Magvető

"...és magot ád a magvetőnek..." Ézs 55:10

Uram, taníts meg szeretni!

"Széjjel jártam a világban,
de sok-sok jajra találtam. 
Búsan járnak az emberek, 
mert hiányzik a szeretet.


Uram, taníts meg szeretni,
szívemből mindent kivetni:
Legyen harag vagy neheztelés,
hadd tudjak jobban szeretni."


Hetek óta Dávidról tanulunk a gyerekekkel. Az Úr adta a magot, az Igéket- nekem nem kellett keresgélni, erőltetni.

Néha csak néztem, hogy ebből mi lesz, mit értenek meg vajon- de nagyon megáldotta az Úr a szíveinket, értelmüket.

Először arról olvastam nekik, amikor Dávidot Sámuel próféta felkente, hogy majd király legyen. Aztán a Góliát felett aratott győzelem következett. Végül Dávid házasságtörése Bethsabéval, Uriás halála, Náthán próféta a bárányaival és a bűnbánat-bocsánat.

Sokat gondolkodtam, hogyan tegyem személyessé ezt a történetet  a gyermekek számára.

Ahogy tanítom őket, sokat tanulok tőlük, róluk, önmagamról. A köztük lévő konfliktusok leképezik az én szívemben dúló harcokat. A látás a szíveikbe, amit az Úr ad, világossá tette, melyik oldalról kell megközelítsem az Igét, hogy élővé váljon mindannyiunk számára.

Először azt állapítottuk meg közösen, hogyha a mérleg serpenyőjének egyik oldalán Dávid jó cselekedetei volnának, a másikon pedig a gonoszságai, azok felé billenne  a mérleg nyelve. Sohasem lesz elég jó cselekedetünk ahhoz, hogy kiegyenlítse a gonoszságainkat! Nem cselekedetekből, hanem az Úr Jézus vérének áldozatából, hit által, bűnbánat és az Ő megbocsátása által van üdvösségünk.

Aztán megkérdeztem tőlük, hogy Dávid bűnösebb-e nálunk, vagy sem? Járt az agyuk, mi lehet a jó válasz. Ösztönösen megérezték, hogy az, hogy nem bűnösebb, de nem tudták megindokolni, mire alapozzák a véleményüket. Az Újszövetségből olvastam nekik az Igéket:

"Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert a ki öl, méltó az ítéletre.
Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, a ki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre: a ki pedig azt mondja az ő atyjafiának: Ráka, méltó a főtörvényszékre: a ki pedig ezt mondja: Bolond, méltó a gyehenna tüzére.
Azért, ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened:
Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljövén, vidd fel a te ajándékodat."

Mt 5:21-24


Isten nem fogadja el az ajándékainkat, a szolgálatunkat, sőt: találkozni sem akar velünk addig, amíg az atyánkfiára haragszunk.

Jó az Ige régies szövege, mert sok fogalom kapcsán el tudunk mélyedni benne. Elmagyaráztam nekik, hogy az Ószövetségben a próféták feladata volt, hogy, amit Isten mondott nekik, továbbadják a népnek. Ma hozzánk is közvetlen szól Isten az Igén és az imádságon keresztül. Hogy a  gyehenna a pokol tüze és, hogy a  bolond egyenértékű  a mai "hülye" kifejezéssel. Volt ám fejtörés, hogy ki hányszor kedveskedett már ezzel  a szóval másoknak...

Aztán megfejtettük, hogy az atyánkfia az az atyánk fia, azaz a testvérünk. Kézzelfoghatóvá vált mindannyiuk számára, mert mindegyiküknek van testvére( a szokásos testvérharcokkal együtt). Elvont fogalmakat is értenek már, mert rögtön tudták, hogy a  gyülekezetünk tagjai is a testvéreink, hiszen "egy" az Atyánk.

 

"Mert ez az üzenet, a melyet kezdettől fogva hallottatok, hogy szeressük egymást;
Nem úgy, mint Kain, aki a gonosztól vala, és meggyilkolá az ő testvérét. És miért gyilkolta meg azt? Mivel az ő cselekedetei gonoszok valának, a testvéreié pedig igazak.
Ne csodálkozzatok atyámfiai, ha gyűlöl titeket a világ!
Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. A ki nem szereti az ő atyjafiát, a halálban marad.
A ki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az: és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örök élete, a mi megmaradhatna ő benne.
Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.
A kinek pedig van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképen marad meg abban az Isten szeretete?
Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal. "

1 Jn 3:11-18

Szomorúan vettem tudomásul, hogy gyülekezetbe járó, hívő szülők gyermekeinek fogalma sem volt róla, ki Ábel és Káin. (Nagy szükség van a gyerekekkel a Bibliaolvasásra. A történeteken keresztül megismerik Istent és az Ő akaratát, az Ő parancsolatait az életükre vonatkozólag.) A kérdésre, hogy mi volt Káin bűne, egyöntetűen azt válaszolták, hogy a gyilkosság.

Pedig Isten már előtte figyelmezteti őt, mikor meglátja Káin szemében és szívében az irígységet:

"És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet?
Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta."

1 Móz 4:6-7


A nagynak ítélt bűnök, amik cselekedetekkel járnak, a szívben dédelgetett, titkos, kicsinynek talált bűnökből növekszenek fel.

Az Ige nagyon egyértelmű és világos. A gyerekek is megértették: aki haragszik, gyűlöl, az ugyanolyan bűnös, mint a gyilkos. És (megtéretlen) gyilkosok nem mennek a Mennybe. Az más kérdés, hogy arra, hogy az ő életükben hogy nyilvánulnak meg ezek az érzések, még nincs látásuk. De én hiszem, hogyha nem is látnak még mindent, az a jó mag el van vetve a szívükben!

Beszélgettünk arról is, hogy milyen könnyű kimondani: "szeretlek!"- de milyen nehéz akárcsak egy falatot is megosztani az ÉN csokimból a testvéremmel!

Pedig az Úr Jézus mennyivel többet tett értünk ennél: Ő meghalt a  barátaiért!

Gyorsan rávágták, mikor kérdeztem, hogy miben nyilvánult meg az Ő szeretete felénk, "hát meghalt értünk..."!

Végiggondoltam és elmeséltem nekik, hogy valójában ez nem egy cselekedet volt, hanem egy 33 éven át tartó élet tetteinek sora. Otthagyta a Menny dicsőségét. Nem egy palotába született ide a Földre, hanem egy istállóba. Aztán 30 évig dolgozott, mint ács. Ezen meglepődtek nagyon, nem gondolták, nem tudták. De az Úr a szorgalmas, becsületes hétköznapi életből, munkából is példát élt elénk!

3 évig tanított, gyógyított, szabadított.

Aztán egy Hozzá igen közel álló tanítványa, Júdás elárulta. A Gecsemáné kertben félelmében vért izzadt a tusakodás közben.

