Magvető

"...és magot ád a magvetőnek..." Ézs 55:10

Kéz a kézben 3.

Valós történetek:

 

Marie története 1.

 

Nemrég láttam egy filmet, ami nagyon megérintette a szívemet.

Egy lányról szólt, aki süketen, némán és vakon született. Teljesen önmagába zárt életet élt. Miután a  szülei tizenéves korára semmire sem tudták szocializálni, elvitték egy kolostorba, ahol süket gyermekeket tanítottak jelbeszédre. Mivel a lány nemcsak süket volt, hanem vak és néma is, ott nem akarták befogadni, mert nem érezték magukat felkészülve a tanítására.

Míg a rendfőnökasszonnyal beszélt az apa, Marie a helyzetet kihasználva őrült őrjöngésbe, menekülésbe kezdett. Futott, ahogy a lába bírta, és ahogy a környezetében lévők, és a természeti akadályok engedték. Felkapaszkodott egy fára, és onnan nem akart lejönni. Egy fiatal apácát küldött fel érte a vezető. Ő először óvatosan felnyúlt, és kezébe vette Marie kezét, aki nem rántotta el azt. A két kéz egymásban nyugodott. A kolostor nem fogadta be a lányt, az apja hazavitte. Marguerette nővér viszont nem talált nyugalmat, könyörgött, hogy mégis csak próbát tehessen vele.

Elmondta, hogy ő csak a kertben szokott dolgozni, de az Úrtól most elhívás ég a  szívében ezért a lányért. A főnökasszony azzal érvelt, hogy a halálos betegsége így  gyorsabb lefolyású lesz. De ő ragaszkodott  a hirtelen jött szolgálathoz. Legelső dolga az volt, hogy bedugja a fülét, bekötteti a szemét: hogy kipróbálja, mit érezhet leendő tanítványa.

Úgy tudja csak elvezetni a  szülői háztól a  lányt, hogy a kezeiket egy bőr övvel összeköti. Az eleinte rugódzik ez ellen, ellenáll, de lassan letörik benne a lázadás.

Hosszú idő telik el, mire az apáca valamit is elér Marie életében. A filmen is látszik ez, de a valóságban 11 évig tanítja őt.

Először megfürdeti, felöltözteti, megfésüli. Minden mozzanat kínosan soká tart, és hatalmas (fizikai és szellemi) harccal jár.

A jelnyelvet sokkal nehezebben tanulja meg. Nem is akar tanulni. Dacol, duzzog, hisztizik. A kedvenc és egyben egyetlen tárgya egy kés, annak a  nevét jegyzi meg először. Amikor ráérez a tanulás ízére, könnyedén, és gyorsan tanulja a többi szót, az ABC-t, a Braille írást.

Amikor már ügyes kis növendékké nevekedik, az apáca élete a vége felé közeledik. Haldoklásában nem tudja elengedni tanítványát, ezért elzárkózik előle. A lány hamarabb elfogadja a megfellebbezhetetlent, de nagyon vágyik elbúcsúzni a nővértől.

A záróképben a temetőben, egy kereszt mellett láthatjuk Mariet, aki visszaemlékezik tanítójára- de már előre néz, hisz az intézetbe új lány érkezik, ahhoz hasonló, aki ő volt. És ő meg akarja tanítani mindarra, amit ő tanult.

…..

 

Az én történetem 2.

Gyermeki köszöntő egy születésnapra:

 

„Add a kezed a kezembe, így zengjen dalunk.

Halleluja, megváltottak, szabadok vagyunk.

Boldogan zeng dicséretünk Sion éneke.

Áldott az  Ő neve!”

 

Te nyújtottad felém először a kezed.

Vak voltam, süket, néma, béna.

Nem láttam Istent, nem hallottam a Szavát, nem tudtam megszólítani, megérinteni.

De Te erős, mégis gyengéd kezedbe vetted az én kicsi, reszkető, gonosz, bűnös kezem.

Kezem a kezedbe fogtad- így tanítottál imádkozni. Ahogy az anya tanítja kicsiny gyermekét a beszédre.

Kezem a kezedbe fogtad- és odavezettél a Kereszthez, ahol énértem is ömlött a Kegyelem Vére!

Amikor csüggedtem a várakozásban, azt  mondtad, van újjászületés, olyan nincs, hogy valaki, aki vágyik rá, ne kapja meg!

Kezem a kezedbe fogtad- járni tanítottál az úton, az Úr útján. Harcolni, mikor még azt sem tudtam, hogy harcolnom kell.

Kezem a kezedbe fogtad- szolgálni tanítottál, mikor magamon kívül senki sem érdekelt. Megmutattad a  szenvedőt, a nyomorultat, a bénát, a szükséget.

Kezem a kezedbe fogtad- ha durcásan kirántottam is, te vártál rám, türelmesen.

Kezem a  kezedbe fogtad- felemeltél, mikor elestem, megbocsátottál, mikor elbuktam a vergődéseimben, és bántottalak.

