtunk múlik, hogy hitből cselekszünk vagy hitetlenségből!

Áldás vagy átok?!

Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak.”

Róm 8:28

 

 

Élt egyszer egy öregember. Nagyon szegény volt, nem volt egyebe, mint egy fia és egy gyönyörű, fehér lova. A falujabeliek sokat gúnyolódtak rajta. Csúfolták, hogy miért nem adja el azt a lovat, hisz semmi haszna belőle? De ő mindig azt válaszolta, hogy a barátját nem tudja eladni.

Egy reggel a  ló eltűnt. Az emberek nevettek az öregen és bolondnak nevezték. Nem adta el a  lovat, most pedig már nincs is. Micsoda szerencsétlenség!

Ő csendesen csak annyit szólt:

-Hogy áldás vagy átok, azt én nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy a  ló most nincs itt.

Másnap a fehér ló visszatért és egy egész csapat vadlovat hozott magával.

A falu harsányan csodálkozott, hogy micsoda szerencse érte az öregembert.

De ő most is csak azt mondta:

-Hogy áldás vagy átok, azt én nem tudhatom.

Aztán egy nap, mikor a fia próbálta betörni a vadlovakat, leesett az egyikről és eltörte mindkét lábát.

A nép hőzöngött, hogy micsoda tragédia érte az öreg családját. Ám ő a már jól ismert módon reagált:

-Hogy áldás vagy átok, azt én nem tudhatom.

Nem sokkal később háború támadt a két ország között és a falu fiataljait elvitték a harcokba. Siratták őket a  szülők, nem tudták, visszatérnek-e még valaha. Sokan oda-odavágták az öregembernek, hogy bezzeg az ő fia milyen jól járt, hogy odahaza fekszik, nem kellett elmennie a csatába.

Ő csak azt ismételte, amit addig is:

-Hogy áldás vagy átok, azt én nem tudhatom.

……

 

Egy bibliaórán hallottam egy testvéremtől a következő történetet:

Egyik idős ismerőse vagy hozzátartozója (talán a nagyapja, erre nem emlékszem pontosan) már a világháború idején is hívő volt. Sokszor gúnyolták ezért a társai. Minden étkezés előtt imádkozott. Akkor is, ha csak egy kis darab kenyér jutott neki éppen.

Ugyanígy történt egy napon, mikor a  bunkerben a maradék kenyéren osztoztak. Fejet hajtott és hálát adott a kicsinyért is. Miközben ezt tette, egy kóbor kutya kikapta a kezéből a kenyeret és kiszaladt vele a bunkerből. A többi katona röhögve csúfolta őt. Annyira éhes volt, hogy a kutya után vetette magát, hogy visszaszerezze az adagját. Ahogy kiugrott a bunkerből, nagy robajt hallott- az felrobbant mögötte. Egyedül ő maradt életben.

…..

 

Az elmúlt napjaim töprengéseiben és szomorúságában ( a láthatók miatt) sokat jelentett nekem ez a két gondolat. Mi az áldást szeretnénk, az áldást keressük (sokszor minden áron), az áldásért imádkozunk (vagy követeljük sírva Istentől).

És nyilvánvaló, hogy Ő áldásokat is készített a mi számunkra, nem átkot!

De, hogy mi az áldás és mi az átok az életünkben, a mi emberi látásunk, szívünk és érzelmeink nem mindig tudják megkülönböztetni.

Arról, ami ma velem történik, hogy áldás vagy átok, azt én nem tudhatom.

De az Úr tudja, és, ha az Ő kezéből veszem el, javamra van. Nem ezt érzem, de ezt hiszem!

A mi Atyánk Az, Aki mindent elrendez. Ezért Vele, és csakis Vele van dolgunk. Ebben van az erőnk, hogy türelmesen és állhatatosan cselekedjünk és szenvedjünk. Az Ő kezéből elfogadhatjuk a félretételt, nyomorúságot és csalódást is, amelyeket egymástól keserűséggel fogadnánk. És  az örömök, amelyeket Ő ad, kettős örömök.”

