Magvető

"...és magot ád a magvetőnek..." Ézs 55:10

Krisztus-portrék

Wrede Matildról olvastam a  napokban. Ő egy finn bárónő volt, akit a "Foglyok angyalának" is hívtak, mivel az életét tette fel a börtönmisszióra.

Fiatal korában már kereste Istent, de csak azt látta, hogy bármit tett is, nem tud megfelelni Neki!

Nem tudott megfelelni az Úrnak: így megtért.

Igazi misszionárius volt, annak minden jellemző tulajdonságával- habár nem ment Kínába szolgálni, hiszen a hazájában munkálkodott.

Egy célra tette fel az életét, és ez a Cél motiválta minden gondolatában, szavában és cselekedetében: a foglyoknak elvinni a szabadság örömhírét!

Mindenről lemondott, amije volt, ami a bárónői rangjával járt neki. A kényelmes, anyagi gondoktól mentes életről, a társaságról, a szép ruhákról, jó ételekről, még a családjáról is. Mindenről lemondott, ami járt neki, és amire mi talán csak vágyunk. Önként, saját, szabad akaratából. Azért, hogy egy lehessen azokkal, akikért élt, akikért szolgált.

Az életét, az egészségét sem kímélte, hogy betölthesse az elhívást, amit Istentől kapott, hogy elvégezhesse a feladatot, amit rábízott az Úr! Mindig ragaszkodott az adott szavához. Így történt, hogy egy napon, mikor látogatni indult a börtönbe, eltörte a lábát, mégsem a kórház felé vette az irányt. Érezte, hogy nagy a baj, minden lépés szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott neki. De csak arra tudott gondolni, hogy megígérte kedves barátainak (ahogyan ő nevezte a rabokat), hogy beszélni fog velük azon a napon. Leküzdve a kínt, végigjárta  a cellákat, ahol nagyon várták már. És az Isten megajándékozta ebben az elesett, gyenge állapotában egy megtérővel. Amikor a foglyok megtudták, hogy törött lábbal is elment hozzájuk, még inkább felnéztek rá, és szerették, mert ebből megértették, hogy valóban szereti őket, és törődik velük, nem csak beszél erről.

Máskor, egy karácsony éjszakán, valami belső vérzése ellenére kereste fel a börtönt, hogy Fényt vigyen a sötétségbe. Sikerült megakadályoznia ezzel a  látogatással, hogy rabok indulatukban őröket öljenek meg, hogy rabok indulatuk miatt sötétzárkába, vasba kerüljenek.

Ahogy Wrede Matildon gondolkodtam, felragyogott az arca mögött egy másik arc: a Krisztusé!

Ő is önként lemondott mindarról, ami Őt illette, ami járt Neki! Ott hagyta a Menny dicsőségét, a ragyogást, a gazdagságot: miértünk!

Azon gondolkodtam, mi lehetett az, amit az Úr Jézus a legnehezebben hagyott ott? Ahogy Őt ismerem, nem hiszem, hogy a dicsőséget! Azt gondolom, az Atyát volt Neki  a legnehezebb ott hagynia!

Mint mindenben, ebben is előttünk járt!

Milyen sokszor kell nekünk is lemondanunk a mi családunkról, ha igazán keresni akarjuk, követni akarjuk, szolgálni akarjuk az Urat!

Az életét sem kímélte, végigment a  Golgota útján, és ezzel az adott szavát is megtartotta.

Magára vette a mi szennyes ruhánkat, az én szennyes ruhámat, hogy én itt állhassak előttetek, ebben a szép, tiszta ruhában!

Szerdán, mikor ezeket az áldott gondolatokat kaptam Istentől, előbb nagyon nagy szorongás volt a szívemben.

Nagyon sok feladat várt azon a napon, és én nem tudtam, hogyan fogok a végére érni. A feladatoknak is, és a napnak is.

Délután, mikor a munkából hazaértem, főztem, és azután még ott várt  6 kg almapaprika elrakása és egy idős testvérnőm meglátogatása. Felhívtam, mondtam, hogy fél hat körül tudnék menni, elébb elteszem a paprikát. Nagyon várt ugyan, de akkor már ő fekszik, nem jó neki. Jól van, akkor majd beszélünk telefonon, válaszoltam, és elköszöntem. Igen, mérges lettem, hogyha annyira vár, miért nem képes alkalmazkodni? Miután kidühöngtem magam, meghajoltam. Majd este megcsinálom a savanyúságot (amikor írni akartam és tornázni, mert fáj a  vállam megint). Elmentem hozzá- elvittem az üzenetet, amit az Úr rám bízott. És Ő megáldott minket kegyelmesen, felragyogott a  sötétségbe. Az enyémbe is!

Hazaértem, kész lett a savanyúság, az írás is.

Napok óta erre a szerdára gondolok. Ahogyan Isten ereje kiáradt az én erőtlenségemben!

A jelenlétére, amivel megerősített, betöltött, megvidámított! A gondolatokra, amikkel megajándékozott!

Aztán tegnap, ahogy készítettem a sült tököt a gyülekezet utáni szeretetvendégségre, megszúrtam a  késsel a tenyerem. Az volt az első gondolatom, hogy „Na, ügyes vagy ám!”

De a  következő már az, hogy miért kell nekem mindig mindent elvállalnom?! Miért kell mindig tennem valamit?! Valójában nyilván nem teszek túl sokat, lehet, még annyit sem, mint egy „rendes asszony”, de nekem, az én erőmhöz mérten mindez sok! Ahogy így hőbörögtem magamban, vártam Zsoltit, hogy megmutathassam neki a tenyerem, és bezsebeljem a jól megérdemelt sajnálatot („Miért kell neked mindent elvállalnod?!”). Közbe rá-rápillantottam a tenyeremre, és abban a csepp vérben megláttam az Úr Jézus tenyerét, az Ő vérét! Az Ő tenyerén nem ekkora seb volt! És Ő mégsem panaszkodott az Atyának, mégsem vágta az emberek fejéhez, hogy mennyi mindent tett meg értük! Imádkozott értük, áldotta őket! Azóta se, soha nem vádol, egyikünket sem azzal, hogy milyen drága árat fizetett értünk!

Kedden este imádkoztam, ahogy újra és újra, hogy megláthassam az Úr Jézus drága arcát és kezét az életemben! Ezen  a szerdán, és ebben a  tökdarabolásban, megláthattam az arcát. A Lényét, Aki Ő! Nagyon hálás vagyok ezért!

Amikor Matild életén elmélkedtem, a következő Igék jutottak eszembe. Másnap pedig Bibliaórán pont ezek jöttek sorba:

„Az Úr pedig a Lélek; és a hol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.

Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.”

