Magvető

"...és magot ád a magvetőnek..." Ézs 55:10

Van, volt vagy lesz?

 

Ha megkérdeznétek tőlem, mi a legnehezebb számomra a vezetésben, azt válaszolnám, hogy az, hogy folyamatosan figyelnem kell!

Ha én ülök a kormány mögött, akkor nem merenghetek azon, hogy az előző kanyarban éppen nem annyira jól sikerült a váltás (vagy épp fordítva, nem veregethetem sokáig a  saját vállam, hogy milyen jól megtanultam, megoldottam most ezt vagy azt a helyzetet). De azon sem aggódhatok már előre, hogy majd a falu szélén lévő lejtőn hogyan fogok felmenni, vagy a STOP táblánál lefullad-e a kocsi (lefullasztom-e)…Ha én vezetek, határozottan, és kifejezetten az éppen aktuális útszakaszra kell koncentrálnom. Az agyam minden rezdülésével.

Na, nekem ez a  nehéz! Nagyon nehéz! A gondolataim (és ezzel együtt a figyelmem is) az esetek 89%-ban vagy a múlt egy értelmezésre váró szegmensében időznek, vagy a jövő egy előre nem látható darabkájában kutatnak.

Szeretném mélységéig megérteni mindazt, ami történt- és szeretném a legapróbb részletig végiggondolni (és ezáltal felkészülni) arra, ami történni fog velem (vagy pontosabban, ami történhet).

Miért van ez?

Mert szeretném hatalmamban tartani az események folyását, hogy kellő időben, kellő gyorsasággal és eredményességgel reagáljak rájuk.

Mégis!? Ez nincs hatalmamban!

Akkor mi van?

 

„Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt.

Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.”

Jn 10:17-18

 

Hatalmamban van letenni az életem, Az Atya kezébe, és aztán újra felvenni azt, amikor Ő parancsolja. Ez az egy, amit meg tudok tenni!

…..

Beszélgettem egyik délután egy nagyon összetört lelkű asszonnyal. Komoly betegségen van túl, most pedig a férje is elhagyta.

Feszíti a harag, a gyűlölet, a bosszúvágy. Megalázott, megsebzett.

Együtt éreztem vele, habár nem éltem át mindezeket- de tudom, milyen megalázottnak, megsebzettnek lenni. Ismerem az érzést.

Amikor kiöntötte mindazt, ami benne volt- szerettem volna neki valamit adni…

Valami többet az együttérzésnél.

Elkezdtem beszélni: és ő, és mindaz, ami benne van, nekem feszült.

Nem akarta elfogadni, amit mondok.

Mert a megbocsátásról beszéltem neki.

Az Úr lassan elhallgattatta, és elgondolkodtatta.

Emlékeztettem, hogy tavaly még úgy nézett ki, hogy lehet, nem is lesz számára jövő!

Most itt van a  jelen, itt van a jövő: de ő bele ragadt a múltba!

Próbáltam a tekintetét a Voltról a Leszre irányítani! De tudom, hogy elengedés, elfogadás, megbocsátás nélkül ez nem megy!

Megosztottam vele Pál gondolatait:

„Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, a miért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.

Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna:

De egyet cselekszem, azokat, a melyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, a melyek előttem vannak, nékik dőlvén, czélegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.”

Fil 3:12-14

(Ez az Ige nem teljesen erről a gondolatmenetről szól, de most ebben az értelmezésben ragadtam meg.)

Ahogy neki beszéltem, magamnak is beszéltem!

Nincs hatalmamban a Volton változtatni.

Nincs hatalmam a jövőt megfejteni!

Mire van hatalmam?

A jelenben cselekedni!

Arra figyelni, ami Van!

De ezt az egyet megcselekedhetem!

A nehéz beszélgetés végén megöleltük egymást. Könnyes szemmel kérdezte:

„Akkor bocsássak meg? Azt mondod?”

A megbocsátás egy folyamat. Nem történik meg napról napra, legalábbis az érzés nem azonnal igazodik a döntéshez.

De, csak, aki kijött a múltból, elszakadt a jövőtől: az tud ÉLNI, igazán élni: MA!

Jó volt sáfárnak lenni, Isten sáfárának: azt adni, ami az Övé, ami Tőle van. Jó volt az Igazsággal sáfárkodni, habár egyes pillanataiban a beszélgetésnek könnyebb lett volna a kisebb ellenállás irányában "csak" együtt keseregni ezzel az asszonnyal, és „simogatni” a  sebeit. Azt szívesebben is fogadta volna. A két különböző (világ-) szemléletnek,  (mondhatnám szellemiségnek!) össze kellett ütköznie, de csak ezekből az összeütközésekből származhat változás, gyógyulás, szabadulás, élet.

Annak idején a  főnök asszonyomtól hallottam a következő hasonlatot (aki nagyon innovatív személyiség): ha nagytakarítást csinálsz, felborogatod az egész házat. Úgy tűnik, ebből csak nagyobb kavarodás lesz, mint volt, nem pedig rend. De közben lomtalanítasz, selejtezel, leporolsz, felmosol. És aztán, egyszer csak, amikor kész vagy: ott a rend, a tisztaság.