Hudson Taylor

Üzenet a palackban...

Egy ceruza, egy papír, egy üveg…

Ülsz a lakatlan sziget homokos, napfényes partján. Egyedül vagy és azon töröd a fejed, mit írj arra a kis darabka papírra, amit a kezedben tartasz. Mi az az Üzenet, aminek ebben a helyzetben értelme, súlya van?

Így vagyok én sokszor…

Gondolkodom, hogy mit bízott rám Isten, mit kell tovább adnom abból, amit Tőle kaptam?

Régen azt gondoltam, mikor egy-egy prédikátort hallgattam, hogy némelyek olyan unalmasak, mindig ugyanarról beszélnek….(Egyik a vallásosság veszélyeiről, másik a megtérésről, a harmadik a kegyelemről, vagy a paráznaságról, vagy a szabadságról, az önkárhoztatásról, stb.) Idő kellett hozzá, hogy egyrészt azt megértsem, hogy amiről úgy tűnik nekem, hogy untatásig ismétlik, azt én még mindig nem értem, nem jól értem, nem tudom megcselekedni. Másrészt, hogy bár az Üzenet egy, hiszen Istené, és nem a mienk, de a mi személyiségünkön, élettörténetünkön szűrődik át és ezért személyes. És persze változhat az idővel, amikor más kerül előtérbe bennünk, lesz hangsúlyosabb, mást élünk meg, értünk meg!

Bármit csinálok, mindig azt keresem, az vajon az Úrtól van-e, így kell-e tennem.

Ez komoly gyötrődésekhez tud vezetni. Az elmúlt hetekben az írás miatt vívódtam sokat. De jó az Úr, mert megkegyelmezett rajtam! Elém hozta ezt az Igét, amit a bemerítkezésem előtt kaptam Tőle:

 

Ő pedig monda: A mi atyáinknak Istene választott téged, hogy megismerd az ő akaratát, és meglásd amaz Igazat, és szót hallj az ő szájából.

Mert leszel néki tanúbizonysága minden embernél azok felől, a miket láttál és hallottál.

Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedjél meg és mosd le a te bűneidet, segítségül híván az Úrnak nevét.”

Apcsel 22:14-16

 

Újjászületésem után, alig egy hét kellett csak, hogy gondolkodó, elemző, kételkedő természetem megkérdőjelezze mindazt, ami történt velem. Sikerült eljutnom oda, hogy Isten léte is kérdésessé vált számomra.

Mégis, kerestem az akaratát a hitetlenségem ellenére és éreztem, hogy von a bemerítkezésre. A kertünk végén, a diófa alatt ülve olvastam a fenti sorokat, amikből akkor csak az ragadott meg, hogy mennem kell bemerítkezni, Komárnóba. A Vágban merítettek be. Nagyon nyomorultan éreztem magam. Semmi sem úgy alakult, ahogy elképzeltem. A fizikai akadályokon túl (esett az eső, szürke volt az ég és mikor kijöttem a  vízből, a  törölközőm beleesett a sárba, az autónkban hazafele úton felforrt a víz), az terhelt meg igazán, hogy nem tudtam hittel kimondani azt, hogy hiszek az Úr Jézusban. Mondták a testvérek, hogyha úgy gondolom, nem KELL megtennem, de nekem meg KELLETT tennem. Nem miattuk! Az Úr miatt! Nem értették ezt meg, látva az akkori állapotomat. Még ebben az állapotomban is hihetetlen erővel vont és még ebben az állapotomban is engedelmeskedtem Neki! Ez jellemző egyébként az életemben: sokszor engedelmeskedtem úgy, hogy semmi hit vagy erő nem volt a  szívemben. A vízparton állva nem figyeltem, nem értettem azt, amiről beszéltek a bemerítés közben.(Az foglalt le, ami "benn" zajlott.) Később, egy videón hallgattam meg és értettem meg, hogy az Úr már ott és akkor szolgálatra hívott el. (Érdekes volt, mert a vízben "jó" volt. Ki se akartam volna jönni belőle... És hazafele, duzzogásomban, haragomban, elégedetlenkedésemben, mégis  nyitottam a Bibliát, ahol az Úr világosan megmutatta az állapotom okát, a  bűnömet, Hab 2:4-ben.)