Tanítottál, mit jelent Isten gyermekének lenni, megváltottnak! Szívemben őrzöm a  szavaid, és már TUDOM, hogy minden emberi gesztusnál többet ér, hogy meg vagyok váltva, és, hogy szeret az Úr!

Kezem a  kezedbe fogtad- ketten fogtuk a  fakanalat. Tanítottál rizst főzni, húslevest, paradicsomlevest, töltött káposztát. Tanítottál asszonnyá lenni, nővé, feleséggé, anyává.

Kezed a  kezembe fogtad- és én szerettem volna, ha örökké foghatom a  kezed. Ezért sírva, hisztizve, toporzékolva belekapaszkodtam- hogy ne férjenek oda mások, a testvéreim, a kistestvéreim.

Féltem, mint egy kisgyermek, hogy elveszítelek!

Kezed a kezemben, mint anyám, mint testvérem kezében.

Már nem csak támaszkodni akarok. Támasz is lenni.

Kezed a  kezemből lassan kicsúszik (mert még nagyon fáj)- de elengedem!

Hogy beleférjenek kis kezek, nagy kezek, beteg kezek…

Legyen áldott a neved, mindörökké!

.....


Kezem kinyújtom. Fogja Az, Akinek hatalmas jobbja támogat.

Csak a Kereszt marad, és mindaz, amit már megtanultam.

Gyerekhangot hallok. Új gyerek érkezett az intézetben.

Kezem kinyújtom, hogy beleférjenek: kis kezek, nagy kezek, beteg kezek…

 

„Jézusnak, Jézusnak zengjen énekünk!

Emeljük magasba mind a  két kezünk!

Jézusnak, Jézusnak zengjen énekünk!

Áldjuk dicső nevét!”

….

 

Új és újabb történetek 3.

 

A lelkigondozás egy kéznyújtással kezdődik. Az egészséges nyúl a beteg felé.

A lelkigondozó meg kell, hogy értse, mit érez a lelkigondozott, és ismernie kell Istent, az Ő Igéjét, hogy segíteni tudjon rajta.

Minden lázadó, nyomorult szív felfelé vágyik- ahogy az a  kislány a  fán lel nyugalmat.

Békesség csak Istennél van. De van, hogy magunktól nem találjuk meg. Valaki oda kell, hogy segítsen, oda kell, hogy bátorítson.

A vakok nem látják  Isten arcát. A süketek nem hallják Isten hangját. A némák nem tudnak Istenhez szólni. A bénák nem tudják megérinteni Istent.

DE: MI lehetünk a szem, a fül, a hang, a szó, a kéz - ami Hozzá segíti őket!

De, csak, ha már mi magunk is gyógyulunk.

Nincs hiába a múlt, a  szenvedés! Lehetünk gyógyító sebek! Nem elvesztegetett, kárba ment évek a nyomorúságunk évei. Gyógyulássá lehetnek más betegeknek!

Érdemes-e amúgy is véges életünket kímélni, bizonytalan földi napokért, hónapokért, évekért? Csak  az igazi áldozat, ami nem a  feleslegéből ad (időt, erőt), mint a  mi Urunk áldozata -az vezet megváltáshoz, változáshoz, szabaduláshoz, gyógyuláshoz mások életében!

Oda adom-e magam az elveszettekért, ég-e a  szívem értük? Vagy csak egy pont a  listámon (annak is valahol a vége felé) Isten szolgálata?

A kezet, amely Istenhez vezet, előbb-vagy utóbb el kell engedni, mert rengeteg segítségért kiáltó, kapkodó kéz van körülöttünk.

Vasárnap, a gyülekezetben, istentisztelet után ez a  kép ragadta meg a  szívem:

Mindenki mondani akarta, ami benne van. Kiönteni valakinek.

Hallgatni nem igen akart senki!

 

Uram, a mezők készek az aratásra, fehérlenek!

De a  munkás kevés!

Kérünk, mert Te vagy az Aratásnak Ura! Küldj munkásokat az aratásodba!

Készíts el bennünket!

Emeld fel a  lankadt kezeket!

Hogy lehessünk halló, hallgató fül, és érző szív!

Ámen!


(A film kezdő jelenetében látjuk Mariet, amint az apja egy kocsin viszi az apácazárdába. Kócos, szutykos, és megvan kötözve, mert képtelen vigyázni önmagára. Az egész világgal összesen annyi a kapcsolata, amit a  kezével, tapintással érzékel. Egyetlen biztonsága az édesapja arca, keze- abba kapaszkodik folyamatosan.

Az utolsó kép a Kereszt mellett egy egészen más, egy új Mariet mutat. Tiszta ruhában, szabadon, mosolyogva kommunikál. Nem, hogy önmaga ellátására képes, már másokon is tud, és akar is segíteni!

Lelki munkások! Az Úr adjon kitartást nektek, hogy az utat, ami a  két Marie között van, végig tudjátok járni hűséggel, erővel, hittel, bátorsággal és szeretettel!