2 Kor 3:17-18

 

Akkor, csütörtök este, azt vallottam meg, hogy (most) talán ezek a legszebb Igék számomra a Bibliában! És ma is így gondolom! Hiszen az Úr nem rejtette el előlem az arcát, felfedte előttem azt! És nekem nem kell tennem semmit, nem is tudok tenni semmit, csupán azt, hogy az Ő dicsőséges arcát szemlélem! És akkor Ő, az Ő Lelkével, annak erejével elváltoztat engem, az Ő képmására, hogy Hozzá hasonlatos legyek! Lépésről-lépésre, dicsőségről-dicsőségre!

Átformál minket, Wrede Matildot, engem, mindannyiunkat, hogy Őhozzá hasonlókká legyünk!

Mert mind ilyen Krisztus-portrék vagyunk, lehetünk, akiknek az életében, a szívében felragyog az Ő képmása!

Tudjátok, hogy nem csak a börtönökben vannak foglyok?! Ha körbenéztek, családba, munkahelyen, gyülekezetben, rengeteg a megkötözött, leuralt, beteg szív!

Én is fogoly voltam, és az Úr Jézus elküldte hozzám az ő angyalait, hogy hirdessék számomra a  szabadulást!

Én is ilyen angyal akarok lenni, az Úr Jézus angyala, hogy mások is szabadulhassanak! A fájdalomtól, a  félelemtől, a bűntől, a  depressziótól!

Egy izomsorvadásos fiú betegágyához, tolókocsijához ellátogatva kaptam az Úrtól a  következő Igéket:

„Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást;

Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és Istenünk bosszúállása napját; megvígasztaljak minden gyászolót

Ézs 61:1-2

 

Ezek nem csak az én elhívásom Igéi! Isten vár mindannyiunkat, mindannyiótokat, hogy hirdessük a szegényeknek az örömhírt, a foglyoknak a szabadulást, a megkötözötteknek a megoldást!

Nézz körül! Látsz rabokat?

Tudod a szabadulás Útját? Ismered az Úr Jézust? Mondd el nekik a Hozzá vezető utat! Beszélj a Keresztről! Ennyire egyszerű az egész! Ámen!

El(ő)ítélgető

Amióta megtértem, több testvérnőm férjhez ment, vagy épp most készül férjhez menni.

Mindig úgy gondoltam, hogy érdemtelenül veszik fel a fehér ruhát, egy, két vagy akár több gyerekkel a hátuk mögött.

Mivel okos kislány vagyok, aki már növekszik, nődögél, ennek a véleményemnek nem adtam hangot. „Csak” elraktároztam a szívem mélyén.

Amikor az én lányom tisztán, szűzen állt az „oltár” elé, és mi fehér virágokkal vettük körbe, anyai szívem nem titkoltan büszkélkedett. Nem titkoltan, de teljesen érdemtelenül, mert nem én őriztem meg a szüzességét, ő döntött így. És teljesen érdemtelenül, mert a magamét sem őriztem meg annakidején (habár nem is volt fehér ruhám az esküvőn, és nem is voltam még újjászületve).

Ilyen jó kis előítélettel és gőggel teli gondolatok születnek, növögetnek, burjánzanak az én szolgálni vágyó szívem mélyén.

Egészen addig dédelgettem is őket, míg…egy nap eljött hozzám egy épp házasság előtt álló testvérnőm.

Az ő látása és az én látásom olyan, mint a tűz és a víz, mint a  fehér és  a fekete. Ha ő „A”-t mond, én rögtön „B”-nek látom.

Szóval küzdöttem a különbözőségeinkkel sokat. Egy ideje viszont, mióta tudatosan nem akarok harcolni vele, és meggyőzni őt az én helyes látásom felől, az elfogadás útjára lépve azt fedezem fel, hogy nagy gazdagságot adott neki az Isten a gondolataiban.

A látásaiban, amik ellen annyit harcoltam!

Kérdeztem róla, milyen tervei vannak az esküvőre? Ruha?

Mondja, hogy természetesen fehér!

Aha!

Hallgatok és reménykedem, hogy nincs az arcomra írva, amit gondolok! Hiú ábránd, mert az arcom képújság, hamarabb látják rajta az engem ismerők a gondolataim, érzéseim, mint mielőtt én tudomásukra jutnék!

És akkor beszélni kezd. Elmondja, hogy őt az Atya fehérbe öltöztette, mikor megváltotta!

És boldogan fogja hordani azt a fehér ruhát!

És hordhatja is, hiszen ezáltal az esküvő által rendezi Isten előtt az eddigi parázna párkapcsolatát.

Ülök és nézek.

Azóta meg gondolkodom.

Azon, hogy ki vagyok én, hogy levegyem róla azt a  fehér ruhát, amit az Úr Jézus adott rá?!

És azon, hogy voltaképp mind fehér ruhás menyasszonyok vagyunk! Hiszen a  Vőlegényt várjuk, és ő csak fehér ruhában visz el minket Magával. És egyikünkön sincs saját érdemünk szerint az a tiszta, hófehér ruha, csak a Bárány Jézus vére árán!

Ez a beszélgetés, és általa a megértés (megtérés) lemosott egy szégyenfoltot az én fehér ruhámról! Dicsőség érte Istennek!

Anyaszív

 

„A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mind örökké, hogy e törvénynek minden ígéjét beteljesítsük.

5 Móz 29:30

 

Sokat vívódom a kamasz fiam miatt.

Egyszer, néhány éve, elindult az Úr felé. Kiöntötte a lelkét, bűnvallást tett. Abban az évben, ám néhány hónappal később (szóval nem hirtelen felindulásból, nem érzelmi hullám hatására) be is merítkezett.

Azóta sehol semmi. Most már gyülekezetbe sem akar járni.

Jó ideig kardoskodtam mellette, hogy kell, és hogy kötelező! Elfáradtam. Belefáradtam. Nem is tudom már, hogy az e a helyes, hogy odaparancsolom (még talán oda tudnám, de már nem sokáig), és nézem, ahogy dacol, ahogy lázad istentisztelet közben?

Tehát sokat gyötrődöm, mit tegyek, tegyek-e bármit? Hogyan cselekedjem jól?

Sokat prédikáltam neki, korholtam, emlékeztettem, persze „szeretettel”, hogy ő már választott, és most nem azon az úton jár.

Annyit értem el, hogy jól elvadult. Tőlem, a  családtól, a gyülekezettől.

Sokat gondolkodom.

Igazából azt már megértettem, hogy ez még mindig jobb, mintha ott ülne, úrvacsorázna, és  a képembe röhögne, miközben egyáltalán nem az Úr útján jár. Talán így még mindig jobb, hisz felvállalja a pillanatnyi döntését, és legalább tisztában van vele, hogy melyik úton jár, nem ringatja magát hamis tudatban. Legalább nem képmutató.

Innen még meg lehet térni…Innen már meg lehet térni...

Jobb pillanataimban, mikor nem uralkodik el rajtam a kétségbeesés, az aggodalom a jövőjét illetőleg, az örök életét illetőleg, ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vigasztalom magam.