Amikor elfogták, vallatni kezdték. Ütötték-verték, megostorozták, tövis koronát nyomtak a fejére. Az arcán végigfolyt a vér. Maga vitte a keresztet a Golgotáig, ahol szögeket vertek a  kezébe, lábába...

A kereszten még mindig imádkozott azokért, akik gúnyolták, leköpték. A bűnbánó latornak örök életet ígért és megbocsátást.

És "csak" ezek után halt meg...Nem csak egyszerűen meghalt értünk, hanem szenvedett is!

.....

Szeretni könnyű, ha az érzés kölcsönös.

De, amikor csak én szeretem a másikat, az már nem csak érzés, hanem döntés. Szeretni annak ellenére, hogy nincs viszonzás. Adni, amikor én semmit sem kapok. Amikor semmit sem várhatok a másiktól. Ez a szolgálat igazi útja. Ebben járt előttünk az Úr, hiszen Ő már előbb szeretett minket, mint mi Őt ( 1 Jn 4:19).

"Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.
Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok."

Jn 13:34-35


Végül megtanultuk a  fenti Igéket és a Dávid egykor, mint pásztorfiú című dalt is(a hozzá tartozó "mutogatóssal").

 

Miért írok most erről?

Mert ezek a gondolatok nemcsak a gyerekek számára okoznak nehézséget és nemcsak nekik szólnak!

Dombó Zsolttól hallgattam a  napokban egy igen jó prédikációt. Arról beszélt benne, hogy elsődleges feladatunk, hogy ezeket az Igéket betöltsük. Egymást szeretni, hogy a világ meglássa, megismerje általunk Istent. Először nagyon megörültem, mert zárkózott természetemnek, ami kevés emberhez ragaszkodik és nem tud kinyílni sokak felé, nagyon tetszett ez a prédikáció, ez a  látás. Szeressük egymást, legyünk egymáshoz közel, úgy igazán. Mindig erre vágytam. Közeli, mély emberi kapcsolatokra.

De az Úr megfeddett újból. Azt kérdezte: "Mit jelent számodra  a szeretet? Még mindig csak azt, hogy szereted azokat, akik téged szeretnek? Hogy akkor szereted az embereket, ha téged szeretnek? Hogy azért szereted az embereket, hogy téged szeressenek? Én nem ezt akarom veled tanítani! Én arra tanítalak, hogy úgy szeress, ahogy én szerettem: elébb szeress..."

Ez a  szeretet nem könnyű. A test számára egyenesen nehéz.

De a kereszt ezt a szeretetet jelképezi!

És mint tanítványai, mindannyian az Úr nyomdokain járunk!

Ha a szeretetre gondolsz, mi jut eszedbe először? Az, hogy téged szeretnek, vagy az, hogy te szeretsz?

Nekem az első, de szeretném megtanulni a másodikat!

Szolgálat útja 2.

"Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől!
És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg."

Ézs 53:4-5

 

"Mert lelke szenvedése folytán látni fog, és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít"

Ézs 53:11

 

Lelki harcaimban nagyon sokat szenvedek. Ez kívülről nem mindig látható (vagy érthető). Mikor depresszióval küzdöttem, sokan vigasztaltak azzal, hogy gondoljak arra, hogy nekem nincs okom rá, hogy szomorú legyek és nincs miért szenvednem...

Szenved, aki rákos. Szenved, aki éhes. Szenved, akit ütnek.

Én azt gondolom, nem jobb vagy könnyebb ennél a  kézzelfogható okokra visszavezethető fájdalomnál a  lélek ürességének fájdalma sem.

Sokszor kérdeztem Istentől, kérdeztem emberektől is: miért fáj ennyire?

Miért teremtett Isten engem ennyire érzékenynek, miért adott ilyen éles látást, vágyakozó szívet- ha üresen hagy, ha nem tölti be a vágyaimat (azt, amit én akartam)?

Beleszakadt a szívem a saját bűneim felismerésébe, vagy a szeretteim bűneinek (és az azokból fakadó kínjaiknak)  látásába.

Nem volt, ami betöltse, ami elcsendesítse ezt a fájdalmat.

Csak az Úr Jézus minden bűnt és szégyent eltörlő vére!

Egy idő után némi vigaszt nyújtottak az elhívásom Igéi, amelyekből megértettem, hogy nincs hiába az én sok gyötrődésem. Az ember mindent könnyebben hordoz, ha annak értelme, célja van.

Az Úr rámutatott, hogy minden, amin keresztül mentem ( a bűneim, a megvallásaim, a kísértéseim, a felismeréseim, a harcaim) az Ő eszközei abban, hogy mások számára segítség lehessen a megtért, gyógyulófélben lévő, szabaduló életem.

Gyógyító seb. Ennek a gondolatnak komoly, a próbákban is megtartó ereje van számomra!

Egy seb fáj. Gyógyulásra van még szüksége. Még nem teljes ott a  bőr,  a test védő takarója. Mégis...lehet egy seb gyógyító?

Javára lehet másnak az én vívódásom, szenvedésem? Hogyan?

És megelégülhet az én lelkem a kínzó vágyak ellenére, az éhség ellenére? Miként?

Az elmúlt években ezeket az Igéket bontja ki a szívemben, a  szolgálatomban az Úr.

Az én sebeimért (amik a szívemen vannak, amik a testemen vannak) Valaki már meghalt, 2000 éve. Ő az út és Ő az élet. Csakis az Ő áldozatában van gyógyulásom, szabadulásom.

A közösség, a testvéri szeretet, a szolgálat, a család, mind-mind Isten egy eszköze a  gyógyulás útján- de maga a gyógyulás csak akkor kezdődik el, ha megértem, hogy AZ Ő SEBEIVEL GYÓGYULTAM MEG!

A szenvedésem oka többnyire a bűn. Mások bűnei (pld. a szüleim, családtagjaim) és elsősorban a magam bűnei! A bűnre nincs más megoldás, csak az Úr Jézus vére!

A pszichológia el akarja venni a  bűntudatot, megmagyarázza az okokat, amik miatt ilyen vagy olyan lesz egy ember. De ez nem adja meg a szabadulást, az ahhoz szükséges erőt.

A bűn ott marad, esetleg a lélek elzsibbad, érzéketlenné válik rá.

A gyógyulás hosszú folyamat. Sok-sok egymást követő felismerés, az azokból következő lépések megtétele.

Az Úr világosságában látni eltorzult arcunkat: fájdalommal jár. Megérezni a test ellen való hadakozásunk képtelenségét: fájdalommal jár. Megérteni, hogy magunktól menthetetlenek, gyógyíthatatlanok, halottak vagyunk: fájdalommal jár.

Ezt a fájdalmat sok minden elfedheti (mint a  vakbeles görcsöket a gondatlanul beadott fájdalomcsillapító. Már nem fáj, csak közben perforál és a beteg meghal).

A legális drogok (tv, cigaretta, alkohol, szex, munka, étel, pénz és minden, ami pénzen megvehető) , az illegális drogok (kábítószer), a kapcsolatok- mind arra szolgálnak, hogy betöltsük az űrt a szívünkben, ami ott tátong, ami ott ordít, ami ott mar! Isten helyét.