Nagyon csalódott voltam a bemerítkezés után. Az érzelmi töltet nem jött, amire vártam. Azt mondta az egyik testvérnőm, higgyem el, hogy ez el fog múlni, és mire jövő évben a  lányom bemerítkezik, már fogok tudni az én bemerítkezésemnek is örülni. Hihetetlen volt ez a gondolat! A lányom sem úgy állt, mint, aki megtérni készül, és a keserűség is nagyobbnak tűnt bennem, mint, ami elmúlhat. De végül minden szó szerint így történt. Következő évben Katinka várt ott a  Vág partján és akkor már nem voltak bennem rossz érzések az emlékek miatt. Azóta is öröm számomra minden bemerítkezés, nem árnyékolja be a szomorúság.

Az elmúlt hetekben, újra olvasva az Igét, megbátorított az Úr. A vágy, az álom, ami a  szívemben van, hogy megosszam Veletek  mindazt,  mit Tőle hallottam, amit Belőle láttam, az Ő Igazságát- az Tőle van és megegyezik az Ő akaratával! Nem tudom még jól csinálni, nem tökéletes vagy tiszta a tollam- de Ő vezet benne előre és megtisztítja azt!

Volt egy időszakom, amikor sokat foglalkoztam a  személyiségtípusokkal. Az Igéből, mint megtudtam, Jánosé áll a legközelebb hozzám, hiszen ő is melankólikus típusú volt. Ez nem lepett meg, mert mindig is János evangéliuma és levele volt az, amit leginkább szerettem, értettem.

Ő volt az a tanítvány, akit az Úr annyira szeretett, hogy a  keblén nyugodhatott az utolsó vacsorán (az úrvacsorán!). Gyenge és érzékeny lelkű volt és mégis, ő maradt mindvégig Vele, még a  kereszt alatt is. Mindez sokat jelentett számomra, a személyes életemben is, mint buzdítás. Ezáltal tudtam elhinni, hogy az Úr Jézus engem is szerethet, nem a gyengeségeim ellenére, hanem pont a gyengeségeimért (vagy, amit mások  annak tartanak, de az Ő szemében nem az, hanem érték, mélység). Abban is példaként áll ez előttem, hogy kitarthatok, mindvégig Mellette!

Ebben az időszakban  olvastam és értettem meg a  következő Igéket:

 

Szóla azért az a tanítvány, a kit Jézus szeret vala, Péternek: Az Úr van ott! Simon Péter azért, a mikor hallja vala, hogy ott van az Úr, magára vevé az ingét (mert mezítelen vala), és beveté magát a tengerbe.”

Jn 21:7

 

Az a  feladatom, hogy meglássam ott is az Urat, ahol mások nem látják, még nem látják és szóljak nekik. Hogy megjelentessem Őt a  testvéreimnek!

Természetesen akkor még semmi nem volt látható ebből, de az ígéret és az elhívás ott volt már.

Ezt teszem, ezt akarom tenni itt is, ma is. Egy-egy pillanatképben, ami talán másnak fel sem tűnik, egy-egy gondolatmenetben, látásban. Az Igében, ami mindig Róla beszél.

Gondolkodtam, mit mondanék, ha megkérdeznék tőlem, mi  az én üzenetem? Mi az, amit Isten a  szívemre helyezett, sőt: terhelt?

Azt gondolom, hogy az Ige, mint megtartó kőszikla, az Ige olvasásának (és megtartásának, megélésének!) fontossága. Tehát: az Igazság, az Igazságban járás.