Rosszabb pillanataimban adódik, hogy nem vigasztalom, hanem kárhoztatom magam. A Sátán szívesen vádol, de az Úr is rámutat a rontott útjaimra, még az Ő útján  elrontott dolgaimra is. A bűneimre, a  gyengeségeimre, a betegségekre, amikből én már gyógyulok, de a fiam még szenvedi. Mindarra, ami közrejátszott abban, hogy nem ül ott a gyülekezetben. A törvényeskedésre, amivel sokszor megbántottam.

Ilyenkor arra gondolok, most örülnék, ha ott volna, még, ha ezt vagy azt mondana is, vagy tenne is. Mert botor mód azt gondolom, ha ott volna még a gyülekezetben, akkor jó helyen volna...De vajon ennyi elég? Persze, hogy nem elég, mégis, hogy meg tudunk nyugodni már ebben is! Pedig lehet, hogy az  a gyerek, vagy férj, vagy testvér úgy van ott a gyülekezetben, hogy "istentelen"!

Lesz-e még? Lesz-e még teljes a családom az Úrban?

Egy ilyen borongásomban feddett, de vigasztalt  is meg Isten.

Egy egészen más témában írt könyvet olvastam, és ott találtam a fenti Ige helyet.

Ahogyan a Bibliámból kikerestem, kivilágítottak a sorok, nekem szólóan, személyesen.

Úgy, ahogyan csak a szerető, mégis igazságos szívű Atya beszél az Ő szeretett, de tisztulásra szoruló gyermekével.

Nem tudom, mi áll előttünk. A titkok az Úréi!

De az Ő ígérete az enyém. Annyi mindent kijelentett számomra már.

És azt mondja az Ige, a  kijelentés  a mi fiainké is, mindörökké!

Most nem ezt látom. De a  "most" csak egy pillanat az örökkévalósághoz képest! Isten keresztül viszi az akaratát, beteljesíti az ígéreteit!

Mi az én dolgom?

Hát, nem a prédikálás! És nem is a kárhoztatás, vagy önvádlás!

Talán még csak nem is az elvtelen szeretés, szeretgetés!

Az én dolgom betölteni a  törvényt!

Nem, mint törvényeskedésről beszélek!

Az Úr Jézus töltötte be egyedül a  törvényt, és tökéletesen, életével és halálával, de általa nekem is be lehet, be kell töltenem azt. Az én életemben!

Az Úr Jézus hogyan töltötte be a törvényt? A szentség és a szolgálat útján!

Az Igazsághoz, az Igéhez való ragaszkodás, az Úr Jézus képmására való elváltozás fogja Hozzá vonni a  fiamat is, és azokat a  szeretteimet, akik még nem az Övéi!

Az én dolgom haladni tovább, haladni előre a  megszentelődés(em) útján.

Nem lefeküdni ezen az úton, csüggedve, fáradtan, aggódva, megkeseredve!

És az én dolgom haladni tovább, haladni előre a szolgálat útján!

Sokszor, ha körbe nézek, azt látom, hogy az  asszonyok teljesen bele vannak fordulva  a családjukba. Mintha csak az az 5 m járótávolságuk volna. Mintha csak addig a négy-öt személyig látnának, akik a közvetlen családba tartoznak. Mintha csak azok bízattak volna rájuk.

Nyilván én különös teremtés vagyok az asszonyok között, és nagyon sok mindent tanulok csak még, és nem jól csinálok. Azt viszont nagyon világosan látom, hogyan kötöz meg minket a  Sátán a gyerekeinkkel, hogy ne szolgálhassuk az Urat az Ő akarata szerint!

Teheti fizikai betegségeken keresztül (szolgálni indulnál, de a  gyerek mindig akkor betegszik meg, inkább maradsz otthon). Teheti nem egészséges kötődéseken keresztül, amik fogva tartanak, és nem engednek kinézni sem, nemhogy kilépni az otthon falain kívülre.

És teszi az anyai aggodalmak széles skáláján.

Nem tudom kiagyalni, hogy hogyan érintsem meg a  fiam lelkét.

Nem segít az aggodalom, a  szomorúság, a vezeklés.

Minél többet gondolkodom ezen, annál mélyebbre húz mindez. Annál távolabb kerülök Istentől és mindattól, amit Ő jelent nekem:  az örömtől, a békességtől, a világosságtól.

Nem tudom megoldani a kialakult helyzetet. Nem tudom megváltoztatni az elrontott utakat, nem tudok jó döntéseket hozni a gyerekem helyett!

Tudok viszont lépni kicsiket, amik felfelé visznek: Hozzá!

Először is Hozzá hozom a rontott útjaimat, a vádlást, a kárhoztatást- és az Ő bűntörlő, kegyelmes kezébe teszem, hogy ott is maradjon mindörökre.

Egy ideje inkább imádkozom, veszekedés helyett. Kérem az Urat, adjon kulcsot ahhoz a kemény, kamasz szívhez. Ha csak pillanatokra is, de már van, hogy megnyílik, és ledől a gát, amit közénk épített az ördög!

Aztán felemelem a fejem, és túlnézek a megoldhatatlanokon, és lépek arra, amerre Isten hív.

Ma hívott egy idős, beteg asszonyhoz, a sötétségébe, amiben ül és várt, hogy elvigyem a  Fényt!

Mert a fiam (férjem,  testvérem, stb.) helyett nem dönthetek.

De minden cselekedetemmel, vagy nem cselekvésemmel, minden engedelmességemmel és megtérésemmel közelebb vihetem hozzájuk Istent és az Ő országát.

Mohamed és a Hegy

Két hete, szombatra takarítást terveztem. Nagyon örültem, mert a nászasszonyom vállalta a főzést (a gyerekeknél dolgoztak a férfiaink), és így felszabadultam, hogy „évszázados” elmaradásaimat megpróbáljam behozni. Persze egy nap alatt nem sikerült csodát tennem, de elég sok mindennel haladtam. Délben, mielőtt indultam volna ebédelni, kicsit megpihentem. Egy könyvet olvastam épp, ami a hazugságról és az igazságról szól. Pont az a  fejezete jött, ami a háziasszonyokhoz íródott. Az alap tézis, a  hazugság az volt, hogy : "én mindent meg tudok csinálni, nekem mindent meg kell tudnom csinálni!" Az első gondolat annyira nem terhelt le, mert sosem gondoltam azt, hogy mindent meg tudok csinálni, de a másodikkal együtt éreztem. Nagyon sok mindent KELLENE megcsinálnom. Itthon, a munkahelyen, a gyülekezetben, a családban, a rokonságban. És nem tudok mindent megcsinálni!

Az utóbbi időben nagyon gyakran érzem azt, hogy „szorongat a  Sátán”, ami  az időm, a feladataim illeti.

És ez a  szorongattatás nagyon megvisel!

Semminek sem érek a végére, vagy, ha véletlen igen, akkor kezdhetem elölről. (Pl. ez a  két héttel ezelőtti takarítás is, már újra igényelné magát!)

Ahogy olvastam ezt a  könyvet, az Igéből vett igazság átjárta a szívem:

„Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt.”