Sokan el sem jutnak addig, hogy meglássák azt, hogy az életük üres, céltalan, értelmetlen. Újabb és újabb terveket, célokat hajszolnak (amíg tehetik).

Aztán vagyunk, akik meglátjuk ezt egy napon és akkor elborul az addig kék ég, értelmét veszti minden. Mert semmi, semmi sem képes arra, hogy ezt a  feneketlen kutat betöltse!

Csak az élővíz, az Úr Jézus! Az én gyógyulásom ott kezdődött el, mikor Hozzá kezdtem kiáltani, hogy gyógyítson, szabadítson meg engem- önmagamtól!

És Ő képes rá, mert ezt ígérte!

A tanulás hosszú útja sem fájdalommentes. De mindaz, amit megtanultam (és amit most tanulok, vagy tanulni fogok egykor), világosságot hozott a szívembe és mások javára van, lesz, lehet!

Az Úr Jézus arca képes egyedül megelégíteni az én lelkem és Ő az egyedül, Akit tovább tudok és akarok adni, mint gyógyító seb, mint az Ő eszköze mások gyógyulásában.

 

"Ha annakokáért helye van Krisztusban az intésnek, ha helye van a szeretet vígasztalásának, ha helye van a Lélekben való közösségnek, ha helye van a szívnek és könyörületességnek,
Teljesítsétek be az én örömömet, hogy egyenlő indulattal legyetek, ugyanazon szeretettel viseltetvén, egy érzésben, egyugyanazon indulattal lévén;
Semmit nem cselekedvén versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan egymást különbeknek tartván ti magatoknál.
Ne nézze kiki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is.
Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is,
A ki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő,
Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén;
És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig."

Fil 2:1-8

Sokszor betölt Isten ismerete, az Ige- mindaz, amit megéltem, megértettem Általa. És akkor, ha jön valaki, aki nyomorult, aki szegény, aki szenved, aki szomorú: szóval olyan, mint én voltam, arra szeretném ráönteni minden megtapasztalásom, bizonyságom. Hogy ő is megértse, hogy ő is megtapasztalja, hogy az Úr Jézus az út! Hogy van Szabadító, van Gyógyító, van Remény és van Élet!

Aztán olyan is van, hogy az Úr olyan feladatot bíz rám, amit jóval erőmön, képességeimen felül valónak találok. Úgy érzem, én szólni sem fogok tudni ott, ahova küld. Akkor erőtlen, gyenge edényének érzem magam, aki teljességgel alkalmatlan a rá kiszabott feladatra.

Mindkét esetben sokszor gondolok a fenti Igékre! Az Úr Jézushoz hasonló kapcsolatra hív az Atya Önmagával. Függésre, amin keresztül Ő vezet, használ minket. Ez olyan mértékben működik, amilyen mértékben odaadom magam Neki. Amennyire az Övé vagyok!

Ha nem a  "magaméban" járok, ha nem a "magamét" viszem: akkor tud Ő szólni, cselekedni általam.

Azt figyeltem meg, hogy az embereknek létszükséglet, hogy kiöntsék magukból azt, ami bennük van. Még a  hívő emberek is arra törekszenek, hogy elmondhassák, kiadhassák, megoszthassák azt, amit megtapasztalatak (csak világi társaikhoz képest ők Istennel kapcsolatban öntik nyakon egymást a mondanivalójukkal).

Az, aki szemben ül velem, igazából csak annyiban érdekes, mint potenciális "hallgató" kapacitás. Valaki, akire kiáraszthatom azt, ami benn van, hogy könnyebb legyen. Akár öröm, hála, akár fájdalom, félelem, harag feszít.

Sokan már azt sem várják, hogy arra válaszolj, amit önmagukról mondtak. Azt meg egyáltalán nem, hogy magadról vagy bármi másról beszélj.

Így nehéz szolgálni. Illetve, ha így szolgálok, akkor az, akit rám bízott Isten, voltaképp csak egy "felvevő", akinek elmondok mindent,  ami épp bennem van, ami épp eszembe jut a problémájáról.

Azért ismerem olyan jól ezt a fajta látószöget, mert én is nagyon sokszor így voltam. De Isten arra tanít, hogy az Ő Fiához hasonlóan megüresítsem magam. A hallgatásban is, a figyelemben is, a  szólásban is. Ami üres, azt Ő betölti az Övével. Csak azt tudja betölteni!

A hívő fegyelem "nemszeretem" téma. Jó a  kegyelemről, a szeretetről, az örömről, a háláról beszélni. A fegyelem szó nem tetszik a testnek. Az enyémnek sem. Mégis egyre inkább erre az Útra von az Úr. Ez a  szolgálat útjának egy magasabb lépcsője. Ahol Ő használ és nem én használom magam.

 

"Annak pedig, a ki munkálkodik, a jutalom nem tulajdoníttatik kegyelemből, hanem tartozás szerint;
Ellenben annak, a ki nem munkálkodik, hanem hisz abban, a ki az istentelent megigazítja, az ő hite tulajdoníttatik igazságul."

Róm 4:4-5


Tavaly húsvétkor egészen más értelemben nyitotta meg az Úr a szavait számomra ebben az Igében.

Van valaki, akinek az életében ÉN nagyon sokat munkálkodtam. Próbáltam az Úrhoz vonni, vinni, húzni. A szolgálat tárházának sok-sok eszközével. Sokat beszéltem neki Istenről, időnként rámutattam az életének hiányosságaira. Kapott Igés naptárat, Igéket, könyveket, filmeket, prédikációkat, dicsőítéseket, stb. Akarva-akaratlan, kérve és kérés nélkül is. Aztán kisiklott az élete, eltávolodtunk egymástól, talán el is zárkózott tőlem. És én hagytam elmenni.

Az ünnep miatt erőssé vált a hívás a szívemben, hogy látogassam meg- de a  félelem is, hogy nem leszek-e neki megint sok. Nem is volt "semmim", amit vihettem volna neki, csak az aggodalmaim, hogy mi lesz, mit mondok, hogy alakul a találkozás. A találkozás minden elképzelésemet felülmúlta! Kitárta előttem élete szennyét, mindent, amiről fogalmam sem volt. Én pedig (készületlenül, remegő térdekkel), mégis: az Úr Jézusra mutattam fel, az Ő tiszta Igazságára, de arra is, hogy Ő kegyelmes és nem veti ki azt, aki Hozzá jön. Jött. Lassan, tétova léptekkel. De a nyár elején egy napon megérkezett Hozzá. És Ő betartotta az ígéreteit, magához ölelte ezt az eltévedt báránykáját és megmosta az életét a vérében.

Mi volt az enyém ebben? A traktátus? Amikor semmi sem történt?

Nem. Az Úr kaput nyitott és én engedelmesen léptem. De Ő munkálkodott. Én csak hittem Őbenne, Aki az istentelent megigazította!