Így van ez a  lelki életben is. Mi, ugyan sokszor nehezen viseljük a lelki nagytakarítást. Ragaszkodunk egy-két kacathoz, a megszokotthoz, aztán lusták vagyunk felvakarni a koszt a padlóról.

Inkább magyarázkodunk, ha kell, védekezünk, akár haragszunk is a  takarító brigádra.

Ám, mikor átadjuk magunkat a változásnak, amikor engedjük, hogy megtörténjen velünk, az új jobb lesz, mint  a régi volt!

…..


Egyszer, régen olvastam egy történetet, egy asszonyról, aki 40 évesen megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, és alig valami ideje van hátra…

(Akkor a 40 év valami hatalmas kornak tűnt számomra…)

Ő azt mondta, hogy nem is az fáj neki igazán, hogy meg fog halni, és kimarad sok-sok mindenből, a családja további életéből. Ami bántotta, az az, hogy eddig sem ÉLT, így nagybetűsen!

Elveszett, elvesztegetett 40 évet. És ez akkor vált értékké, és világossá a számára, amikor kifolyt az idő a kezéből.

Nem egy „szakaszd le a napot!”, hedonista filozófiáról írok most nektek!

Hanem a  szabadságról, amit az Úr minden gyermeke számára tartogat.

Szabadnak lenni a múlttól, annak sebeitől.

Szabadnak lenni a  jövőtől, annak bizonytalanságától.

Élni, igazán, teljes szívvel, figyelmesen a jelenben. Elvenni az Úr minden ajándékát, amit MOST nyújt felém!

Mert a perc, az óra elszalad, és ahogy az ókori közmondás is bölcselkedik: sosem lépünk kétszer (vagy más fordításban: újra) ugyanabba a folyóba!

(Miután már közel 3 hete gyakorolgatom intenzíven a vezetést, lassan kezdem élvezni "A pillanatot", amikor „kettesben” beveszem a kanyart, vagy mikor az erdők alatt, a kis kövesúton haza csorgok a  munkahelyről, miközben azt dúdolja a szívem és a  szám: „Úr Jézus, Megváltóm, nincs senki olyan, mint Te!”)

Főboszorkányból Isten szolgáló leánya

 

Egy testvérnőm bizonyságtételét szeretném most megosztani veletek:

 

Gyermekkora az elutasítottságról szólt. Harmadik gyermekként érkezett családjába. Az édesanyja mindent megtett, hogy ne szülessen meg- még kuruzslóhoz is elment. De mennyei Édesapja már az anyaméhben gondot viselt róla, megőrizte az életét. Később sem változott a szülei hozzáállása- ezért első emlékei nem a szülői házhoz kötődnek. Nagynénje nevelte negyedikes koráig. Ő a nagymama testvére volt, és nagyobb gondot fordított a kislányra, mint saját nagyanyja. Mikor felcseperedett, és látták a szülei, hogy ügyes, dolgos, hazavitték: dolgozni. Akkoriban a ház, a tanya körül, az állatok közt, a  földeken akadt munka bőven.

Az Úr kegyelméből a szülőkből fakadó elvetés nem jellemezte a kapcsolatát a testvéreivel. Két bátyja, egy húga van. Viszont a  gyerekes gonoszkodások nem kerülték el a kapcsolatukat. És az ördög továbbra is mindent megtett, hogy megszabaduljon tőle. A Halál árnyékának völgyét többször megjárta. Volt, hogy a  rizsföldeken ásott árokba esett bele, volt, hogy vízbe lökték- ám a nagynénje, mint egy egyszemélyes angyali védősereg, mindig időben érkezett ahhoz, hogy kimentse szorultságából a  félénk, halk szavú kislányt.

Már felnőtt volt, mikor az édesanyja rákos lett. Ő gondozta, segítette. Az elutasított, elvetett gyermek. Sohasem kért tőle az asszony bocsánatot, sohasem látta be, mit vétett gyermeke ellen.

(Arról beszélgettünk, miért van az, hogy mindig az a gyermek a hűségesebb, akit kevésbé szerettek. Erről az jutott eszembe, amin gondolkodtam a  napokban. Én nagyon nehezen jutottam el  a hitre, a  kegyelemre, az Úrral való kapcsolatra. Vannak körülöttem olyanok, akik újjászületésük után olyan gyorsan, olyan intenzíven megtapasztalták mindezt. Aztán eldobták: világi javakért, párkapcsolatért. Nem értettem…Valaki azt mondta nekem erre, lehet azért tudták olyan gyorsan elhagyni Istent, mert nekik minden könnyen jött. Én ragaszkodom, mert sokat „harcoltam” érte…Valószínűleg így van ez a  földi gyermekekkel is. Akinek természetes a szülő szeretete, gondviselése, talán kevésbé értékeli azt.)