Jn 17:4

 

Az a vágyam, hogy dicsőítsem az Urat! Itt a Földön is már. Mert dicséretre méltó!

Az Ő kegyelme, hogy felszabadított rá, hogy egyáltalán tudom dicsérni! Valóban új éneket adott a számba, az öröm és a hála énekét, amit azelőtt nem ismertem.

Már azt is tudom, és tanulom, hogy nem elég csak dallal dicsőítenem, vagy beszéddel, vagy prédikációval. Ő azt várja tőlem, hogy a munkámmal is dicsőítsem! Kinn a munkahelyen, az otthonomban, a gyülekezetemben.

De olyan sok a munka! Mindenhol. És olyan sok szükséget látok! Gyakran úgy érzem, összeroppanok e látás súlya alatt!

Figyeljük meg, mit mondott az Úr Jézus: Azzal, amit rám bíztál! Azt kell elvégeznem!

Nem kevesebbet, de nem is többet!

Valamelyik nap bevállaltam egy főzést valakinek. Megsajnáltam, mert épp gyenge fizikai állapotban volt. Aztán, mire a hétvége közeledett, még jött ez a feladat, az a feladat. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a  földbe döngöl a teher, hogy egyfolytában azon gondolkodom, aggódom, hogy fogom mindezt megoldani. És akkor már jött a düh is, mert akinek vállaltam a  főzést, már egyáltalán nem volt gyenge állapotban, illetve nem fogadta meg a jótanácsokat sem, amikkel segíteni akartam…Visszamondtam. Azóta is rág a lelkiismeret, hogy nem tartottam meg az ígéretemet. Viszont jó tanulság volt, hogy máskor józanul ígérjek, és ne az érzelmi felindulásaim alapján.

Dicsőítem az Urat a munkámmal is. Azon a  szombaton nekem a takarítás volt a kirendelt feladat, és én elvégeztem, amit bírtam, és nagyon örültem is ennek. El is fáradtam nagyon.

Délután úgy gondoltam, most már az „ÉN” időm jön. Kezdtem elcsendesedni, Igét olvasni, imádkozni. Elterveztem, hogy írni is fogok.

(Nagyon nehéz úgy elcsendesednem, hogy tudjak az írásra koncentrálni. Ha viszont  már elkezdem, nagyon jó, nekem magamnak jó, mert az Isten olyan gondolatokat rak össze bennem, nekem, amik előre visznek, betöltenek, világosságot adnak. Sokszor azt hittem, hogy másoknak, másokért, hogy nektek írok, de nekem gyógyulás, szabadulás a Magvető! És most is rengeteg kép van bennem, amiket szeretnék megosztani veletek: csak egyszerűen nehéz eljutnom a gépig.)

Éppen, hogy kinyitottam a Bibliát, mikor megcsörrent a  telefonom.

Balázs hívott, hogy elviszem-e a fűkaszát anyósomékhoz, mert megígérte, hogy levágja náluk a kertben a gazat.

Megadóan igent mondok.

Várom, hogy hazaérjen, ülök a kocsiba.

Mondja, hogy várjam meg őket az unokatesóval, csak  10 perc.

NEM!- harsanok fel.

Nem érek rá, az úgyse  10 perc lesz! Én aznap már voltam anyósoméknál, nem akartam újra menni.

Zsolti még dolgozott a gyerekeknél, most lett volna otthon csend. Alkalmas idő az olvasásra, az írásra.

Persze, a gyerek rögtön elkezd hőbörögni, mire a bennem szunnyadó feszültség is kirobban.

Megállok anyósomék kapujában, várom a fiúkat, akik biciklivel jönnek utánam. Látom ám, hogy ott van náluk egy rokon autója. Az idegesség még inkább hatalmába kerít. Ha ezek most meglátnak, tuti, nem bírok elszabadulni rövid időn belül. Lehet „jó pofizni”- de beszélgetni semmiről nem fogunk tudni…

Felesleges, értelmetlen időtöltés, időpocsékolás, a nem létező időmből, miközben nekem a gép előtt kellene ülnöm...

A végén feltuningolom magam úgy agyilag, hogy már nem is fogok tudni írni…

Megérkeznek a fiúk, jó mérges vagyok. Kiveszik a  fűkaszát, rálépek a  gázra, elhajtok.

Mondanám, hogy megmenekültem, de a szívem mélyén érzem, hogy most nem azt teszem, amit az Úr rám bízott, nem végeztem el a feladatom!

Hazaérek, leülök írni. Talán még két billentyűt se nyomok le, mire Zsolti bekiabál:

Megjöttem!

De jó…

Tíz percet, ha írok, mikor újra kiabál, hogy menjek ki, mert itt a rokonunk.

Az, aki anyósoméknál ott volt.

11 éve lakunk itt, sosem jött még el. Pont most.

Kiülünk a nappaliba.

Most mi lesz?

Kiszakad belőle, ami a szívén van. Én is mesélek, hasonló jellegű megtapasztalásaimról.

Az Úrról nem igen tudtam beszélni neki, de arról, hogy élem meg a nehézségeket az Úrral, arról igen.

Ez az az eset volt, amikor Mohamed nem ment a  hegyhez, így a  hegy ment Mohamedhez. Én nem akartam találkozni ezzel az  asszonnyal anyósoméknál, de Isten elhozta utánam, mert bátorítanom kellett, azzal, ami az Övé!

Így feddett meg, de bátorított és tanított is az Úr, egy szombat este, arra, hogy ne térjek ki az elől, amit rám bízott, és nem vegyek fel olyan terheket, amik nem az Övéi!

Az Úr segítsen bennünket, mindannyiunkat, hogy megtaláljuk a vezetését az életünkben! Hogyan fog ez sikerülni? Az Úr Jézus honnan tudta, mikor mit kell cselekednie, mi a rá bízott feladat? Onnan, hogy szoros kapcsolatban élt az Atyával. Hallotta a szavát, beszélgetett Vele, és engedelmeskedett neki! Törekedjünk mi is erre a szoros kapcsolatra, hogy megtalálhassuk, mi az, amit az Úr ránk bízott, és az Ő erejébe kapaszkodva,  el is végezhessük azt! Ma, holnap, és holnapután! Ámen!

A gyógyulás útján 2.

„És egy asszony, a ki tizenkét év óta vérfolyásos vala,

És sok orvostól sokat szenvedett, és minden vagyonát magára költötte, és semmit sem javult, sőt inkább még rosszabbul lett

Mk 5:25-26

 

Vajon miért nem gyógyult meg ez az asszony 12 év alatt? Mit csinált rosszul?

Egyik nap egy idős testvérnőmnek adtam tovább a vasárnapi Igét, és miközben olvastam neki a jegyzetem, az Úr új világosságot adott számomra  a fenti sorokra vonatkozólag.

Ez az asszony sok-sok orvosnál járt az évek során. Csak egynél nem (legalábbis egészen addig)! Az Úr Jézusnál!