Ha én munkálkodom, mindig várom a jutalmat. Vagy, ha úgy jobban tetszik: a  bért. A fáradozásaimért.

Amikor csak hiszek (és természetesen hitem következményeként engedelmeskedem az Úr hívásának), akkor mindaz, ami történik, ámulattal tölt el. Mert tudom, hogy nem én cselekedtem!

Ez a szívemnek kedves személy azóta újból eltért az Úr útjáról. Sokat gondolkodtam. Tegyek, ne tegyek? Mit tegyek?

Mulasztok? Az ördög előszeretettel vádolt ezzel. Míg nem egy napon, imádkozás közben az Úr kijelentette Magát nekem. Azt súgta a szívembe, hogy semmi sem volt hiába. De most el kell fogadnom a csendet.  Ő munkálkodik és lesz még köztünk kapcsolat, folytatódni fog, ami elindult. Csak várjak.

Úgyhogy most várok. Újra és újra kapok lehetőséget, hogy ott legyek mellette, amikor döntenie kell és hogy "jól" tanácsoljam. Az Úr szerint!

Isten a kapcsolatainkon keresztül munkálkodik. Viszont az ördög számára is remek lehetőség nyílik ezeken keresztül arra, hogy megmérgezze az Úrral a kapcsolatunkat. Kézenfekvő, hogy konfliktusokat csihol, amikben indulat, harag gerjed és ez elszakít bennünket a Krisztus szerelmétől. Kevésbé egyértelmű, amikor a munkálkodásunk kapcsán kialakulnak olyan egészségtelen, függőséghez vezető kapcsolatok, amikben a  függő fél talán már (tudva-tudatlanul) nem is Istent keresi, hanem az emberi kezet, ami segít, ami megtart, ami szeret. Egy ilyen kapcsolatból meggyógyulni, kikerülni, mindkét fél számára nagyon nehéz, nagyon fájdalmas, sok sebbel jár.

Az Úr kegyelme, hogy bár sokszor tévedésekkel, bölcstelenségekkel van is tele a szolgálatunk, Ő nem szűnik meg munkálkodni bennünk és általunk másokban is!

Szolgálat útja 1.

"A kegyelmi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek.
A szolgálatokban is különbség van, de ugyanaz az Úr.
És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, a ki cselekszi mindezt mindenkiben.
Mindenkinek azonban haszonra adatik a Léleknek kijelentése.
Némelyiknek ugyanis bölcseségnek beszéde adatik a Lélek által; másiknak pedig tudománynak beszéde ugyanazon Lélek szerint;
Egynek hit ugyanazon Lélek által; másnak pedig gyógyítás ajándékai azon egy Lélek által;
Némelyiknek csodatévő erőknek munkái; némelyiknek meg prófétálás; némelyiknek pedig lelkeknek megítélése; másiknak nyelvek nemei; másnak pedig nyelvek magyarázása;
De mindezeket egy és ugyanaz a Lélek cselekszi, osztogatván mindenkinek külön, a mint akarja.
Mert a miképen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképen a Krisztus is.
Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.
Mert a test sem egy tag, hanem sok.
Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért?
És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért?
Ha az egész test szem, hol a hallás? ha az egész hallás, hol a szaglás?
Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, a mint akarta.
Ha pedig az egész egy tag volna hol volna a test?
Így azonban sok tag van ugyan, de egy test.
Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem.
Sőt sokkal inkább, a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek:
És a melyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk; és a melyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek;
A melyek pedig ékesek bennünk, azoknak nincs erre szükségök. De az Isten szerkeszté egybe a testet, az alábbvalónak nagyobb tisztességet adván,  Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok.
És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind.
Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint.
És pedig némelyeket rendelt az Isten az anyaszentegyházban először apostolokul, másodszor prófétákul, harmadszor tanítókul; azután csodatévő erőket, aztán gyógyításnak ajándékait, gyámolokat, kormányokat, nyelvek nemeit.
Avagy mindnyájan apostolok-é? Vagy mindnyájan próféták-é? Avagy mindnyájan tanítók-é? Vagy mindnyájan csodatévő erők-é?
Avagy mindnyájoknak van-é gyógyításra való ajándéka? Vagy mindnyájan szólnak-é nyelveken? Vagy mindnyájan magyaráznak-é?
Igyekezzetek pedig a hasznosabb ajándékokra. És ezenfelül még egy kiváltképen való útat mutatok néktek."

1 Kor 12:4:31

 

Ismerek egy dobost. Vérében van a  zene. Bármit fog a kezébe, hangot ad ki vele!

Szerintem egy cipőfűzővel is képes volna eljátszani a Mint almafát...

Ahogy ül a dob mögött és jár a keze, mozog a teste a ritmusra, felszínre tör az arcán a szívében lobogó szenvedély.

Tűz van abban, ahogy játszik.

Látszik, hogy Isten erre teremtette. De még nincsen kész!

Sokszor akkor is üti a dobot, ha épp nem szól a gitár, ha épp senki nem énekel.

Amikor a dicsőítő csapat megbeszélést tart, az ő keze akkor sem áll meg. Időnként elszabadul, mint egy pajkos kiscsikó és "véletlenül" megperdül a dob, a cintányér.

A vérében van a zene, de még nem tudja kordában tartani, irányítani, alárendelni Istennek. Az érzelmei szerint szolgál.

Nem tud együttműködni a csapat  többi tagjával. És ez gyakran megzavarja a dicsőítést, a többi zenészt.

.....

Elgondolkodtam azon, hogy vajon én is ilyen össze-vissza dobolok Isten csapatában?

Tudok-e együtt dolgozni a  testvéreimmel? Össze tudok-e hangolódni velük, hogy az a harmónia teljes legyen Isten szimfóniájában? Vagy többnyire csak akadályozom őket az előrehaladásban a "félreütéseimmel"?

 

Én mindig magányos farkasként jártam. Büszke voltam rá, hogy elveim vannak, amikből nem engedtem, senki kedvéért. Akinek nem voltak elvei, jellemtelennek, gerinctelennek tartottam. Mióta megtértem, része lettem egy közösségnek, de a meggyőződéseimhez azóta is ragaszkodom (habár azok tartalma már nem a világi gondolkodásom szerinti, hanem az istenismeretemre épül).

Zárkózottságomból és kritikus látásomból fakadóan nagyon nehéz volt beilleszkednem, habár szívem vágya volt, hogy lelki közösségben lehessek másokkal, hogy összetartozhassak másokkal.

Idegenek előtt ma is nehezen oldódom fel, feszélyezetten érzem magam, idő kell, hogy az érzéseim változzanak.

Néhány képességemből kiindulva eleinte egyáltalán nem tartottam bizonyos ajándékokat egyformán értékesnek. AZ Úr sokszor megalázott, megtört és tör a mai napig is a büszkeségem miatt.