Édesapja, miután magára maradt,  az egyik fiú testvérnél lakott. Akkor a testvérnőm már meg volt térve. Emiatt a bátyja haragudott rá, nem engedte, hogy látogassa az apjukat. A testvérnőm egy nap mégis csak elment hozzájuk. A testvér szó nélkül elsétált mellette, leült az asztalhoz újságot olvasni. Ő félretolta az újságot, és így szólt:

„Nagyon fáj ez nekem, Bátyó, mert én nagyon szeretlek! De, tudod, van Valaki, Aki még nálam is jobban szeret: az Úr Jézus!”

Megtört köztük a jég, a férfi sírva fakadt.

Aztán a  papát be akarták vinni egy intézménybe. Pakolásztak. Ő egyre kérdezte, mi hiányzik még, mi hiányzik még? Az elutasított, elvetett lánya így válaszolt: az Úr Jézus! Imádkoztak, az idős befogadta az Urat. Nem sok idő múlva meghalt.

Ez a hajdani nem szeretett kislány ma már nem csak, hogy anya, többszörös nagymama (aki aktívan kiveszi a  részét a családban való szolgálatból), hanem sokszoros lelki anya is. Amikor találkoztunk, két asszony vette körbe, „fogta” a kezeit.

…..

Ha csak ennyi volna  a történet, már ez is nagy bizonyságtétel, önmagában is. De van tovább!

Szeretném lejegyezni a megtérésének bizonyságtételét is:

 

Tehát a kislány felnőtt, családja lett, élte az életét.

De mindig, mindenhol érezte magában az ürességet, amit semmi, és senki nem tudott betölteni.

Ő úgy fogalmazott: kereste az Igazságot!

Egy napon egy ismerőse szembe jött vele, és hívta, legyen részese az általa megtalált igazságnak…

Egy ezoterikus klub tagja lett.

Mivel ismerte a nyomorúságot, mindig is érdekelték az emberek, akik hozzá hasonlóan szenvedtek. Fontos volt számára az, hogy segíthessen rajtuk. Itt a Teremtő nevében gyógyítottak, használtak természetfeletti erőket. Ezért lelkesen csatlakozott a társasághoz.

Nagy dolgokat látott, élt meg. Messzire jutott.

Kérdeztem tőle, tisztában volt-e vele, hogy nem Isten az, aki gyógyít általa? Azt válaszolta, hogy nem, ő azt hitte, Isten nevébe cselekszik. Egyszer viszont valaki azt mondta neki, hogy a  klubban ő a  főboszorkány… Erre megborzongott benne valami.

Akkor még nem tudta, hogy annak, amit tesznek, ára van: a lélek.

Miközben előre haladt az ezotériában, az üresség, a keresés megmaradt benne.

És egy napon Isten csapdába ejtette.  A klubba készült, de az épületben, ahol tartották az alkalmakat, „véletlen” egy másik terembe lépett be. Leült, várt: ám ott egy adventista összejövetel kezdődött. Visszahúzódó természetéből fakadóan nem tudta, hogyan tudna kiszabadulni ebből a szorult helyzetből ( mivel nem az ajtónál ült, többeken kellett volna keresztül törnie  a kimenetelnél).

A lelkipásztor megörült az új arcnak, beszédbe elegyedett vele. Javasolta, hogy olvassa az evangéliumokat. (Ekkor az asszony lánya már baptista hívő volt egyébként!).

Aztán másodszor is megismétlődött a történet, ugyanígy.

Végül elkezdte olvasni az Igét. És Máté 7-en nem jutott túl:

Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.

Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben?

És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.

Mt 7:21-23

Isten szembesítette az Igazsággal, megmutatta neki, hol áll, mi vár rá. Ő összetört, és újat kezdett: az Úrral!

Azt teszi azóta is, ami előtte mozgatta: segít a nyomorultakon- de nem mindegy már, milyen erővel!

Kérdeztem tőle, hogy volt-e, hogy visszahúzta volna az ördög, könnyen elengedte-e? Azt mondta, hogy mindig megtagadta a hívását. Sőt, harcol ellene: a klubból voltak, akik megtértek a bizonyságtételére!

Kérdeztem, szenved-e még az elutasítottságtól?

Azt válaszolta, ha közelít ez az érzés, akkor mindig tudatosítja magában azt, hogy az ördög használja azt az embert, arra, hogy őt elkeserítse, befolyásolja- így az elutasítás nem sebzi meg, nem ér el a szívéig!

Egy végtelenül szerény asszonyt képzeljetek el! Arra is kíváncsi voltam, hogy amikor az ördög erejét használta, érezte-e azt valaha, hogy bármi az ő érdeme? Ragaszkodott-e a hatalomhoz, amit elért általa, volt-e benne büszkeség, dicsvágy? Nem is igazán értette a kérdésem. Lényéből fakad az alázat.

Több minden megragadott a bizonyságtételében.