Hát, így vagyunk sokszor mi is! Észrevesszük, hogy hol itt fáj, hol ott fáj. Végül tudatosul bennünk, hogy betegek vagyunk (testi vagy lelki értelemben, az itt most lényegtelen). Akkor megindul a körmenet, egyik orvoshoz, másik orvoshoz, körbe-körbe. Még egy vizsgálat, még egy gyógyszer. Általában ennek nem gyógyulás a vége. Nemrégiben beszélgettem egy idős asszonnyal. Megállapították, hogy visszafordíthatatlan szembetegsége van. Nem tudja elfogadni ezt az állapotot. Ez emberileg érthető. Ezért inkább új szemészt keres, hogy megcáfoltassa vele az előző diagnózist!

Van Egy Orvos! Minket Ő hív, csak Ő tud meggyógyítani!

Sokszor azért nem következik be a gyógyulás, a szabadulás, mert nem Őt keressük!

Keressük a lelkipásztorunkat, a testvérünket, és ez önmagában nem baj, mert az Úr rajtuk keresztül is ad, adhat világosságot, gyógyulást!

De elsősorban nekünk kell Hozzá mennünk, és elsősorban Hozzá kell mennünk!

Mit eredményez, amikor az igazi Orvos helyett sok-sok orvost, kuruzslót választunk, és náluk reméljük a gyógyulást? Mit tapasztalt meg 12 év alatt ez az asszony? A szenvedést!

A hitetlenségünk, a keserűségünk, a bálványimádásunk szenvedéssel fizet.

A Krisztusba vetett hit, a remény, a bizalom, az istenfélelem: szabadsággal.

Aztán az ember csak forog- csak forog maga körül, hogy majd beleszédül. Ez az asszony MINDEN vagyonát magára költötte! Ám ebben sem lelt menekedést a szenvedéstől, a fájdalomtól, a félelemtől, a bűneitől! Mert voltaképp mindez bűn, hiszen önmagamra nézek, önmagamnak keresek, önmagamért élek.

Mindent önmagára költött, mindent önmagáért tett, és mi lett ennek az eredménye?

Nem, hogy jobban lett volna, hanem inkább egyre rosszabbul!

Ezt tapasztaltam meg én is a depresszióm alatt.

Egy idő után elhordozhatatlanná vált a szenvedés, ezért folyamatosan a szabadulás útját kerestem: magamnak! Vizsgálgattam az érzéseim, a  gondolataim, a  cselekedeteim. Csak magammal foglalkoztam, csak magamnak éltem. És ez egyre mélyebbre és mélyebre taszított az önsajnálatban, a dacban, a lázadásban.

Az Úr kegyelmes hozzám, és jól ismer engem. Tudta, hogyan tud segíteni rajtam, hogyan tudja megmozdítani az elakadt életemet.

Engem a szolgálattal kezdett kihozni a depresszióból, aztán, mikor a szolgálat útján eltaláltam Hozzá, akkor szabadultam is a depresszióból, a bűneimből, amik azt kiváltották.

Mit is akarok most mindebből kihozni?

Tehát, ha te most úgy vagy itt, hogy 12 év óta (vagy talán már régebben is) szenvedsz, megfordultál már a  környék összes orvosi rendelőjében vagy gyülekezetében, és olvasod e sorokat, akkor tudd meg, hogy az az Egyetlen Orvos vár rád, hogy meggyógyíthasson, és azért gyógyít meg, hogy ne magadnak élj tovább, hanem vidd el a Gyógyszert a többi betegnek!

Mikor nyolcadikban önéletrajzot kellett írnunk, miért oda jelentkezünk, ahova, én azt írtam, azért szeretnék ápolónő lenni, mert anyám előző évben meghalt, és őt nem tudtam meggyógyítani, de szeretnék helyette meggyógyítani más embereket. Később ugyanezért éreztem némi vonzalmat az orvosi pálya felé, de az Úr kegyelméből abból nem lett semmi. Az Ő kegyelméből, mert nem lettem volna alkalmas erre a kemény pályára. Idővel (érzékeny természetem jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy) elhagytam az egészségügyet. Mostanában az Úr ad szolgálatot idősek felé, tehát kicsit visszatértem. És nyomorúság, betegség nem csupán a kórházban van, elég csak néhány szót váltani munkatársakkal, rokonokkal.

Ez az önéletrajz valamelyik nap jutott eszembe, mikor egy sokat szolgáló testvérnőmmel beszélgettem. Azt mesélte, hogy azért akart kereskedelemben dolgozni, hogy emberekkel foglalkozhasson. És, hogy nagyon szeret varrni. Nem tud különösebben, de annyira igen, hogy egy használhatatlanból használhatót készítsen. Ahogyan őt, úgy engem is megfogott ez a gondolat: használhatatlanból valami használhatót készíteni, vagy legalábbis részese lenni ennek a  munkának! Voltaképp ez a  szolgálatunk! Az Úr Jézus végzi a  munkát, és mi csodálhatjuk. És megajándékoz, teljesen érdemtelen létemre, hogy részesévé válhassak ennek! Én, aki szintén haszontalan voltam, és akit Ő tett, Ő tesz használhatóvá, láthatom, és cselekedhetem, hogy mások is használhatóvá, hasznossá váljanak az Ő királyságában! Nagy kegyelem ez!

Valójában a gyermekként megfogalmazott vágyam, ami anyám halálos ágyán, az ő elvesztésének fájdalmából fakadt, valóra válik Krisztus kezében: gyógyít rajtam keresztül, azáltal, hogy én gyógyulok!

A telefonbeszélgetés közben, az idős testvérnőm sűrűn bólogatott, mikor a  gyógyulásról beszéltem, aztán kissé rezignáltan kijelentette, hogy legyen meg az Isten akarata!

Mondom neki, hogy ez nem így van! Testi gyógyulásnál valóban nem tudom, mi Isten akarata, mit enged meg az életemben.

De a  lelki gyógyulás, szabadulás  az mindig az Ő akaratában áll! Sose mondta az Úr Jézus az ördöngősnek, mikor itt járt a  Földön, és Ő találkozott vele, hogy most nem akarom, hogy meggyógyulj!

Az „Elvégeztetett!”, ott a kereszten, azt jelenti, hogy Ő gyógyulást tervezett a lelkünknek, itt a  Földön! Az Ő közelében gyógyul a  szív sebe! Olyan nincs, hogy az Úr Jézus közelében élek, és beteg marad a lelkem!

Ezt vallom, ezt hiszem, ezt tudom!

Ehhez képest csütörtökön történt valami, ami megborított érzelmileg. Amúgy is érzékenyebb vagyok az utóbbi időben. Nem volt ez a valami nagy dolog, de elcsüggesztett. A csüggedés hozta magával a  barátait: az önsajnálatot, a haragot, a vádlást, a szomorúságot.

Úgyhogy olyasmi történt, ami nagyon régen: végig sírtam a Bibliaórát! A dicsőítést, az Igét, az imát.

Tudtam, mi az Igazság, de nem tudtam túlnézni az érzéseim tomboló viharán.