Sokáig úgy akartam szolgálni, mint azok  a testvéreim, akik már erősebbek hitben nálam, tapasztaltabbak a  szolgálatban. Volt ebben megfelelés is. Aztán azt vártam volna el, hogy mindenki úgy szolgáljon és élje a hitéletét, ahogyan én teszem. Mert az a jó!

Sokat gondolkodom, hogyan kell nekem szolgálnom? Hogyan kell cselekednem?

És sokszor figyelem a testvéreim és vizsgálgatom, vajon ők jól teszik-e, ahogy teszik, vajon így kell-e tenni? Ez az Úr szerinti-e? Mi az Istené belőle és mi  az "övék"?

Különösen akkor gondolkodom ezen, ha nem egyforma  a látásunk a  szolgálat módjában, a  módszerekben.

Hogyan egyenlíthetők ki ezek a különbözőségek? Kell-e kiegyenlítődniük egyáltalán? Hogyan oldhatók a konfliktusok, amik a szolgálat különbözősége, a más látás miatt keletkeznek két erősebb jellemű szolgáló között?

Hogyan lehet köztünk egység, ha nem vagyunk egyformák?

Sokat gondolok Pálra és Barnabásra.

Pál kemény ember volt. Szigorú. Önmagával és másokkal szemben is. Bár sokszor érzelemteli, amit ír a leveleiben, én azért egy elég komoly és félelmetes embernek képzelem el, aki kevésbé együttérző, amikor jól kiosztja az eltévelyedett atyafiakat.

Barnabás, a Vigasztalás fia. Ő karolta fel Pált a kezdetekkor, mikor nem hitték el az apostolok, hogy megtért és már nem üldözi őket. És ő védte ki Márkot, mikor Pál nem akart neki új esélyt adni. Ők ketten, annyira különböztek. Mégis, együtt szolgáltak. Aztán a  különbözőség miatt megszakadt a közösségük, külön utakon indultak el...

.....

Van egy testvérnőm, akit nagyon tisztelek. Gyámolítóként hosszú ideje mellettem áll. Erős jelleme, kitartása, hosszútűrése sokszor lendített át a  nehézségeken, a konfliktusokon is.

Mióta én is növekszem, szolgálok Krisztusban, sokszor nem látunk- cselekszünk egyféleképp. Ennek, mivel mindketten erőteljes személyiségek vagyunk (habár homlokegyenest különböző módon), rendszeresen hangot is adunk.

Tegnap este, miközben a  bibliaórán ültem, a szívemben választ adott az Úr a fenti kérdéseimre, a különbözőségeinkkel kapcsolatban.

Azt értettem meg, hogy egy valami közös bennünk és ez a legfontosabb: mindketten szolgálni akarunk az Úr Jézusnak, segíteni az embereknek. Különböző személyiséggel, a különböző látásból fakadó eltérő módszereinkkel. De egy  a motivációnk! Közös az alap, és ez a lényeg!

.....

Aztán van egy másik testvérnőm, aki egészen másként éli meg a hitét. Sokszor megítéltem emiatt magamban (és sajnos mások előtt is), mert felszínesnek tartottam. Magamhoz képest...

Olyasvalakinek, aki nem tud nekem semmit mondani, mert nincs neki semmije ( nem feltétlen ajándék, inkább megélés, megtapasztalás, mélység) az Úrban...

Nemrég hallottam nyilatkozni arról, hogy milyen szolgálatot bízott rá az Úr. Nem igei, nem lelkigondozás, a maga konkrét formájában. De rábízott egy szeretetszolgálatot, ami gyakorlati és ő elfogadta és szívvel-lélekkel teszi azt.

Megszégyenültem. Ismét.

Mert nem vagyunk egyformák. És nem kell mindenkinek azt tennie, amit én teszek. Nemcsak rám van szükség! Mindannyiunkra szükség van! Erre a  testvérnőmre is, az ő feladatára is!

Egyenrangú része vagyunk Krisztus testének. Az ő szolgálata nélkül az enyém sem működhet!

.....

Különbözőségeink felhasználja az Úr- a Maga céljaira.

Sokáig nem tudtam elfogadni az evangélista-, az apostol típusú embereket!

Mert milyen már az, hogy hívják az embert az Úrhoz- aztán meg otthagyják, továbbállnak?

Én tanító típus vagyok, a  kapcsolatokban tud működni az Istentől kapott ajándékom. A lelkigondozás hosszú folyamat.

Valamelyik nap adott az Úr egy látást, egy testvéri házaspárról. Ott ült az egyik (kis)testvérem  a konyhájukban és együtt ebédeltek és nevettek, beszélgettek. Ahogy régen velem is tették. És azt súgta az Úr a szívembe, hogy "értsd meg, nekik ez a feladatuk."

Ezt bízta rájuk.

Felnevelik az Úr gyermekeit és útjukra bocsátják, hogy szárnyalhassanak tovább: az Úrral!

.....

Egyik testvérnőm megosztotta velem egy álmát.

Hatalmas fát látott álmában, rajta gyönyörű, nagy barackokkal. Egyik hitetlen rokona épp egy létrán mászott fel. Arra gondolt  a testvérnőm, hogy az az asszony már megint nem tud várni( mert ez az élete tragédiája, hogy soha semmire nem tud várni és büszkeségből mindent önmaga akar megoldani, ezért nem tudja elérni Istent sem). Eközben a létra megingott és ő leesett róla. Kérdezte a testvérem, szerintem mit jelent az álma. Csak találgattam. De az Úr kijelentette Magát később neki és általa nekem is. Javamra vált a bizonyságtétele.

Azt értette meg, hogy az emberek körülöttünk, akik nem az Úréi, látják az életünkben Isten gyümölcseit, ajándékait. Megkívánják azokat. De Isten nélkül nem tudják sohasem elérni. A maguk erejéből csak addig jutnak, hogy leesnek a létráról.

Bátorított a szava, hogy tegyük, amit az Úr ránk bízott és hogy Ő fogja megízlelni életünk gyümölcseit.

Kétszeresen is buzdító volt ez számomra. Egyrészt nagyon sokat gyötrődöm, vergődöm. Minden lépésen, amit meg kell tennem, minden szón, amit leírok. Tegyem, ne tegyem?Hogyan tegyem?

Isten megbátorított, hogy haladjak tovább, előre.

Másrészt emiatt a sok bizonytalankodás miatt nagyon vágyom egy erős, biztató emberi kézre, amelyik vezet, lépésről-lépésre, módszerekben, gyakorlatilag. Amelyik bátorít, dicsér (és csak néha fedd). Ehhez képest feddő szó mindig akad. Elismerő kevesebb.

Azt értettem meg, hogy Isten fogja megízlelni a  gyümölcseimet. Ő Az, még mindig és újra és újra is, Akire támaszkodhatok. Mindenben. Gondolkodásban. Írásban. Kételyekben. Módszerekben.