Elsősorban Isten kegyelme, ami túlmutat minden emberi értelemmel elgondolhatón. Hiszen egy ilyen gyerekkorból, sorsból, életből nagy valószínűséggel semmi jó nem származhat. Determinált a hasonló életvitel, mint a szülőké, akik mellett szocializálódott. Az, hogy ő ebből ki tudott törni, nagy csoda.

Hogy a sebek begyógyultak, hogy anya, nagymama tud lenni, csoda.

Hogy tud szeretni, szeretetet adni , hogy lelki anyává érett, az Úr kegyelme.

Azt láttam meg ebben is, hogy komoly összefüggés van a  gyógyulás, és a szolgálat között!

Az én anya-sebem is úgy gyógyul, ahogy magam anyává tudok lenni!

Tehát, ti, akik vágytok kapcsolatokra, gondoskodásra, gyógyulásra: építsetek kapcsolatokat, gondoskodjatok, gyógyítsatok! Annyiban, amennyiben tudtok, amit már megtanultatok, megtapasztaltatok!

Aztán nagyon örültem a megtérése történetének, Igéjének. Ma olyan „sok” a kegyelem, olyan „sok” Isten szeretete. Olyan kevesen beszélnek arról, hogy Istennek van Igazsága, van feddése, van haragja, van ítélete!

Pedig a megszentelődés úgy kezdődik, hogy először Isten szembesít önmagammal. Azzal, aki vagyok-Nélküle! Aztán felkínálja a megbocsátás, a gyógyulás, a változás lehetőségét!

A keskeny útról, és a szoros kapuról beszélgettünk egyik nap egy kedves, hozzám hasonlóan sokat elmélkedő testvéremmel.

Kérdezte a véleményem. Nem sokat gondolkodtam még ezen (éppen ez még kimaradt a gondolkodásaim tárgya listából), de elsőre a fenti Ige jutott eszembe.

Sokan járnak a vallás széles útjain, mert azokon a kapukon befér a test.

Az Úr Jézus viszont azt mondta: nem mindenki, aki „uramozik”, megy be a Mennyekbe!

Arról nem beszélve, hogy a mai hit (korszellem) talán úgy foglalható össze: „mindegy miben, kiben hiszel, kinek a nevében gyógyítasz, ha „jót” teszel! Mind egy helyre tartunk, egy  jó helyre-csak különböző utakon!”

Mégis! Mi nem cselekedetek által, hanem hit által, az Úr Jézus nevébe, vérébe vetett hit által megyünk a Mennybe!

Minden emberi segítség, ami nem az Ő erején, nevén, Igazságán (!) alapul: hazugság, nem ad üdvösséget.

Egyik nap arról kérdezett valaki, hogy a Jehova tanúi is a  Mennybe mennek-e? Hiszen olyan nagyon szeretik Teremtőjüket! Isten nem számítja majd be nekik ezt a  ragaszkodást?

Az jutott eszembe, hogy az Úr Jézust ennyire nem szeretik, hisz csak embernek tartják, és ettől a tévelygéstől már Pál is óvott bennünket!

Csak Krisztus a Megváltó! És csak megváltottak lesznek a Mennyben! De azok hálaéneket zengenek majd a Báránynak!

Csodálatos az Isten szeretete, ahogy vezette, vonta ezt az elveszett asszonyt, ahogy megtalálta, és a saját gyermekévé, és  szolgájává fogadta, tette.

Az ördög eszközéből Isten eszközévé lett!

Az ördög bizonyságtevőjéből Isten bizonyságtevőjévé!

Különösképpen megragadott ez a  tény! Talán azért, mert valamilyen módon én is ezt éltem meg!

Akinek az élete Isten tervében van, azt nem pusztíthatja el a Sátán sem, MINDEN javára válik, MINDENBŐL van számára gyógyulás, szabadulás!

Van Út a kereszthez! Van szabadulás, van Szabadító!

Ha még elveszett vagy, ha a Sátán foglya vagy, ha már az eszköze is vagy: még mindig van szabadulás! Még akkor is van szabadulás! MA az Úr Jézus hív téged! Vár téged! Hogy szabad lehess!

Ezek nem csak üres szavak! Ez erő, élet, és valóság! Igazság!

Ha keresed az Igazságot, ahogy ez az asszony kereste, ahogy én kerestem, megtalálhatod: Ő Jézus Krisztus!

Ha üres vagy belül, ahogyan mi is azok voltunk, és nem tölt meg semmi, senki: van élővíznek örökké buzgó forrása! Az Úr Jézus Krisztus!

Megragadott ennek az egyszerű, csendes szavú asszonynak a  története, élete. Mert hozzám hasonlóan ő is Arra akar felmutatni, Aki Őt megmentette, meggyógyította: Az Úr Jézusra!

Dicsőség Neki Mindenért! Ámen!