Másnap, mikor hasonlóan keserű szívvel ébredtem, könyörögtem az Úrnak, hogy egyáltalán tartson meg, mert elsüllyedek. Aztán egész nap mentem Hozzá, mert eszembe jutott, hogy nincs a  Földön most orvos más, aki segíthetne. Egyfolytában vittem Hozzá az érzéseim, a  gondolataim, a  támadásokat, amik értek ezek terén. Délután kezdtem már erősödni. És akkor megértettem valamit egy ilyen ima-kiáltás után, közben. Én kijelentettem a gyülekezetben, kimondtam itt is, hogy az Úr elvette tőlem a sírást, megszabadított a depresszióból. A kezdeti, lassan bekúszó kétség, hogy ez valóban így van-e, átváltozott világossággá, az Úr Jézus fényében: az ördög meg akar rabolni, el akarja venni a  bizonyságot, amit Istentől kaptam, amit továbbadtam másoknak, és ami bátorít másokat a  szabadulás felé vívő úton! Megtagadtam mindezt, és megvallottam, hogy az Úr az én szabadítóm, gyógyítóm, Úr és Király az érzéseim felett is! Aztán tennem kellett, engedelmeskednem. Kifordulni önmagamból. Valakivel várt egy beszélgetés, amire én képtelennek éreztem magam, de mikor felvettem az Úr igáját, odalépett mellém, és megerősített és megkent, ahogy előző este az Igében megígérte!

Aztán pedig felemelt, betöltött, helyreállított, megvigasztalt, hogy én is vigasztalhassak. Azzal, ami Tőle van, azzal, ami az Övé!

Tudom, hogy Isten gyógyulást tervezett, mindannyiunk számára!
Elhisszük ezt? Elvesszük ezt a  kezéből?

Akarunk meggyógyulni?

Molyrágta

Kellemetlen meglepetés ért egyik nap, vacsora alatt. Miközben a kacsazsíros kenyeremet akartam megszórni egy kis Vegetával, apró, puha hálófoszlányokat fedeztem fel az üveg belső falán. Nézem, nézem, és nem tudom elhinni! Moly a Vegetában?

Kevéssé örvendeztem a hírnek, mert ez egy szekrény takarítást jelentett számomra, méghozzá záros határidőn belül.

Másnap, ahogy pakoltam ki a szekrényt, válogattam a benn lévő dolgokat, vizsgálgattam, mi az, ami „tiszta” lehet, és mi az, amit ki kell dobnom.

Nem vagyok egy spájzolós alkat. De így is több mindentől meg kellett szabadulnom. El is döntöttem magamban gyorsan, hogy inkább álljon a polcon, a boltban, és megveszem akkor, amikor kell, mint, hogy bontatlanul kelljen kidobnom, mert beleköltöztek a molyok, az én szekrényemben.

Ahogy így dohogtam magamban, azon kaptam magam, hogy eszembe jutott Pintér Béla ősrégi dala, azt dúdolgatom:

„Ne gyűjsetek magatoknak kincseket a Földön, ahol a moly és a rozsda mindent elemészt!”

Na, pont így van, konstatáltam nagy bölcsen!

Erről eszembe jutott az Ige, az eredeti, amiből íródott a dal:

Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják;

Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.

Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”

Mt 6:19-21

 

Néhány nap múlva csendességemben olvastam a következő sorokat:

„A ki velem nincsen, ellenem van; és a ki velem nem gyűjt, tékozol.”

Mt 12:30

 

Azóta azon gondolkodom: Mit gyűjtök én? És mit tékozolok?

Az Úr Jézus szava igen-igen, és nem-nem, világos, nem rejtvényekben beszél, és nem hagy aranyközéputat!

Aki nem az Övét gyűjti, Vele: az bizony tékozol!

Tudjátok, mindent felfalnak a molyok, és elemészt a  rozsda itt ezen a Földön, ami a föld anyagából van! Hiába gyűjtjük egy rakásra a matériát, de még akár az érzéseket is, a lelkieket is! Oda, át, nem megy ezekből semmi: csak a  tiszta szellemi!

Gondolkodjunk közösen, Testvérek: Mit gyűjtünk mi? És mit tékozolunk?

Vízkő-árus 1.

„Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék.

A ki hisz én bennem, a mint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.

Jn 7:37-38

 

Azt mondta egyik este a férjem, hogy én vízkő-árus vagyok. Feküdtünk az ágyban, már az elalvás határán. Hirtelen tágra nyíltak álmos szemeim. Mi van?!

De válasz már nem jött, csak a  horkolás.

Reggel, ahogy autóztunk a munkahelyre, kérdem újra, mire gondolt?

Arra, hogy amikor látogatni megyek valakihez, vagy felhívok valakit, továbbadom a megtapasztalásaim, a megértéseim, amik úgy rakódnak le az életemben, mint a vízkő a víz után.

Néztem, néztem, hogyan pattant ki ez a(z összetett) gondolat a fejéből, nem szokott ő ilyen elvont lenni! Ez az én stílusom…

Aztán azon gondolkodtam, hogy ez nem elég!

Az embereknek, hogy gyógyuljanak és szabaduljanak, nem elég csak hallaniuk Krisztusról! Nem elég, hogy elmesélem nekik a bizonyságaimat!

Találkozniuk kell az élő Krisztussal!

Úgy, ahogy nagyon nagy különbség van a  folyó víz és a vízkő között, ugyanúgy nagy különbség van aközött, hogy hallok az Istenről, vagy ismerem az Istent!

Azonban ahhoz, hogy az élővizet vihessem az embereknek, folyamatos, élő kapcsolatban kell lennem Azzal!

Csak, ha keresztül árad az életemen, akkor fognak az emberek Vele találkozni!

A kapcsolathoz idő kell. Együtt töltött idő. Beszélgetések. Amikor én beszélek. Amikor Ő beszél.

Enélkül nincs élő kapcsolat, enélkül csak valami kis vízkő-osztás az evangélizációnk!

Életet csak az élet tud adni, továbbadni!

Így imádkozom: Legyünk élővíz-szállítók a szomjas, haldokló emberek között, ahelyett, hogy (halott) vízköveket rakosgatnánk le bennük! Ámen!

A gyógyulás útján 1.

„És egy asszony, a ki tizenkét év óta vérfolyásos vala,

És sok orvostól sokat szenvedett, és minden vagyonát magára költötte, és semmit sem javult, sőt inkább még rosszabbul lett,

Mikor Jézus felől hallott vala, a sokaságban hátulról kerülve, illeté annak ruháját.

Mert ezt mondja vala: Ha csak ruháit illethetem is, meggyógyulok.

És vérének forrása azonnal kiszárada és megérzé testében, hogy kigyógyult bajából.

Jézus pedig azonnal észrevevén magán, hogy isteni erő áradott vala ki belőle, megfordult a sokaságban, és monda: Kicsoda illeté az én ruháimat?