Az is fontos, a gyümölcsök kapcsán, hogy az emberek nem azokat a gyümölcsöket nézik és keresik, amikről mi sokszor azt gondoljuk, hogy hívőként ki kell termelnünk, préselnünk magunkból előttük(különben szégyent hozunk az Úrra)...

Az emberek csak azokat a gyümölcsöket tekintik kívánatosnak az életünkben, jellemünkben, szolgálatunkban, amiket az Úr már valóban kiformált bennünk a kegyelmével.

A napokban volt nálunk egy vendégség. Miközben készülődtünk az estére, elég sok nehézség adódott. Fáradtak is voltunk. Feszült volt a helyzet, érezhetően parázslott a levegő, bármikor kirobbanhatott volna egy jó kis hangulatromboló veszekedés.

Később azt mondta nekem valaki, aki ott volt, hogy nem érti, hogyan tudtam ezt a helyzetet így kezelni? Ő már rég kiakadt volna.

Én meg nem értettem, mit mondd... Mert sokkal többet vártam magamtól! Nemcsak azt, hogy hallgatni tudjak, hanem azt is, hogy mosolyogni tudjak, szeretni tudjak közben! De ez már nem ment. Az ismerősömnek, nem arra nyitotta meg Isten a szemét, amit még nem végzett el bennem, amit még nem tudtam megcselekedni. Azt engedte meg neki látni, ami már nem éretlen, hanem ízes, érett gyümölcs!

Dicsőség Neki mindenért!

Erre hív mindannyiunkat, hogy különbözőségeinkben, szolgálatainkban is, Őáltala, Neki teremjünk gyümölcsöket és Tőle várjuk, hogy ízesnek találja azokat!

Ezek a kívánatos gyümölcsök nem egyformák. Úgy, ahogy nemcsak barack terem a földön, hanem terem cseresznye, alma, szőlő és felsorolhatatlan sok más gyümölcs is. Isten gyermekei is különbözőek, különböző ajándékokkal, gyümölcsökkel. Mindegyikünknek megvan a helye a Nagy Egészben, amit Ő tervezett, amit Ő épít, amit Ő éltet.

"Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm!" Zsolt 23:1

Néhány éve, egy borongós őszi délután szülői értekezletre készültünk a szomszédos városba. Mivel több elintéznivalónk is akadt, megkértem a főnököm, hogy hamarabb eljöhessek majd  a munkából. Még a  munkahelyemen dolgoztam, mikor az egyik munkatársam dúlva-fúlva berontott az irodába. Ordítozva kérdőre vont, hogy mit képzelek, hogy amikor ő elkéredzkedett, mert fontos dolga van, akkor hogy gondolom, hogy én is hamarabb hazamegyek?

Igazából senki sem szólt volna, ha mindketten eljövünk- ez csak az ő felháborodásának hangja volt.

Még nem sokkal megtérésem után történt ez. A bensőm háborgott, hogy jól megmondjam neki a magamét- de végig azt éreztem, hogy nem tehetem. Annyit válaszoltam, hogy szülői értekezletre készülök és a  főnököm elengedett. Ő kirohant az irodából, át a  főnökhöz. Az behívatott és közölte, hogy csak később mehetek el...

Megalázva, sírva kiáltottam az Úrhoz a wc-ben.

Ő pedig megsegített. Különösen megáldotta azt a délutánunkat a családommal. Nemcsak abban, hogy mindent el tudtunk intézni sikeresen, amit kellett, hanem a közösségünk is örömteli volt (az indulás keserűsége ellenére).

Hetek teltek el. Egy nap ez az asszony sírva jött fel hozzám. Ő, aki nem hívő, azt mondta,  megmutatta neki Isten, hogy hiába és igazságtalanul viselkedett így! Később ugyanis megtudta a többiektől, hogy nem a  falunkban volt a szülői értekezlet, ahogy ő hitte, hanem távolabb. Kérdezte, miért nem mondtam?

Semmi értelme nem volt, mert a düh megsüketítette  a füleit, a harag megvakította  a szemeit.

Azt is bevallotta, hogy nem volt áldás rajtuk, mert esett egész délután az eső és nem tudták elvégezni  a munkát, amit beterveztek.

Bocsánatot kért- én pedig szívből elfogadtam azt és megöleltem. Nem értette...

 

Honnan jutott ez eszembe most?

Nemrég tudomásomra jutott, hogy ez a munkatársam a hallgatása miatt (különböző körülmények folytán) nagyon sok pénzzel megrövidített. Elestem valamitől, ami járt volna-és már nem visszafordítható a folyamat.

Ma felháborodott bennem a lelkem az összeg hallatán, amit veszítettem. Aztán az Úr csendesen figyelmeztetett:

Emlékszel? ÉN akkor is gondot viseltem rólad! ÉN nem változom! Ma is az VAGYOK, Aki tegnap voltam! És holnap is az leszek, Aki ma VAGYOK!

ÉN be fogom tölteni MINDEN szükségedet!

Nem kell aggódnod, nem kell haragudnod!

ÉN viselek gondot rólad!

Az ÉN kezemben vagy!


Dicsőség az Ő nagy nevének mindörökké!

Depresszió 3.

2012 őszén nagyon beteg voltam. Egy gyomorbaj miatt két hét alatt több, mint 10 kg-ot fogytam. Nem bírtam enni, az étel csak forgott a számban. Mintha gombóc lett volna a torkomban, ami megakadályozza, hogy nyeljek. A gyengeséget követően reszketés, halálfélelem, pánikrohamhoz hasonló tünetek vettek rajtam erőt.

Orvostól orvosig futottam. Azok hiába nyugtatgattak, hogy ne idegeskedjek, nem olyan vészes a helyzet, mint ahogy azt elképzelem, nem tudtam megnyugodni.

Csak feküdtem az ágyban, forgolódtam. Járt az agyam.

Azt éreztem, hogy fiam születésnapját sem érem meg, ami két hónap múlva következett.

A betegség fizikai volt, de pszichés alapokon gyökerezett. Tele voltam haraggal, elvetettség érzettel. Mindent a kezemben akartam tartani, nem tudtam elengedni az irányítást.

Egy testvérnőm anyai szeretettel járt hozzám, enni hozott, meghallgatott, imádkozott értem, hogy el tudjam fogadni Isten akaratát az életemre vonatkozólag.

Szó szerint hülyének néztem! Hogy tudnám kimondani, hogy elfogadom Isten akaratát, ha az a halál?!

Arra is bátorított, hogy hallgassak dicsőítéseket- de én semmit sem akartam tenni. Nem volt semmi hitem, reményem, erőm.

Azt gondoltam, hogy bármit is hallgatok, nézek vagy olvasok, az nem tud változtatni a problémáimon, a betegségemen, a terheimen.

Egyszer, mikor elment tőlem a testvérem, mégis bekapcsoltam a  zenét. Pintér Béla dala szólt:

"Nekem nincs más Rajtad kívül, Jézus,

Életem forrása vagy!"


Elért a szívemig. Leborultam a fotel elé és megvallottam, hogy ez az Igazság!