Sokat beszélek még arról, hogy az Úr Jézushoz csak mezítelenül jöhetünk, körülkötők nélkül. Az őszinte megélése a hitünknek, képmutatás nélkül. A bűneinknek, a gyengeségeinknek vállalása. Voltaképpen ezt tette János, és ezt teszem én is. Vállaljuk a gyengeségeinket, amik miatt oly nagy szükségünk van arra a Megtartó, Megtisztító, és mégis: Szerető Kebelre!

Mindenkinek van egy személyes üzenete.

Mi vagyunk a palack, az a cserépedény, üres cserépedény(!), amiben az Úr Jézus elhelyezte az Ő kincseit.

Az én üzenetem ez.

Mi a  te üzeneted?

Romokból Élet 4.

A lányom írta ezt a verset, mikor újjászületett:

 

Lehajolt értem

 

Hol is kezdjem. Talán ott, hogy megszülettem.

Csontjaim nem voltak rejtve Előtte,

Ő szánt engem a Földre.

 

De ahogy nőttem nőtt bűnöm is,

habár hallottam Róla akkor is. Rabja voltam az ördögnek,

s a többi bűnössel Jézust együtt öltem meg.

 

Mígnem megláttam az ördög háta mögött a keresztfát.

Akkor azt gondoltam felesleges szeretni őt,

az igazi, egy, élő megmentőt.

 

Láttam a térdelő tömeget, ők is bíztattak engemet.

Menjek bátran szabadulni.

Kiáltottam nem lehet.

 

Rabláncaim szorosan tartottak, pedig azt hittem

a Hit ad csak korlátokat. Mint kiderült ebben is tévedtem,

ott is szabadítani akart engem.

 

Vezetett az ördög éveken át, majd megéreztem a félelem illatát.

Segítségért, ó, kihez forduljak?

S a kereszt alatti tömegre gondoltam.

 

Elmentem tízszer és többször,

de lelkem nem volt ott vagy ötször.

Néhány szócskára figyeltem, és gondosan el is rejtettem.

 

Istenhez csak szükségben fordultam,

míg engem Ő meg nem érintett,

nem hittem el belőle semmit sem.

 

Majd egyszer egy szép napon felkeltem,

megnyílt a  világ is előttem. Megtudtam ezer titok értelmét,

éreztem Megmentőm szellemét.

 

Azóta színes a világ előttem, mióta Őt megismertem.

Rabláncom törője, tudom Ő.

És már ott térdelek én is a kereszt előtt.

 

A tömegbe én is elvegyülök, bűnöm nem látszik ki közöttük.

Meghalt Ő értem és érted is.

Add oda szívedet Neki te is!

Romokból Élet 3. (Igazgyöngy)

Elveszettből szolgáló

 

„Mert az embernek Fia azért jött, hogy megtartsa, a mi elveszett vala.”

Mt 18:11

 

Van valaki, akit nagyon-nagyon szeretek.

Nem a szavak embere, nagyon csendes természetű.

Azt gondolnátok, talán buta is, hogy mindig hallgat.

Vagy, hogy nem történik benne semmi és nem lát semmit, amiről beszélhetne.

De néha (Istentől áldott és adatott ritka pillanatokban) megnyílik az a kagylóhéj, ami szorosan körbe zárja a szívét és feltárul lelkének mélysége. Mint a kagylóban az igazgyöngy, tele értékkel, látással, ajándékkal, kincsekkel.

A megtérése is csöndben, feltűnés nélkül ment végbe. Szerényen, minden emberi figyelmen kívül, amilyen az egész lénye. Mással imádkoztam épp, egy sötét parkolóban, egy evangélizáció után.

Nagyon fiatal hívő voltam még, „alig” ismerettel az Úrból- az Úrral. Nem nagyon akaródzott ez a szolgálat. Akkor még abban gondolkodtam, hogy mindannyiunknak megvan, ki felé kell szolgálnia. Akivel imádkozni kellett, nem az „enyém” volt. És igazából az imádkozást sem igen gyakoroltam még akkoriban, másokkal és magamban sem.