És mondának néki az ő tanítványai: Látod, hogy a sokaság szorít össze téged, és azt kérdezed: Kicsoda illetett engem?

És körülnéze, hogy lássa azt, a ki ezt cselekedte.

Az asszony pedig tudva, hogy mi történt vele, félve és remegve megy vala oda és elébe borula, és elmonda néki mindent igazán.

Ő pedig monda néki: Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével, és gyógyulj meg a te bajodból.”

Mk 5:25-34

 

Ebből az Igéből szólt vasárnap a prédikáció  a gyülekezetünkben. Szeretném megosztani veletek, amit jegyzeteltem és megértettem, mert nagyon fontosnak tartom a témát, és mert magam is érintett vagyok benne!

A vérfolyásos asszony meggyógyult. De mi volt a titka  a gyógyulásának? Annyian voltak ott az Úr Jézus közelében akkor, bizonyosan más betegek is, mégis csak ez az asszony gyógyult meg!

Úgy tűnik, senki sem volt a sokaságban, aki igazán gyógyulni akart volna!

Sokszor úgy gondoljuk, hogy az Úr Jézussal járunk, ha a nagy (keresztyén) tömegben benne vagyunk, és azt hisszük, hogy ez elég. Az üdvösséghez, a gyógyuláshoz, a szabaduláshoz ez NEM ELÉG!

Az emberek valójában azért nem gyógyulnak meg, mert nem mennek oda az Úr Jézushoz!

.....

Ennek az asszonynak, mikor az Úrral találkozott, már elfogyott mindene, semmije sem maradt. Nem volt már semmije, amit adhatott volna a  gyógyulásért cserébe.

Hogyan lehetünk szabadok? Úgy, hogy mi már nem akarunk tenni semmit! Belátjuk, hogy mi már nem tudunk tenni semmit azért, hogy megszabadítsuk, meggyógyítsuk önmagunkat!

.....

Ez az asszony elviselte a tömegben a lökdösődést. Talán el is esett, még lehet, hogy a kezére is rátapostak közben. Mégis, ő csak ment előre, töretlenül.

Sokszor úgy vagyunk ezzel, hogy „Nekem ne taposson senki a tyúkszememre!”

Sokszor, ha az Igazság meg van mondva, ki van mondva, visszafordul az ember a gyógyulás útjáról, a gyülekezet útjáról, az Isten útjáról, az önigazsága, a  büszkesége miatt.

A te büszkeséged az, ami visszatart a szabadulástól!

Krisztus elvégezte a kereszten a te szabadulásodat!

.....

Ez az asszony TUDTA, ha Ő megérinti, meggyógyul.

Amikor valóban gyógyulni és szabadulni akarunk, már csak a szabadulás és a  gyógyulás vágya van bennünk, és a HIT, hogy a gyógyulásunk ott van Nála! Nem számít semmi más, bármit megtennénk és odaadnánk, semmi sem értékesebb!

A testünkkel is úgy vagyunk, hogy mindent odaadnánk, csak, hogy az életünket megtartsuk! Fontos ennyire a szellemi életünk, amit az újjászületéskor kaptunk?

.....

„És mindent elmondott Neki!”

Akkor fogsz meggyógyulni, ha már csak az fog számítani, hogy gyógyulj a te bajodból! Az egyetlen út: kimondani, megvallani  a betegséged okát!

Igazán akkor leszünk teljesen szabadok, ha mindent kiteszünk a szívünkből!

Ez azért nehéz, mert nem akarjuk, hogy tudják a többiek, hogy mi a  bajunk. Hogy betegek vagyunk. Az is akadályoz a szabadulásban, hogy nem az a cél, hogy az Úr Jézust kövessük, hanem, hogy megszabaduljunk a bajainkból.

(AZ ÉN CÉLOM MÁR AZ, HOGY TOVÁBB ADJAM, AMIT NEKEM ADTÁL, URAM!)

Sohasem Istenen múlik a szabadulás, az Nála már készen van!

Az akadály az, ami megköt belül, és nem akarom kimondani.

Gyökérig kell történjen a lelkigondozás! Gyakran nem merik érinteni a problémát a  szolgálók. Csak a felszínen kapargatnak. Le-, levágják a vadhajtásokat. Ám a  gyökér megmarad.

Ha ki van szaggatva  a gyökér, nincs, ami kihajtson.

Ha nincs, akkor az ördögnek joga van ki-, és bejárni.

.....

Amikor megtörtént az Úr érintése, nem maradhatott titokban.

Ha meggyógyulsz, az Ő nyomdokain jársz:

„Engem nem tölt be, hogy engem ünnepelnek! Az a  küldetésem, hogy hirdessem a  foglyoknak a szabadulást!”

(URAM, ÉN VAGYOK AZ, AKIT MEGSZABADÍTOTTÁL, ÉN VAGYOK AZ, AKI MEGGYÓGYULT!)

.....

Ne tévesszük össze Isten érintését és a  szabadulást!

Akkor vagyunk rendben az Úr előtt, amikor kapunk Tőle kijelentéseket, és amikor másokért akarunk élni!

Megérinthet az Úr, mert neked is adni akarja  az áldást a közösségben, nem akar kihagyni belőle. Viszont, ha elmégy arról a  helyről, és  a megkötözöttséged újra jelentkezik, nem vagy szabad!

Miért mégy egyáltalán a  gyülekezetbe? Ha azért mégy, mert fogyasztó vagy, és csak kapni akarsz, nem vagy szabad!

A szabadság az, ha adni akarsz, és van mit.

Miért megyek én a  gyülekezetbe? Istennel akarok lenni, örülni akarok Benne, vagy engem mindig hordozni kell? Értem mindig imádkozni kell? Vagy én imádkozom másokért?

.....

Amikor odajutunk az Úr Jézushoz, ott is akarunk maradni!

A tanítványai mindig a  közelében voltak. Vajon mi tanítványok vagyunk? A tanítvány az, aki tanul. Aki tanítható! Leteszed a büszkeséged? Nem csak az Úr előtt!  Az emberek előtt is. Meg tudsz hajolni? A családod előtt, a  testvéreid előtt, a  munkatársaid előtt?

Ha te tanítvány vagy, nem a tömeggel törődsz, nem velük jársz, nem rájuk nézel, hanem mégy Utána! Követed.

.....

Az Úr Jézus örül az asszonynak. Örül nekünk is, ha Hozzá megyünk. Nem zavar el, hogy mióta vár ránk, nem mondja, hogy nem érdemeljük meg a  kegyelmet!

.....

"Amikor az Úr Jézus arra járt."

Isten mindig kirendel egy helyet és egy időt a gyógyulásra, a szabadulásra. Ezek az idők elmúlnak, ha nem ragadjuk meg őket!

Az ördög egyet akar: nehogy odamenj Hozzá!

Járhatsz a  tömeggel, a gyülekezettel-gyülekezetbe, olvashatod a Bibliát, hallgathatod a prédikációkat, nézheted a keresztyén filmeket, még imádkozhatsz is (a plafonnak)! Egyet nem akar, egyet nem enged: hogy valóban, szívedből, őszintén odamenj az Úr Jézushoz, és elmond Neki azt, ami a szívedben van, a betegségedet!