Ő az életem forrása, és, ha elveszi azt, elfogadom a kezéből.

Semmit sem tudok magamtól tenni, hogy éljek! Hisz még enni sem tudok, lenyelni sem azt a falatot.

Miután felkeltem, a kedvenc ételem kezdtem főzni (szintén a testvérnőm tanácsára). Ahogy elkészült, mohón befaltam- nem volt gát a torkomban, lement az étel!

Az Úr Jézus feloldotta  a görcsöt, amit én nem tudtam.

Máskor, mikor megint problémám volt az evéssel, ugyancsak a testvérnőm biztatására, minden falatot az Úr Jézus nevében vettem magamhoz. Előtte volt, hogy gondot okozott ugyanaz az étel, de ahogy imádkoztam, javamra vált.

A betegség valódi oka, a harag azonnal nem múlt el. Amikor erre is kaptam világosságot az Úrtól, elkezdtem harcolni a bennem élő gonoszsággal. A betegségem sokat csendesedett azóta.

Depresszió 2.

Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt.

Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik.
És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.
Emeld fel köröskörül szemeidet és lásd meg: mindnyájan egybegyűlnek, hozzád jönnek, fiaid messziről jönnek, és leányaid ölben hozatnak el.
Akkor meglátod és ragyogsz örömtől, és remeg és kiterjed szíved, mivel hozzád fordul a tenger kincsözöne, és hozzád jő a népeknek gazdagsága.
A tevék sokasága elborít, Midján és Éfa tevecsikói, mind Sebából jönnek, aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicséreteit hirdetik.
Kédár minden juhai hozzád gyűlnek, Nebajóth kosai néked szolgálnak, felmennek kedvem szerint oltáromra, és dicsőségem házát megdicsőítem.
Kik ezek, kik repülnek, mint a felleg, s mint a galambok dúczaikhoz?
Igen, engem várnak a szigetek; és elől jönnek Társis hajói, hogy elhozzák fiaidat messziről, és ezüstjöket és aranyokat azokkal együtt, a te Urad és Istened nevének és Izráel Szentjének, hogy téged megdicsőített.
Az idegenek megépítik kőfalaidat, és királyaik szolgálnak néked; mivel haragomban megvertelek, és kegyelmemben megkönyörültem rajtad.
És nyitva lesznek kapuid szüntelen, éjjel és nappal be nem zároltatnak, hogy behozzák hozzád a népek gazdagságát, és királyaik is bevitetnek.
Mert a nép és az ország, a mely néked nem szolgáland, elvész, és a népek mindenestől elpusztulnak.
A Libánon ékessége hozzád jő, cziprus, platán, sudar czédrus, mind együtt szenthelyemnek megékesítésére, hogy lábaim helyét megdicsőítsem.
És meghajolva hozzád mennek a téged nyomorgatók fiai, és leborulnak lábad talpainál minden megútálóid, és neveznek téged az Úr városának, Izráel Szentje Sionának.
A helyett, hogy elhagyott és gyűlölt valál és senki rajtad át nem ment, örökkévaló ékességgé teszlek, és gyönyörűséggé nemzetségről nemzetségre.
És szopod a népek tejét, és a királyok emlőjét szopod, és megtudod, hogy én vagyok az Úr, megtartód és megváltód, Jákóbnak erős Istene.
Réz helyett aranyat hozok, vas helyett ezüstöt hozok, és a fák helyett rezet, és a kövek helyett vasat, és teszem fejedelmeiddé a békességet, és előljáróiddá az igazságot.
Nem hallatik többé erőszaktétel földeden, pusztítás és romlás határaidban, és a szabadulást hívod kőfalaidnak, és kapuidnak a dicsőséget.
Nem a nap lesz néked többé nappali világosságod, és fényességül nem a hold világol néked, hanem az Úr lesz néked örök világosságod, és Istened lesz ékességed,
Napod nem megy többé alá, és holdad sem fogy el, mert az Úr lesz néked örök világosságod, és gyászod napjainak vége szakad.
És néped mind igaz lesz, és a földet mindörökké bírják, plántálásom vesszőszála ők, kezeim munkája dicsőségemre.
A legkisebb ezerre nő, és a legkevesebb hatalmas néppé. Én az Úr, idején, hamar megteszem ezt.

Ézs 60

 

Ezeket az Igéket kaptam az Úrtól, 2014 nyomorúságos tavaszán. Akkor még úgy tűnt számomra, mindez inkább bolondság, mint valóság!

 


A depresszió nem betegség. Bűn.

Nem áldozat vagy, hanem vétkes.

Nem gyógyszerre van szüksége a bűnösnek, hanem bűnlátásra, bűnvallásra, megtisztulásra.

 

Depressziós voltam.

Az Úr az én gyógyítóm.

Személyiségemből fakadóan, gyermekkoromból, családi körülményeimből adódóan sokat szomorkodtam.

Megtérésem után elhagytam azokat a világi pótszereket (facebook, blogok, zene, film, könyv), amik addig "szinten tartottak"! Olyan űrt tapasztaltam meg, amit hitetlen életemben soha. Nem értettem, hogy lehet az, hogy újjászülettem, mégis rosszabbul vagyok lelkileg, mint valaha?!

Istent vádoltam és  vádoltam mindenki mást is- aki jobban volt, mint én, vagy akitől a segítséget vártam, de nem kaptam meg.

A szívem sokszor, mintha szétszakadt volna  a bennem lévő kettősségtől.

A kibírhatatlan szenvedésre kézenfekvő megoldás kínálkozott: vessünk véget neki! Ha úgysem lesz jobb, minek így tovább élni?!

A mélység mind lejjebb húzott, egyre többször látogatott meg az öngyilkosság képzete és én odaadtam magam neki.

Kimondatlan bosszúként dédelgettem a szívemben- azok felé, akiknek, úgy éreztem, nem számítok.

Áldozatnak láttam magam, annak akartam. A körülmények, a családom, Isten áldozatának.

A gyógyulásom első lépése az volt, mikor megértettem, hogy az öngyilkosság gondolatát el kell vetnem! De nagyon erős volt a késztetés, hogy ezt forgassam a fejemben újra és újra( azt gondolom, nem tettem volna meg, inkább önvigasztalásnak vagy figyelem felkeltésnek használtam). Sokszor visszajött! Ismerős volt. Jó volt "belefeküdni", újra és újra elképzelni, hogyan fognak szenvedni a "szeretteim". Örömöt okozott sekélyes , gonosz életemben.

Az Úr Jézus világosságában először csak azt értettem meg, hogy nem gondolkodhatom ilyenen! Hogy Ő végigment a Golgotán- értem! Önként vállalva  a halált!

Bármennyire nehéz, bármennyire fáj: végig kell menjek az utamon- Érte!

NEM ADHATOM FEL!

TE SEM ADHATOD FEL!

Nem önmagadért, a családodért, ez mind kevés, nem tart meg! Őérte kell kitartanod!