De a  helyzet adott volt, és nem lehetett kikerülni. Így tettem, amit tennem kellett.

(Az az asszony, akit ott megérintett az Úr és imádkozni hívott, egy hét múlva újjászületett, az Úr kegyelméből.)

Ajándékként a (kissé ugyan noszogatott) engedelmességért: megkaptam a lányom újjászületését.

Amíg mi imádkoztunk, ő közben halkan, magában, átadta az életét az Úr Jézusnak.

Amikor hazaértünk, arról tett bizonyságot, hogy elmúlt a halálfélelem, ami addig kínozta és hogy bármennyire szeret is bennünket, bármelyik percben szívesen menne az Úrhoz!

Megszégyenített a hite.

A keresztyén iskolában, ahova járt, csak ő imádkozott fejet hajtva evés előtt.

Addig én sem tettem ezt, tőle tanultam.

Nagyot csalódott, mert az ő élő hitével (ha kicsiny is volt az ismerete még akkor)  érezte, látta az iskolában lévő halott vallást…És nem értette, mi folyik ott és hogy ezt hogyan nevezhetik hívő közösségnek?

Aztán mindaz, ami körülötte volt és mindaz, ami benne- eltávolította az Úrtól.

Hosszú, nehéz, fájdalmas időszak következett. Látni, hogy akit szeretsz, szenved, és nem találja (időnként már nem is akarja keresni) a visszautat az atyai házhoz.

Minden egyes úrvacsora-vétel alatt megszakadt a szívem, mikor tudatosan nemet mondott az Úr Jézussal a szövetség megerősítésére!

Nagyon sokat imádkoztam érte. Egy ilyen alkalommal szólt Isten a  fenti Igével a szívemhez. Megértettem, hogy ebben nem arról beszél, hogy megkeresi, aki elveszett, hiszen már megtalálta egyszer! Azt ígérte, megtartja! Hihetetlen volt ez számomra, a láthatókra tekintve- de hinni akartam, a láthatatlanokban bízva!

Kihagyott már gyülekezeti alkalmakat, elszakadni látszott az utolsó szál is, ami az Úrhoz kötötte.

Egy alkalmon, mikor különlegesen leszállt ránk az Úr jelenléte, indíttatást éreztem, hogy ott, mindenki előtt imádkozzam érte.

Tíz perc múlva, mikor hátra néztem, láttam, hogy ott ül az egyik széken. Szerettem volna, csoda lett volna- de ez még nem a megtérés ideje volt…

Az imádságaimra a választ mindig úgy képzeltem el, hogy felkelek a térdeimről és: AKKOR  TÖRTÉNIK VALAMI! Rögtön! Valami hatalmas!

Nem így történt… Kis lépések voltak. Megnyílások, megvallások, megbocsátások. De leginkább magában zajlott le mindez! Sok-sok beszélgetés, öröm a megnyílás felett, fájdalom a harcok miatt, a bűn miatt, ami benne volt. A bűn miatt, ami bennem volt és amit tőlem „tanult”! Együtt tisztultunk.

Amikor több, mint egy év után úrvacsorát vett, hálával adtam dicsőséget az Úr Jézus kegyelméért, amivel Magához vonta újra!

Semmi sem akkor és úgy változott az életében, ahogy én kértem az Úrtól vagy ahogyan vártam!

De az, aki elveszett volt: ma dicsőíti az Urat azzal, ahogy zenél és szolgál a gyermekek között!

Messziről jött és hosszú út van még előtte: de minden alkalommal újra és újra megerősíti az Úrral a  szövetséget, hogy tisztuljon, gyógyuljon, ragyogjon az élete Általa!

És én hiszem, hogy Aki képes megtartani az elveszett életeket, Az képes megnyitni a néma ajkakat is, hogy Őt dicsérjék! Mindörökké! Ámen

Címkefelhő