Mert Isten még a  vadszamár csikóját is emberré tudja szülni! Jób 11:12

Ámen! Ámen?!)

Hétköznap reggeli életkép

Gondolat-verziók egy képre 3.

 

"Ekkor monda Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.
Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.
Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?
Mert az embernek Fia eljő az ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival; és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint.
Bizony mondom néktek: Azok között, a kik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában."

Mt 16:24-28


A férfi középkorú. Ül a kocsma teraszán, egy padon. Előtte az asztalon kávé, a kezében cigaretta. Néha beleszív. Elbambul. Látszik, hogy nem az utat figyeli, nem lát el az azon közlekedőkig. Vajon mire gondol? Mire vár? A szívében messze jár.

Talán most végzett a munkával. Vagy dolgozni indul épp. Aztán esetleg este hazaér. Kap vacsorát, ágyat az asszonytól (ha van asszonya, és, ha tud főzni, és ha van ideje főzni).

És aztán?

Mire vár még?

Talán van gyerekük. De, ha nincs, még lehet. De lehet, hogy gyerek sem kell.

(A gyerekek kártékonyak- jegyezte meg egy gyermektelen, férfi munkatársam. És, azért valljuk be, időnként van ebben igazság!)

Az is lehet, csak élni vágyik. Enni, inni, aludni, szeretkezni.

Talán utazni néha.

És aztán?

Mit ér az élet itt, a Földön, ha elmúlik minden, minden, amire vágyunk, amire várunk?

Uram! Mi lenne velem, Nélküled?

Mi értelme volna az életemnek, ha  a Te életed és ígéreteid nem élnének, nem égnének a  szívemben?!

A férjem A perspektíva címet adná ennek a  képnek.

Neked mik a hosszútávú kilátásaid?

 

 

Az ablakkereten túl

Gondolat-verziók egy képre 2.

 

"Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:

De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.

Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.

Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem."

 

1 Kor 13:9-12

 

Amikor először megláttam ezt a képet, az jutott eszembe, hogy olyan, mint az életünk, és olyan, mint Isten!

Az ablakon keresztül nézve látjuk a tenger, a part, a hegy és az ég egy-egy darabkáját. Ha csak az ablakkeretig látunk, akkor azt hihetjük, hogy ennyi az egész, ez a valóság!

De a kereten túl: sokkal-sokkal több van!

Az Életből, Istenből!

Ha nem is látjuk még, de hisszük ezt?

Hitben járunk vagy látásban? (2 Kor 5:7)

 

Töredékes

Gondolat-verziók egy képre 1.


"Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás:
De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik.
Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat.
Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem."

1 Kor 13:9-12

 

Fel-felvillanó Világosságod gondolat-töredékek, cetlikre írva…

A Bibliámban, a pénztárcámban, a táskám zsebeiben…

Töredékek az Arcodból, a szívemben…

Töredék vagyok, magam is…

Kevés a szó, hogy kifejezzem mindazt, ami belül van…

Nem jön ki a Fény, az érzés, a gondolat, csak egy kis sugárba, mintha beszorulna valamiért!

Vajon meg tudom-e írni valaha, el tudom-e mondani az embereknek, hogy ki vagy Te, Uram?!

De Tied a teljesség:

 

„Mert az Úré a föld és annak teljessége.”

1 Kor 10:26

 

Mutasd meg Magad, Úr Jézus, az embereknek, akik  a teljes sötétségben ülnek!

Ragyogtasd fel bennem a Te dicsőségedet: hogy lássanak!

Hogy Téged lássanak!

Tégy, Atyám, engem Egésszé, hogy a töredékes elmúlhasson, és a teljes világosság beragyogja az életem, a szívem!

Ámen!

 

Via Dolorosa, a balatoni Aranyparton

„Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.”

Luk 19:10

 

A Via Dolorosa a fájdalom útja, hol az Úr Jézus a Golgotára ment.

Tegnap délután, a Balaton partján, miközben a strandolás után öltözködtünk, szólt hozzám az Úr!

Jó, hogy egészen egyszerű, hétköznapi tevékenységek közben is el tud érni bennünket, ha nyitva tartjuk a szemünket és a szívünket!

Múlt vasárnap a halottainkról szólt a prédikáció. Nekem is vannak halottaim. Halottak, akik azt hiszik, hogy élnek. Halottak, akik tudják, hogy nem élnek, de nem akarják az életet választani.

Sokszor gyászolom őket.

Fáj látni a szenvedésüket. Gyakran megbénít a félelem, mi lesz velük?

A fenti Ige jutott eszembe tegnap, és ennek kapcsán kérdések.

Ezeket szeretném megosztani veletek:

 

-El tudom-e veszíteni a halottaimat, vagy ÉN akarom megtartani őket?

Mert az Úr Jézus csak azt tudja megkeresni, aki elveszett!

 

-Oda engedem-e Krisztust, hogy Ő találja meg, és tartsa meg őket?

Elhiszem-e, hogy erre Ő képes-és én pedig képtelen vagyok?