(Az is nagyon átjárta  a szívem, ahogyan összekapcsolódik minden! A múlt, a jelen, a jövő. A tér. Magyarország, és a nagyvilág egy-egy, egymástól igen távoli tája. És ahogy ezt Egy Valaki eggyé teszi: Krisztus. Ez az anyám korú asszony Kelet- Magyarországról jött el hozzánk. Egy kicsiny közösség tagja. A mi gyülekezetünk sem nagy. Egy vidéki városban élünk, ami inkább falu. Mégis: az Úr kegyelméből, annyi mindent megtapasztaltunk már. Gyógyulásokat, szabadulásokat, lelki törvényszerűségeket, a szellemvilág működését. És mindezt itt megírhatom, hogy hozzátok is eljusson! Ki tudja, hányan, honnan, olvashatjátok, bátoríthat, biztathat, feddhet, taníthat, hívhat benneteket egy-egy testvér története. Ez Krisztus szeretete! Így kapcsolódik össze minden! Az Úr nagy Mozaikjában! Ma, Tompán, az Úr 2018. esztendejében, június hónap 16-án, egy álmos szombat délutánon, mikor visszaemlékezem "A csendes napokra".)

Feloldozva!

Jézus pedig újra felindulva magában, oda megy vala a sírhoz. Az pedig egy üreg vala, és kő feküvék rajta.

Monda Jézus: Vegyétek el a követ. Monda néki a megholtnak nőtestvére, Mártha: Uram, immár szaga van, hiszen negyednapos.

Monda néki Jézus: Nem mondtam-é néked, hogy ha hiszel, meglátod majd az Istennek dicsőségét?

Elvevék azért a követ onnan, a hol a megholt feküszik vala. Jézus pedig felemelé szemeit az égre, és monda: Atyám, hálát adok néked, hogy meghallgattál engem.

Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem; csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhigyjék, hogy te küldtél engem.

És mikor ezeket mondá, fenszóval kiálta: Lázár, jőjj ki!

És kijöve a megholt, lábain és kezein kötelékekkel megkötözve, és az orczája kendővel vala leborítva. Monda nékik Jézus: Oldozzátok meg őt, és hagyjátok menni.

Sokan hivének azért ő benne ama zsidók közül, a kik Máriához mentek vala, és láták, a miket cselekedett vala.”

Jn 11:38-45

 

Lázár már negyednapos hulla volt. Ez Izrael éghajlatán azt jelentette, hogy a teste komolyan, végérvényesen oszlásnak indult, és erőteljes szagokat árasztott magából.

Az Úr Jézus életre keltette. Feltámasztotta.

De a köteleit, kezéről-lábáról, a leplet az arcáról azok vették le, akik körülötte álltak.

Körbe vesznek minket a negyednapos hullák.

Színük, szaguk, cselekedetük, beszédük azonos a halott Lázáréval.

Az Úr Jézus életet ad nekik. Ezért jött, ezért halt meg!

De vajon mi ott vagyunk-e a közelükben, amikor az az élet megindul a tagjaikban- hogy leszaggassuk a kötelékeiket, hogy levegyük a lepleiket?

Mi magunk szabadok vagyunk-e?

Szabadok vagyunk-e a szolgálatra?

Hiszen feloldani, lepleket levenni csak az tud, aki már feloldatott, akinek a szemét már nem takarja lepel!

Kik oldották le Lázár kötelékeit? Akik az Úr Jézus hívó szavára odamentek a  sírhoz! Akik Vele voltak!

Az Isten országa nem hasonlít egy sakktáblához! Az Úr seregében nincsenek királyok, királynők, futók, bástyák, lovak, parasztok…Legalábbis, nem ebben az értelemben…A különbözőségeink nem rangokat jelölnek.

Nem vagy, nem lehetsz „egyszerű” sakkfigura (csak egy paraszt, egy gyalog), aki a gyülekezet, az imaház, a templom székeiben, padjaiban ülve, hallgatva, szolgáltatást várva, tétlenül éled le az életed! Nincs behatárolva a lépted („csak egyet léphetsz előre!”)

Az Úr vár: fel akar oldozni, hogy aztán feloldozhass te is, Vele, másokat!

Mert az ördög már sakk-mattban van, legyőzött ellenség! Mert a sakktáblán  a fehér bábuk már leverték a feketéket!

Lépj, bátran!

Látni fogod az Isten dicsőségét!

 

"Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám,
Égi lángod járja át szívem és a szám!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt,
Ó, segíts, hogy hagyjam el bűnök útjait!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, légy vezérem itt!

Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent,
S Jézusommal légyek egy már e földön lent!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!

Isten élő Lelke, jöjj, győzedelmet adj,
S majd a végső harcon át mennybe fölragadj!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, győzedelmet adj!"

Akarsz-e meggyógyulni?

„Ezek után ünnepök vala a zsidóknak, és felméne Jézus Jeruzsálembe.

Van pedig Jeruzsálemben a Juhkapunál egy tó, a melyet héberül Bethesdának neveznek. Öt tornácza van.