Ha van benned valami, ami visszahúz, gondold végig őszintén: ott megkötözöttség van!

Ha újjá vagy születve, akkor is!

DE VAN SZABADULÁS!

A kérdés még mindig az: Akarsz-e meggyógyulni?!

Többet adott a Hűség

"Ez nem lesz egy szokványos esküvői köszöntő, de ezt kaptam a napokban az Úrtól- önmagamnak, és ezt szeretném továbbadni nektek is.

Tavaly év végén, idén év elején egy új iktatási rendszert vezettek be a munkahelyemen. Bonyolultabb, komolyabb volt, mint az előző. Sokkal jobban kellett figyelni iktatás közben, hogy véletlen pl. ügyfélkapun nehogy rossz címzettet adjak meg, rossz helyre küldjem ki a parancsokat.

Szerettem volna ezt a „nem szeretem” feladatot hárítani- mivel azonban ez egy munkahely, ahol pedig én nem főnöki pozíciót töltök be, kénytelen voltam megtanulni és csinálni.

Mára közel 700 iktatáson vagyok túl. Megtanultam, csinálom. Sőt! Most nekem kell betanítanom valakit!

Egyáltalán nem tűnik már nehéznek ez a feladat.

Ebben az esetben nem volt választásom. De sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy van választásunk.

Nagyot akarunk lépni, messzire akarunk jutni, de nem tudunk nagyokat lépni- ezért gyakran az előttünk álló kicsiny lépéseket sem tesszük meg.

Tanítani akarunk, azonban nem akarunk tanulni.

Ezért nem jutunk el oda, ahol Isten látni akar bennünket, nem látjuk meg azt, amit Isten mutatni akar nekünk. Nem lehetünk részesei a számunkra elrejtett áldásainak.

Ti léptetek Isten felé. Mikor Bettike megtért, mikor Péter megtért. Aztán a válásban. És most az esküvőben. Minden lépést az ördög támadása előzött meg. Viszont mindig, mikor engedelmeskedtetek, áldásban volt részetek.

Beszédemnek ezt a  részét azzal szeretném zárni, hogy induljunk el ma, a kicsiny lépésekben!

Hiszen Zakariás is arról ír, hogy az Úr a kicsiny kezdetet is szereti, és megáldja, megsokasítja!

…..

Szeptember 6-án volt Zsoltival a  21. házassági évfordulónk.

Azon gondolkodtam a héten, hogy mi tartott meg bennünket ennyi év alatt?

Természetesen az Úr kegyelme!

De mi volt a  mi részünk?

Arra jutottam, hogy nem a lángolás, az érzelmek.

Egyetlen dolog: a  hűség!

Egyik testvérem mesélte, hogy még hitetlenként, a templomban esküdött örök hűséget a feleségének.

Aztán jöttek rossz napok, betegség, bűn. Sokszor könnyebb lett volna a válást választani!

De őt megtartotta azt a  hitetlenként, templomban fogadott ígéretet!

Megnéztem a  neten, mit mond  a világ a  hűségről?

A hűség hosszútávú elköteleződés egy másik személy, közösség vagy cél iránt.

Jellemzője a megbízhatóság, ragaszkodás, a személyes érdekeken túlmutató áldozatvállalás.

A hűség nem képesség, amivel születünk!

A hűség tanulható. Kitől?

Mit mond a hűségről az Ige?

Isten Maga a hűség! Ő hű és Igaz! (1 Jn 1:9)

És Ő azt ígérte, hogy a Maga képmására formál minket!

Már újjászületésem után volt egy nagyon mély, depressziós időszakom. Annyira szenvedtem az érzéseimtől, hogy az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatott. Igazából nem meghalni akartam, csak nem érezni a fájdalmat.

Egy ilyen pillanatomban szólt hozzám az Úr Jézus!

Azt mondta, hogy Ő mindvégig kitartott értem, végigment a Golgotára vezető úton, és a kereszten értem adta magát.

Tartsak ki én is! Ne adjam fel! Őérte!

Ennyi volt, nem több, de ez segített el a szabadulásig! Sokszor fog összeszorítva, sokszor sírva. Sírtam mindenhol és mindig. A gyülekezetben, a  munkahelyemen, otthon este. Minden este. De az Úr Jézus hűséges volt, és megszabadított, elvette a sírást, és örömöt adott az életembe helyette!

Van az a dal:

„Ott maradni a harcban, mikor fárad a kéz…”

Úgy folytatódik, hogy:

"Többet adott a hűség, mint a pillanatot!"


A pillanat azt mondja: „Add fel!”

A pillanat azt mondja: „Válaszd a könnyebbik utat!”

A pillanat azt mondja: „Azt tedd, ami most neked jó, ami neked tetszik!”

A pillanat sürget, hogy keresd önmagad megelégülését.

 

A hűség kitart.

Isten mellett. Amikor úgy látszik, hogy Ő nem válaszol az imáinkra. Egy napig, egy hétig, egy hónapig, egy évig, vagy 16 évig!

A hűség kitart a  házastárs mellett, amikor az  a legkevésbé szeretetre méltó, és   könnyebb volna  a menekülés.

A hűség kitart  a testvérei, a gyülekezet mellett, akkor is, amikor úgy érzi, nem szeretik, vagy nem figyelnek rá.

A hűség nem rövidtávú feladat, egy életre szól. Az örök életre:

„Légy hív mind halálig, és néked adom az életnek koronáját.”

Jel 2:10

 

Ez a mai nap üzenete a számomra, a számunkra.

Kívánom ezt a hűséget a  házasságotokra, és  mindannyiunk számára!"

(A köszöntő elhangzott a gyülekezetünkben, Tompán, 2018.09.16-án, Péter és Bettike esküvőjén.)

Ima-kér(d)és

„Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr!

Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!

Ézs 55:8-9

 

„Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.”

Mt 6:9-10

 

Egy testvéremtől hallottam a következő gondolatot:

Az ima nem akarat-átvitel, hanem akarat-átvétel!

Egyetlen betű csak a  különbség, első hallásra nem is rögtön értettem, mi a lényeg.

De az az egy betű hatalmas titkot rejt!

Miről szólnak a mi imáink?

Miért térdelünk le imádkozni?

Miért megyünk el a  gyülekezetbe imaalkalomra (ha elmegyünk egyáltalán!)?

Azért, hogy elmondjuk az Úrnak, mi az, amit meg kellene változtatnia az életünkön (és, hogy azt hogyan tegye), vagy azért, hogy elvegyük Tőle az Ő akaratát az életünkre vonatkozólag?!

Kis cipőben járó tanuló vagyok még ebben a kérdésben (is).

De ez a  kérdés mindannyiunk számára adott:

Legyen meg az ÉN akaratom, vagy legyen meg a  Te akaratod?

Címkefelhő