Amíg nem tekintem őket valóban elveszettnek, s amíg nem látom, hogy az én gyenge, emberi próbálkozásaim nem, hogy a  Mennybe von(szol)nák őket, inkább a  pokolra taszítják, addig közéjük és az Úr közé állok! Addig akadályozom az Ő munkáját!

 

-A tehetetlenség érzet, a láthatók vádláshoz vezetnek. Vagy magam vádolom (hogy nem tettem meg mindent, hogy jobban kellett volna hinnem, jobban kellett volna csinálnom), vagy a  halottam vádolom (hogy miért nem tud, nem akar megtérni). Krisztus nem a  Vádlás, a Kárhoztatás Lelkét adta nekünk! Soha nem vádolt egyetlen halottat sem! Nem kérdezte meg tőlük, mit tettek, hogy meghaltak? Egyszerűen feltámasztotta őket. Egy bűnöst sem kárhoztatott, nem emlegette fel a  bűneiket. Egyszerűen csak megbocsátotta.

 

Egy dal néhány töredék sora van hetek óta a szívemben:

 

„Ott a Via Dolorosán,

A szenvedésnek útján,

Ott járt némán, de győztesen a Bárány.

Felvette a keresztet,

Szeretett téged, s engem.

Ott a  Via Dolorosan hordozta a bűnünket.

A tisztító Vér, az engesztelés,

Jeruzsálem szívén át árad felénk!”

 

-A fájdalom útja…

Elfogadom-e Isten kezéből?

Mi csak imádkozunk, imádkoztatunk magunkért, csak várjuk a  szabadulást. Aztán, ha nem jön, azt gondoljuk, Isten hallgat, esetleg becsapott.

Megértem-e, hogy a  fájdalom útja talán éppen azért van, hogy Hozzá hasonlóvá válhassak?!

(Ez nem a  Balaton-parton, strandolás közben történik meg velem- hanem a  fájdalom útján, ahol Vele járhatok. De persze, a Balaton-part is lehet Via Dolorosa!)

Ő ebben is előttünk járt! Semmi sem történik velünk, ami Vele nem történt már meg!

Ha Vele akarok lenni, ott kell lennem, ahol Ő van, ahol Ő jár. Utána kell mennem. Ezt jelenti a követés, a tanítványság.

Ez sokszor a fájdalom útja.

 

-Némán, de győztesen…

Az Úr Jézus  a kereszten már nem prédikált. Előtte elmondta az apostoloknak, az embereknek az Igazságot, tanított. Viszont a  kereszten már hallgatott. Csak imádkozott értük, értünk. Hordozta a bűnt.

Mi sokszor végeláthatatlanul prédikálunk, ezerszer elmondjuk, hogyan, s mint kellene cselekednie a másiknak. Holott Isten már rég nem ezt várja tőlünk!

Nekem meg kell állnom az Igazságban- viszont mások bűneit hordoznom kell.

Krisztus a kereszten már nem tanított, nem vádolt, nem cselekedett semmit, teljesen kiszolgáltatta magát a  fájdalomnak, hallgatott, várt. Várta, hogy az Atya cselekedjen! Letette a kezébe az életét, önként meghalt, várt, hogy az Atya adjon életet neki, és azoknak, akiket Rá bízott!

 

- A tisztító Vér, az engesztelés Jeruzsálem szívén át árad felénk.

Felém.

És a  halottjaim felé is.

Hiszem ezt?

 

Meghallgattam Kubinyi Károly utolsó szolgálatát. Mielőtt életét vesztette volna  motorbalesetben, Illésről beszélt.

Illésről, aki nem ijedt meg a  Baál prófétáktól, de féltette életét Jézabeltől, és teret engedett a szívében a depressziónak, a haragnak, a szomorúságnak.

Aztán Isten szólt hozzá-és egészen másról beszélt vele, mint, amit ő a problémájának vélt. És egészen mást adott neki, mint, amit ő várt.

Szolgálatra hívta, hogy királyt, prófétát kenjen fel, tanítson.

Illés szolgálata pillanatnyilag nem segített az adott problémán, nem oda tartozott, nem oldotta meg azt. De, amit tett, később mégis kapcsolódott a bánatához: az általa felkent király, próféta elvégezte azt, amit Illés nem tudott. Kiirtották a bálványimádókat. Előkerült 7000 térd, aki nem hajolt meg a  Baálnak. Nem maradt egyedül, még, ha azt is érezte!

Engem is erre bátorított ma az Úr!

A halottaim nem tudom életre kelteni!

Életet csak Ő tud adni!

De hív, hogy szolgáljak Neki, hogy engedelmeskedjek Neki! Tegyem, amit rám bízott: még, ha az pillanatnyilag úgy is tűnik, hogy semmit sem segít a halottaimon, akikért fáj a  szívem.

És én az Életet választom!

Ámen!

 

(A kép Balatonakarattyán, az Ybl Miklós utca végén készült, a Balaton csücskében.)