Ezekben feküvék a betegek, vakok, sánták, aszkórosok nagy sokasága, várva a víznek megmozdulását.

Mert időnként angyal szálla a tóra, és felzavará a vizet: a ki tehát először lépett bele a víz felzavarása után, meggyógyult, akárminémű betegségben volt.

Vala pedig ott egy ember, a ki harmincnyolcz esztendőt töltött betegségében.

Ezt a mint látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már sok idő óta úgy van; monda néki: Akarsz-é meggyógyulni?

Felele néki a beteg: Uram, nincs emberem, hogy a mikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba; és mire én oda érek, más lép be előttem.

Monda néki Jézus: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!

És azonnal meggyógyula az ember, és felvevé nyoszolyáját, és jár vala. Aznap pedig szombat vala.

Mondának azért a zsidók a meggyógyultnak: Szombat van, nem szabad néked a nyoszolyádat hordanod!

Felele nékik: A ki meggyógyított engem, az mondá nékem: Vedd fel a nyoszolyádat, és járj.

Megkérdék azért őt: Ki az az ember, a ki mondá néked: Vedd fel a nyoszolyádat, és járj?

A meggyógyult pedig nem tudja vala, hogy ki az; mert Jézus félre vonult, sokaság lévén azon a helyen.

Ezek után találkozék vele Jézus a templomban, és monda néki: Ímé meggyógyultál; többé ne vétkezzél, hogy rosszabbul ne legyen dolgod!

Elméne az az ember, és hírül adá a zsidóknak, hogy Jézus az, a ki őt meggyógyította.

Jn 5:1-15

 

Adott egy ember, aki évtizedek óta beteg. Fekszik, tehetetlen.

Várakozik, de talán már hite sincs rá, hogy valaha meggyógyul.

A szívét befonta  a keserűségnek gyökere. Tele van váddal, kétségekkel: hiszen az Úr kérdésére, hogy akar-e meggyógyulni, sem igennel vagy nemmel válaszol, hanem odavágja, hogy nincs „embere”!

Ilyen volt.

És milyen lett? (Élve a mai reklámvilág összehasonlító fogásaival!)

Íme egy ember: áll, járkál, kezében a nyoszolyája. Beszél: elmondja, hogy az Úr Jézus az, Aki meggyógyította.

.....

Nem látod? Te vagy ez az ember!

Ott fekszel, hosszú évek óta halott reményeid vízpartján. A víztükör újra megmozdul- de csak éppen annyira, hogy elsimulásával magával vigye haldokolva parázsló hited maradékát.

A haragod nő, az elvárásaid nőnek. Kezed-lábad-szád béna, néma.

Akkor: megjelenik egy Alak. Más, mint Akit eddig bármikor láttál.

Nem kérdezget a múltról, nem beszél a jövőről.

Egyet kérdez: AKARSZ-E MEGGYÓGYULNI?

Tényleg, akarsz-e meggyógyulni?

Oktalan a kérdés, úgy látod?

De valóban?!

Le tudsz-e mondani a beteg státuszodról? Mindarról, amit eddig kaptál vele? Az élelemről, a figyelemről, az érzelmekről, amikért semmit sem kellett tenned, mert béna voltál?

Akarsz-e lemondani az áldozat státuszodról, és vállalni, hogy bűnös vagy, aki vétkezett, és megtérésre van szüksége?

Akarsz-e bemenni a Juhok kapuján? Krisztus az egyetlen ajtó!

Akarod-e felvenni, és vinni a nyoszolyád, vagy várod, hogy mások hordozzanak? Tovább és tovább? Évtizedeken keresztül...

Akarod-e elhinni, hogy a  gyógyulás, a szabadulás ott vár, egy kéznyújtásnyira? Nem a vízben, nem angyalok vagy emberek által! Egy Név adatott nékünk, az Ő kihullott vére, egy szó, ott a  Golgotán, mikor „elvégeztetett”! Akarod-e elhinni ezt?

Akarod-e elmondani másoknak, kikiáltani a világnak  a gyógyulásod, a szabadulásod történetét? Akkor is, ha a törvény ízekre szed, ha a vallás kárhoztat, ha a hitetlenek megbotránkoznak?

Akarsz-e „ember” lenni? Ember, aki odaviszi a betegeket, a szenvedőket, a nyomorultakat a Vízhez, az élő vízhez, melyet, ha valaki megkóstol, örökké buzgó kútforrás lesz az benne? (Jn:4:14)

Valóban akarod?!

„Emberedre” várás helyett emberré válni?

Mert, ha valóban akarod, lehetséges!

Ámen!

Harcosok klubja-újfent

Onoda Hiroo, a világ leghűségesebb katonája.

A japán császári hadsereg tisztje volt, gerillaháborúkra képezték ki.

1944. decemberében dobták le társaival együtt Lubangon, a Fülöp-szigeteken.

Azt a parancsot kapta, hogy soha, semmilyen körülmények közt ne adja meg magát, tartson ki, míg nem visszatér érte a japán császári hadsereg!