Kéz a kézben 2.

D története

 

Ez a történet valójában a vonatos fiú történetének folytatása, vagy pontosabban egy más szemszögből való bemutatása. Az én szemszögemből.

Eleinte nem szerettem ezt a  fiút. Egészen más volt, mint, amit az én gyermeknevelési elméleteim vártak, elképzeltek.

Aztán az édesanyja megkért, hogy korrepetáljam, mert ő nem tudott segíteni neki a tanulásban. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá. A nem létező  tettvágyat az sem növelte bennem, hogy kezdetben nem sok sikerélménnyel kecsegtetett ez a feladat.

Az ördög gyakran vádolt is, hogy a saját gyerekeimmel nem vagyok képes (türelmes ) tanulni, a máséval meg igen.

Két dolog motivált (ebben a sorrendben). Az egyik az volt, hogy a fiú szülei lelki gondoztak, sok mindent megtettek értem, figyeltek rám- és szerettem volna valamivel viszonozni ezt.  A másik ok az a  büszkeség volt: hogy ÉN vagyok olyan okos, hogy tudok segíteni neki. Ez növelte az önbecsülésemet.

Ennek ellenére nagyon nehéz volt megindulni, cselekedni. Akkoriba depressziós voltam, nagyon nagy erőfeszítést jelentett kifordulni magamból, a  magaméból, és másra figyelni.

Nem vagyok pedagógus, pedagógiát is csak nagyon keveset tanultam, és egyáltalán nem tudok semmit a sajátos nevelési igényű gyerekekről. Ennek a  fiúnak viszont erről volt papírja!

Nekikezdtünk, ahogy tudtunk, ő is, én is, nyögve-nyelősen.

Felolvastattam vele a tananyagot, aztán próbáltam összefoglalni, elmagyarázni neki a lényeget, végül vázlatot diktáltam.

Így tanultunk történelmet, biológiát, földrajzot, egy egész nyáron át pedig nyelvtant…

”Éva mérges, mert „D”  nem készítette el a leckét!”

Ilyen, és ehhez hasonló gyöngyszemek kerültek ki a kezeink alól, mint példamondatok.

Idővel elkezdtünk közösen keresztyén  ifjúsági irodalmat olvasni (mert láttam, hogy gyengén megy neki az olvasás, ami pedig minden tanulási folyamat alapja). Ezt sokkal jobban szerette, mint  a tanulást. Mindig kérdezte:

-Ugye, olvasni fogunk, nem tanulni?

Ez tetszett az én fiamnak is, később még az unokatesó is csatlakozott.

Kialakult egy kis hármas csapat, akikkel azután bibliaórákat tartottunk, strandra, kirándulni jártunk, filmet néztünk.

Betanultunk ezt-azt, előadtuk a gyülekezetben. Pl. A kezek című jelenetet. Közösen átírtuk, kibővítettük, modernizáltuk. Még egy beteg asszonyhoz is elmentünk a műsorunkkal.

Szép időszak volt. Szerették egymást, szerettek engem- sokat tanított általuk az Úr, és azáltal, hogy taníthattam őket.  Sokat beszélgettünk, őszintén. Ahogy ezen az íráson gondolkodtam, úgy bele is hasított a hiányuk a szívembe.

Aztán ez a közösség megszakadt. Az unokatesó foci elfoglaltságai, a fiam lázadása, ellenállása miatt.

Tavasszal a vonatos fiú, nevezzük D-nek, szakmunkás vizsgára készült. Így megint látótérbe kerültem, mikor szorult a hurok.

A jószándék, hogy segíteni akarok neki, önmagában még nem jelentett nagy reménységet a sikeres vizsgát illetően, mert most szaktárgyakat kellett együtt tanuljunk, amikhez én egyáltalán nem értettem. Mezőgazdaság, növénytermesztés, gazdaságtan (egyéni vállalkozás). Néha csak fogtam a  fejem, ahogy az olvashatatlan macskakaparásból próbáltam kibetűzgetni az általam teljesen ismeretlen fogalmakat. Jóbarátom, Gugli (google) sokszor segítségünkre volt.

A (nem létező) józan paraszti eszemmel próbáltam elmagyarázni neki, mi miért van (pl. hogy a  kukoricának azért van erőteljesebb gyökérzete, mint a  búzának, mert a kukorica nagyobb növényt tart, illetve belőle elég kevesebb mag egy hektár földre, mert ritkán van vetve).

Érdekes módon, D érdeklődött, amikor együtt tanultunk. Meghallgatta a fejtegetéseim, voltak kérdései, Garibalditól a  Gulágig.

A szakmunkásvizsga sikerült- az Úr kegyelméből. Aztán megtudtam, hogy tovább akar tanulni, érettségi felkészítőre megy.

Az első reakcióm ez volt:

-Te, mi örökké együtt fogunk tanulni?!

És, tényleg!? Nem ez a cél?!

18 éves lesz ősszel.

És az Úr az elmúlt 5 évben egy olyan szoros lelki kapcsolatot munkált ki köztünk, hogy ő második anyjának hív, én pedig édesfiamnak.

(Sokszor gondolkodom rajta, miért nem működik a saját gyerekemmel az, ami vele, igen?)

A tanulásaink nem csak a  tudományról szóltak. Rég letettem már arról, hogy értékesnek, célnak tartsam a földi okosságokat, okoskodásokat! Meg kell csinálni, amire itt a Földön szükség van, iskolát, munkát- viszont nem ez a  cél, és nem ez az ok...

Sokat beszélgettünk a családról, az érzelmekről, a hitről, az Úrról, az Igéről. Még a házasságról, a szexről is. Nagyon sokszor bátorítottam, és legalább annyiszor megfeddtem. Mikor mit kellett. Ő pedig rengetegszer megnevettetett a nyakatekert, de halálosan őszinte kérdéseivel. Imádkozni is szoktunk. Van, hogy kéz a  kézben. (Ahogy engem tanított az ő édesanyja, azaz az első számú anyja!)

Az elmúlt évek során többször kaptam tőle ajándékokat.

Mikor szomorú voltam, mosolygó, citromsárga labdácskát. Nemrég egy tyúkanyót, aki mellett ott  a tojás. Azt mondta, az a  tojás ő, a tyúk én vagyok, aki keltegeti őt.

A legnagyobb becsben azt a táblácskát tartom, amit ő készített egyszer a születésnapomra, és amin kinevezett az együtt tanult tantárgyak képesített oktatójának.

Egy 18 éves ifjú és egy középkorú nő…

Mi a titka ennek a különös kapcsolatnak?

Szoktam mondani neki, hogy „mi, dilinyósok tartsunk össze!”

De alapvetőleg azt gondolom az elfogadás, az elengedés. Ahogy tanított általa az Úr ezekre a  dolgokra, úgy kezdtem meglátni benne az értéket, az értékest, azt a páratlan, egyedi, Isten teremtette  lelket!  És ő sem úgy kezelt engem, mint egy depressziós, ideggyenge, melankólikus, elvont gondolkodású, túlérzékeny embert. A párbeszédhez elfogadás kell.

Idővel megértettem, hogy ez a tanulás nem feltétlen a tananyagról szól- hanem a  szellemi tanulásról. Neki is, nekem is.

Nagyon sok örömöt kaptam általa, sok világosságot, belátást abba, hogyan működnek a szellemi folyamatok! Nagyon hálás vagyok ezekért az Úrnak!

Valami, ami kötelességként, teherként indult: áldássá lett Isten kezében!

Amikor feltettem a  Magvetőre A kishercegből a rókás jelenetet, D-re gondoltam elsősorban. A traktor, a kukorica, az  aratás nem jelentett eddig túl sokat nekem (eltekintve a  melankólikus romantikámtól!)

De mióta voltunk a traktoros ballagásán (ahol valóban úgy örültem neki, hogy sikerült, hogy elballag, mintha a tulajdon anyja lettem volna), és mióta ezekről együtt tanultunk- minderről ő jut eszembe.

Mert megszelídítettem, és ő megszelídített engem. Idegenből ismerőssé lett, lettünk egymásnak.

Talán ez a szeretet?

Kéz a kézben!

 

(Amit még megértettem az eltelt években:

Anyák! Ne adjátok fel a reményt, akkor se, ha papírotok van róla, hogy a gyermeketek kilóg a sorból! Az Isten minden különleges gyermeknek adott ajándékokat, és minden különleges gyermek mellé kirendeli azt  a tanítót, aki el tud érni annak a szívéig! Nekem is van olyan tanítóm, aki szinte látja  a gondolataimat, és ezért vezetni tud az Úr útján!)

A kislány, az Isten és a fagylalt

Tegnap látogatóba készültem egy testvérnőmhöz és a családjához.

Gondolkodtam, mit is vihetnék nekik, hogy ne menjek üres kézzel?

Megkértem a férjem, hogy hozzon egy doboz jégkrémet a boltból.

Odaértem, köszöntöttük egymást, aztán már egy jó ideje beszélgettünk, mikor a testvérnőm elmesélte, hogy ez a fagyi voltaképpen ima meghallgatás a kislányának.

Még 20-a környékén a fiú testvéreit meghívta fagyizni a nagybátyjuk- ám ő épp nem volt akkor velük. Azóta sóvárog, és vár egy kis fagyira.

Most pedig az Úr meghallgatta őt!

Isten hív az engedelmességre. Szól, aztán, ha lépünk, megadja, amit adnunk kell egymásnak, az atyánkfiának.

Én úgy indultam ebbe a látogatásba, hogy „nincs, Uram, nekem semmim, de megyek, mert ezt akarod!” És adott fagyit, de adott szellemieket is!

Nem azt akarom kidomborítani ebből, hogy milyen hatalmas jótétemény volt részemről ez a  doboz jégkrém! (Viszont ennek leírása nélkül nem nyerne értelmet a hasonlat.)