A társai közül többen kapituláltak, sokan meghaltak. Végül már csak hárman küzdöttek tovább. Aztán ketten, majd magára maradt teljesen a partizán akciókban.

Tanigucsi őrmester megjelentével azután megadta magát.

Ez 1974. márciusában történt. A második világháború akkor már 29 éve véget ért…

1950 tájékán ugyan több szórólapot dobtak le a japán hatóságok, hogy az őserdőben rekedt, még mindig harcoló katonáikat visszavonulásra késztessék- de ezt azok az ellenség cselének hitték.

Később a saját családtagjait küldték el hozzá, békekövetként. Ám ő ragaszkodott a parancshoz: csak a japán császári hadsereg előtt teszi le a fegyvert. Múzeumokból kellett egyenruhát szerezni régi felettesének, hogy engedelmességre késztessék őt.

Később megírta a Nincs megadás c. könyvet.

2014-ben hunyt el.

…..

Én nem azt az irányt szeretném megragadni ebben a történetben, ami arrafelé mutat, hogy milyen értelmetlenül csatázott, 29 évig.

A hűségről szeretnék beszélni nektek, és a harcról!

Sokat olvasunk, hallunk Isten hűségéről, és arról, hogy Ő mindig harcol értünk.

De én most arról  a hűségről, és harcról szólok nektek, amit az Úr tőlünk vár!

A következő Ige jutott eszembe:

 

„Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze.

Egy harczos sem elegyedik bele az élet dolgaiba; hogy tessék annak, a ki őt harczossá avatta.”

2 Tim 2:3-4


HÁBORÚ VAN!

Az ellenség, és a világ sokszor szeretné elhitetni velünk, hogy nincs- de van! Nincs békeszünet!

Az Ige azt írja, hogy az ördög, mint egy ordító oroszlán, szerte jár, lesi, kit nyeljen el?! (1 Pét 5:8) Ez nem háború?!

A Prédikátorok könyve szerint: háborúban nincs szabadság! (Préd 8:8)

MIND HARCOSOK VAGYUNK!

Nem hiszitek? Talán azt gondoljátok, hogy „én nem vagyok egy harcos természet, bátor sem!”

Ez nem igaz!

Mindannyian harcolunk valaki mellett!

Vagy az Isten harcosai vagyunk, vagy az ördögéi! Nincs arany középút! Nincs egy terület a Földön, ahol a „Semlegesek” élnek!

Ki mellett harcolunk? Akinek felesküdtünk! Akik (valamikor réges-régen) voltak katonák, tudják, hogy fel kellett esküdni annak, akinek szolgáltak! KINEK ESKÜDTÉL FEL?

Hívőként tapasztaltuk, hogy mindannyiunk életében van egy pont, amikor oda kell adnunk a  szívünket a szolgálatra! És újra, és újra eljön az idő, hogy valami újat, és újabbat kell letennünk Isten előtt!

Ő AVATOTT HARCOSSÁ, VAGY AZ ÖRDÖG?

Ezt honnan tudhatod?

Aki az ördög mellett harcol, az harcol másokkal, Istennel, sokszor azokkal, akik a legközelebb vannak hozzá. Akár a  gyülekezetben is, a családban is.

Aki az Úr mellett harcol, az az ördög ellen harcol. Ez sokszor azt jelenti, hogy elsősorban önmagával kell harcoljon! Annak idején, megtérésem, újjászületésem környékén az egyik testvérnőmtől kaptam egy Igét, a születésnapomra. Azzal biztatott, hogy az Úr tanítja harcolni a  kezeimet. (Zsolt 144:1) Nem is értettem, mit akar ezzel? Mivel kellene harcolnom egyáltalán? Sok küzdelem, csata lezajlott azóta- bennem!

Mindannyiunknak vannak harcterületei. A családunk, a munkahely, a  gyülekezet: ahova az Úr állított bennünket. És mindannyiunk szíve harcmező! Van benne olyan terület, amit már esetleg átadtunk az ellenségnek? Kapituláltunk előtte?

Mert nem ő foglalja el a  mi szívünket! Ezt a  hazugságot, mentegetőzést felejtsük el! Mi adjuk át neki: magunk!

TUDOM-E MI A PARANCS?

Ez a japán katona megjegyezte, szívébe írta, nem tért el tőle!

Isten kijelenti Magát, egyen-egyenként, mindannyiunknak! Ha akarjuk, ha engedjük, szívünkbe írja a parancsát!

Csak, ha ismerem Őt, az akaratát, a parancsot, akkor tudok kitartani, ragaszkodni Hozzá!

BECSAPHAT-E AZ ELLENSÉG SZÓRÓLAPJA? HISZEK-E NEKI?
ELVONHAT-E A CSALÁDOM AZ ÚRTÓL? AZ Ő PARANCSOLATAITÓL?


A hűség, a ragaszkodás, a kitartás nem velünk született képesség, hanem készség, ami tanulható!