Inkább azt, hogy milyen hatalmas a mi mennyei Atyánk, és mégis, az Ő számára fontos egy kislány fagyi utáni vágyakozása is!

Én, emberi értelemmel, nem biztos, hogy ezt szükségesnek ítéltem volna.

Ő azonban megadta neki, hogy megmutassa azt, hogy tud róla, gondot visel róla, szereti őt!

Ha a mi Édesapánknak ilyen fontos egy kislány (talán gyermeteg, felnőtt szemmel bugyuta kérése) akkor szerintetek a mi kéréseinket, vágyainkat (amik gyakran nem kevésbé gyermekiek) nem tartja számon?!

Bátorító volt számomra ennek felismerése!

Kéz a kézben 1.

Egy testvérnőm bizonyságát szeretném megosztani veletek:

Mint a legtöbb anya, sokat aggódik a gyermekei miatt. Ezért  éjszakánként gyakran nem bír aludni. Csak rágódik mindazon, amin emberi erővel nem tud változtatni. A férje mellette békésen horkol (ő nem az az aggodalmaskodó típus).

Egy ilyen éjszakán történt vele a következő eset.

Miközben álmatlanul forgolódott, töprengett, hogyan csinálja, miként csinálja, miért nem változnak a dolgok- a férje öntudatlanul, álmában felé fordult, és kinyújtott, nagy, erős markába vette az asszony reszkető kezét. Először csak az egyiket, aztán a másikat is megkereste.

Ő kissé megnyugodott a férfi erejét érezve, rátámaszkodott, biztonságra lelt.

Ám  azután eszébe jutott, hogy bármilyen erős is a férje, bármilyen védettséget is él meg mellette, az Atya  sokkal erősebb és hatalmasabb nála! És Ő is a  kezében tartja őt- az Ő aggodalmas szívű, sokszor szomorú, és  mégis, oly sokszor vidám gyermekét. És nemcsak őt magát, hanem az ő gyermekeit is!

…..

Miközben hallgattam a történetet, azon gondolkodtam, mit fog szólni általa az Úr az én számomra? (Igen, ilyen önző vagyok: mindent az én szememen keresztül látok meg először, és mindent az én érzéseimen szűrök át!)

A földi biztonságra, támaszra való vágyakozásomról( ami olyan sokszor betölti a gondolataim és érzéseim) az Úr felemelte a tekintetem az égi biztonságra.

Mert én is az Atyám kezében vagyok!

Jobbjával támogat- és ez nagyobb hatalom és erő minden emberi támasznál, reménységnél.

Biztonságban vagyok, a mennyei Édesapám kezén!

Anyakutya

Régebben volt egy kutyánk, aki az egyik kölykét nem tudta elfogadni. A kicsi láthatóan más volt, mint a többi. Esetlen, butácska. Az anya folyton csipkedte. Néha egészen durván. A kölyök meg csak nézett nagy bambán, nem értette, miért bántja  az anyja, mi a baj vele? Aztán oda is adtuk valakinek, mert attól féltünk, hogy halálra marja. (Végső soron nem tudtuk megmenteni az életét, minden jószándékunk, és szervezkedésünk ellenére sem, mert ott lemérgezték, és elpusztult. De ez már egy másik történet.)

A napokban eszembe jutott ez az anyakutya.

Sok mindent látok magam körül. Nem is kell messzire mennem, magam is kamasz gyereket nevelek.

Sosem gondoltam, hogy a kisgyermekkornál van nehezebb! Amikor folyton betegeskedtek, mindig aggódtam, egészségesek-e, jól fejlődnek-e?

Hát, ma már tudom, hogy a kamaszkor sem könnyebb! Sőt!

Jó, hogy a gyerekek újszülöttként jönnek a világra, és nem kamaszként!

Ez is az Úr kegyelme, hogy készít minket a nehezebb feladatra.

Amíg kicsik voltak a  gyerekeim, viszonylag jól boldogultam velük.

Határozottan, eléggé következetes módon neveltem őket, ismerték a határokat. Az én kezemben volt az irányítás, és én éltem is vele.

Egy majd 20 éves (férjezett!) lány, és egy közel 16 éves fiú anyjaként már azt tapasztalom, hogy nincs a  kezemben az irányítás. Semmi nincs a kezembe időnként, amivel hatni tudnék rájuk.

Mivel látásom viszont még mindig van, ezért alkalmasint teljesen tehetetlennek érzem magam.

Ilyenkor jön az, amit az anyakutyánk csinált. Csipkedni, marni kezdem a gyerekeket. Hogy csinálják már úgy, ahogy kell. Legyenek már olyanok, amilyennek lenniük kell(ene)!

Az Úr ilyenkor emlékeztet a következő Igére:

 

„Ti is atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek azokat az Úr tanítása és intése szerint.”

Ef 6:4

 

Más nevelni, és más ingerelni.

Más terelgetni, és más csípni, marni- mikor a gyerek űzött vadként menekül, mert „nincs egy szabad perce” az egrecíroztatástól.

Ilyenkor mondják a kamaszok, hogy „Szálljatok már le rólam!”, és a szülők megsértődnek, „Hiszen mi csak jót akarunk neki!”

Nem tudom a megoldásokat! Hogyan neveljünk az Úr szerint jó gyermekeket?

Értékes embereket- amikor ők esetleg lázadnak minden, és mindenki ellen, és nem is akarnak tanulni!

Tudom, válasz a szeretet, a szeretet-nyelv ismerete és használata, a szeretet-tank betöltése.

De mi van, ha a  szeretet kell ( a közösen töltött idő, a szórakozás), de nem kell a kötelesség, a feladat, az engedelmesség?

Csak gondolkodom, csak gondolkodom. Nem tudok én semmit. Nincsenek válaszaim, csak kérdéseim.

Egyet tudok: nem akarom halálra marni a fiamat…

(Inkább elhúzódom olyankor, hogy ne öljük egymást. És: imádkozom. Azt még mindig meg tudom tenni.)

Madárraj

Csütörtökön nyaralni indultunk. Még az alföldi, sík  mezőségen történt a következő eset. Mélyen a szívembe égette az Úr ezt a képet, és szólt általa hozzám. Szeretném megosztani veletek a gondolataim.

Egy nagy, fekete, szinte félelmetes madárrajra lettünk figyelmesek.

Nagyon határozottan, erőteljesen egy irányba mozogtak.

Találgattuk, mi történik ott?

Aztán megláttuk. Egy vércsét üldöztek! Lélegzetelállító, csodálatos, szinte természetellenes látvány volt, ahogy a kismadarak elől menekült egy vérszomjas ragadozó. Megfutamították.

Rögtön az jutott eszembe, hogy erre hív minket is az Úr! Hogy egységben legyünk a testvéreinkkel az Úrban- mert akkor megfutamíthatjuk az ördögöt, bármilyen hatalmas erővel is támad minket. Egy kismadár önmagában gyenge, nem képvisel különösebb erőt. De egy egész raj, már szembe szállhat a nála sokkal nagyobb  vércsével is.

Egy keresztyén magában igen gyenge pont lehet, még, ha valóban hisz is.

De egy egész csapat keresztyén, mikor egy akaraton van, megfutamítja az Ellenséget. A testvérem ereje, támogatása, számomra is bátorítás, ösztönzés.

Múltkor egyik testvérem imádkozott. Azt mondta az Úrnak, hogy „látod, hogy megkísértett ma a Sátán, és elbuktam. Segíts harcolnom ellene!”

Egy mondat világította be akkor a szívem!

Nekem nem az ördög a fő ellenségem! Nem ő kísért engem (elsősorban), és visz bele a bűnbe!

ÉN (így nagybetűvel) vagyok a  BŰN! A bűn belül van, a testemből, az egómból fakad! Nem kívülről jön!

Én vagyok önmagam legnagyobb ellensége!

Az érett keresztyén ezt tudja. Ha győzök önmagam felett, a bennem levő bűn felett, az ördög semmi fogódzót nem talál bennem, semmi joga nincs akkor hozzám!

Visszatérve a kismadarakra!

Csak akkor tudnak ütőképes csapatot alkotni, ha leteszik az egyéni érdekeiket, és a közösre koncentrálnak! Ha ki-ki a saját életét féltve, vagy a  saját eleségét keresve szétrebben, akkor egyen-egyenként könnyű zsákmányaivá válnak a  vércsének! De, ha a közösség érdekeit nézik, szolgálják, győzhetnek felette.

Ez bizony azt is jelenti, hogy egy-egy madárka esetleg megsérül, vagy bele is hal a  harcba. Hiszen a ragadozó sem adja könnyen magát!

Így kell nekem odaszánni magam, a  „magamét” a közösségért, a közösségéért!

Hogy az Ellenség valóban meghátráljon, elfusson.

Ez valahol egyáltalán nem természetes, hiszen ki szeretne önként meghalni?! Egy test sem!

Mégis, amennyire természetellenes a vércsét üldöző madárraj, annyira természetfeletti az a lélek, aki önmagának meghal! Isteni, mert isteni erő kell hozzá! De Ő megígérte az Ő erejét, a kereszt, a feltámadás erejét, ha mi adjuk hozzá az akaratunkat!

 

Atyám!

Add, hogy olyan madárkáiddá válhassunk, akik nem féltik a maguk tollát, a maguk magját, és a  Te erőddel merészen, bátran szembe szállnak azzal az ős-Vércsével, aki fosztogatja a Te fészkeidet!

Segíts, taníts, hogy óvni tudjuk a te kis, tudatlan, gyenge madárkáidat attól, aki a lelkeket rabolja meg!

Kérlek, tartsd meg a Te lemaradó, a rajból kirebbenő madárkáidat a  vércse-támadások közepette! Ámen!

Címkefelhő