Ez jó hír mindannyiunknak, akik gyengék vagyunk, bátortalanok, félelmekkel, vagy kétségekkel küzdünk!

Onoda Hiroo példája nagyon szemléletes, és bátorítólag hat rám! Ha egy világi ember ki tudott tartani, tudott ilyen hűségesen harcolni, akkor mi, akik a hatalmas Istenéi vagyunk, nem felettébb megtehetjük ezt?!

Ámen!

A liba

A lelkipásztorunktól hallottam egyszer ezt a történetet, és azóta is ő meséli el újra, és újra nekünk. Miért? Talán még mindig szükségünk van rá, hogy emlékeztessen arra, mennyire fontos a  bűneink megvallása, a világosságban járás, a töredelmes szív, és a bizalom Abban, Aki minden Hozzá vitt bűnünket megbocsátja- az Ő kifolyt vére árán, kegyelemből, irgalmas szívével!

„A gyerekek vidéken nyaraltak a nagyszülőknél. Vidáman játszadoztak a kertben, az árokparton. A kisfiú köveket hajigált, célba dobott velük. Figyelmetlensége, vagy gyakorlatlansága folytán kupán vágta a mama egyik libáját. Az nem bírta, nem szokta az ilyen kiképzést, és elhalálozott. A tetemet eltüntették. Este, vacsora után a mama megkérdezte, ki segítene neki azzal, hogy elmosogatja  a csetrest?

A lány készségesen ajánlkozott.

Ám, mikor a nagyszülők lefeküdtek pihenni, felszólította  a fiút, hogy ő mosogasson el.

- Miért én? Te vállaltad? Nem mosogatok!- lázadozott az öccse.

- De én tudok ám a libáról!- vágott vissza a nővér.

Így a fiú, nagy duzzogva elmosogatott.

Ez a jelenet megismétlődött következő este, aztán az azt követő este, és még néhányszor.

Egy nap  a papa elment a  városba, és elvitte magával a lány unokáját. A fiú nem bírta tovább a titkolózás feszültségét, és megvallotta a nagyanyjának, mi történt az eltűnt libával, és mi volt ebben az ő része.

A mama felnevetett:

-  Miért nem szóltál hamarabb, kisfiam? Hát ezért mosogattál annyit?

Azon az estén, amikor lezajlott az étkezés, a mama újból feltette a kérdést a  két unokának:

-Ki mosogat el ma?

A lány megint jelentkezett. Miután a nagyszülők távoztak, kezdte egrecíroztatni az öccsét, hogy végezze el helyette a feladatot. Az tiltakozott. Akkor a lány újból megzsarolta:

-De én tudok ám a libáról!

-Igen, de már a  mama is tud róla!

Meddig mosogatsz még az ördögnek, a liba miatt?!

Meddig hallgatod még a Vádlót, a vádlást?!

Az Atya vár rád, és az Úr Jézus vére befed mindent! Még „A Libát” is!

Ámen!

A szeretet sokszínűsége és hatalma 6.

Hatalom, erős Szikla:

-Erőnek ékessége. Zsolt 89:18, 27

-Oltalom, vár, pajzs, páncél, menedék, szabadításom kősziklája.

Zsolt 91,2 , Zsolt 95:1

-Csendes reménység Istenben. Zsolt 62:1-13

-A dicséret egyedül Őt illeti! Zsolt 96

Ezek itt a földi életben az elsők, de ezek elmúlnak, felváltja őket a                                    második élet. Győztesen a célba érni! Jel 21:4,7, Jel 7:14-17

 

„A ki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem.”

Jel 21:4-7

 

Ámen!

A szeretet sokszínűsége és hatalma 5.

A szeretet hatalma

Bölcs szív:

-Isten kínálja az embernek az Ő bölcsességét. Péld 1.

-Megfontolás, erkölcsnek tudása.

-Értelmes beszéd, okos fenyíték.

-Igazság, igazságos ítélet.

-Becsületesség, eszesség, tudomány.

-Egészség  testnek, csontoknak. Péld 3:8, Péld 4:22

-Ékesség nyakadba. Péld 1:9, Péld 3:22

-Értékes kincs. Péld 8:21

A szeretet sokszínűsége és hatalma 4.

Zöldellő, élettel teli szív:

-Jézus születésekor a jót hozta le a Földre. Luk 2:14

-Melyikhez van kedved? Választod az áldást, vagy engeded, hogy utolérjen az átok? Zsolt 109:17

-Honnan táplálkozol? Zsolt 110:7

-Lehetsz te is zöldellő olajfaág! Zsolt 52:10

-Lehetsz idős korban is gyümölcsöző! Zsolt 92:15-16

A szeretet sokszínűsége és hatalma 3.

Beteg szív:

-Sebes, bántalmazott, szomorú.

-A beteg szívnek van szüksége gyógyulásra. Luk 5:31-32

-Tanít a Belé vetett bizalomra. Péld 22:19

Címkefelhő