Amikor  a halál és a félelem szorítása enyhült, a látásom is világosabbá vált! Megértettem, hogy az önsajnálat, a keserűség, az irígység, a harag- bűn. Ezeket meg kell vallanom, ki kell vetnem a szívemből. Őérte!

Számos úrvacsorát úgy vettem, hogy megvallottam a bennem lakozó tisztátalanságot és erőként, életként fogadtam az Úr vérét és testét: a tisztuláshoz.

Egy testvér akkoriban azt tanácsolta, hogy ne csak magamban (vagy olyan testvérekkel, akikben megbízom) hanem a gyülekezet előtt is valljam meg  a bűneim. Azt válaszoltam neki, hogy azt nem lehet. Akkor nem fogják elfogadni a szavam. Nem lesz súlya...

Visszakérdezett: szerintem nem látják, hogy mi vagyok, hogy mi van bennem?...

Akadozva jöttek a szavak a közös imában. Mintha nem akartak volna előtörni, bújni akartak, lapulni, rejtőzködni, hallgatni.

Kimondtam. Megkönnyebbülés és Fény követett minden ilyen küzdelmet.

Nem egyszer rám ragyogott az Úr Jézus arca egy ilyen megvallás után.

Tanított hallgatni is. Nem teret adni azoknak a gondolatoknak, érzéseknek, amik uralmat akartak venni az életemen, lelkemen. Ez eleinte igen nehezen ment. Mindent ki kellett mondanom, öntenem magamból, ami benn dúlt, ölt.

Rá a másikra, arra, aki hajlandó volt meghallgatni. Egy idő után nem akadt ilyen önkéntes.

Akkor Magához vont az Úr és elkezdtem Neki kiönteni a szívem:

"Bízzatok ő benne mindenkor, ti népek; öntsétek ki előtte szíveteket; Isten a mi menedékünk. Szela."

Zsolt 60:9


Aztán lassanként megértettem, hogy jobb nem megvallani  folyton  a kételyeim. Hogy nem hazugság az, nem képmutatás , ha nem erről beszélek állandóan:


"Megpróbáltad az én szívemet, meglátogattál éjjel; próbáltál engem, nem találtál semmi rosszat; ha tán gondoltam is, nem jött ki a számon"

Zsolt 17:3


Mert a gondolat kimondva, a szavak által erőt vesz a szíven, az érzéseken, a cselekedeteken.

Az Úr Kezébe vette és használni kezdte azt az érzékeny természetemet, ami az ördög hatalmában oly remek eszköz volt a szenvedésre. Isten megtanított ráállni ígéreteire, Igéjére. Megtapasztaltam, hogy valóságos kőszikla, élő Isten!

Amikor a sokszor a semmiből rám zuhanó hangulatok lehúzni igyekeztek: Ő adta az Igét, hogy átformálja  a gondolataim, az érzéseim. De erre oda kellett adnom magam és megtérni az önsajnálatból. Ha ezt megtettem, betöltött Önmagával.

Az első ígéretem Ézsaiás 60 volt. Akkoriban elhagyatott voltam, sötétségben, csukott kapuk mögött, nem volt békességem és tudtam, hogy nem igazság, hanem bűn van bennem.

De Ő már akkor az Ő fényében látott engem és ez a bátorítás megindított előre. Kis léptekben, sokszor visszaesve. Mégis, mindig előre és egyre feljebb!

Hívott szolgálni, segíteni. Akármilyen rosszul voltam, ha a szívemben hallottam a hívását: indultam. Annál, aki még mélyebben volt, mint én: Róla tettem bizonyságot. Ez felemelt. De hazafelé már megint visszafordultam "önmagamba" .

Oda-vissza, előre-hátra. Sokáig így ment.

A szolgálatom (innen nézve) bugyuta volt és hiteltelen: de Ő felhasználta arra, hogy kihívjon önmagamból, az önmagam körül forgásból. Tanított figyelni másokra. Tanított figyelni Önmagára. Mivel jobban ismer bárki másnál, tudta, mivel tud mozgásra késztetni, felébreszteni, felkelteni.

Adott megéléseket, amik erősítettek. Kezdtem valóban elhinni, hogy élő Isten és hogy megcselekszi, amit ígért. Hogy képes megcselekedni. Növelte  a hitem.

Nem mondhatom, hogy ma átjáróház az életem, az otthonom. De a kapuk nyitva vannak. Nincsenek rám zárva szorosan. Azok az esték, mikor csak sírtam és sírtam és vártam, elmúltak. Dicsőség Neki érte!

Adott feladatot, adott szolgálatot.

Tudom, miért élek!

Tudom, honnan jöttem és hová megyek!

Vannak terveim, céljaim. Nemcsak a  személyes életemben, hanem Ővele, a szolgálatban is.

De sokkal tovább vitt ennél: vágyom Őelőtte megállni, meglátni arcát!

Mert ez több mindennél! Céloknál, terveknél, szolgálatnál, tetteknél.

Megismerem Őt és ezáltal megismerem önmagam. Megmutatja a helyem. A családban, a gyülekezetben.
Nem kell elveszetten kóborolnom, nem tudva, mit tegyek, mi a jó, mi a helyes!

Ő tudja mi az és kijelenti nekem.

Nem kell bukdácsolnom és újra és újra elfeküdnöm arccal a föld porában, hogy hiába tudom, mit kellene tennem: nem vagyok rá képes! Ő képes rá és elvégzi bennem!

Van már békességem, mert megtisztított és megtisztít, és így valóban az Igazság az elöljáróm!

Nem vagyok elhagyatott, magányos: mert Ő velem van és segít hordani a terheim! Élő reménységem van Benne.

Nem félek már az estétől, ami régen, mint a szemfödél borult rám. Egy testvérnőm által megértettem ezt is. Azért fél a depressziós ember a sötéttől, az éjszakától- mert az az ördögé. De én az Úré vagyok és Ő a világosság! Akkor is, ha fizikailag sötét van. Nincs mitől félnem!

Az életem gazdag.

Világosan emlékszem rá, hogy hetek, hónapok, évek keserves sírása után először mikor tudatosult ez bennem! A  gyerekeim és  a lányom vőlegénye kinn ültek  a konyhában. Az asztalon sült tök volt. Nevetgéltek. Én csak hallgattam őket bentről.

És valami megmagyarázhatatlan megelégedettséget éreztem.

Nem volt nagy lakoma, nem történt semmi különös. Egyszerűen csak ELÉG volt az, ami volt. Teljesen és tökéletesen.

Erre tanít, ebben nevel, növel az Úr azóta is.

Az időmet is a kezébe vette (adtam).

Be vagyok táblázva. Kitöltötte az űrt. A szívemben és a napjaimban is.

Amikor azt énekeljük, hogy "Most élem a legszebb éveimet!", akkor valóságos az érzés és a tudat bennem, hogy ez így van. (Pedig van próba, van harc, van nehézség bőven.)

Nem vagyok még egészséges, gyógyulnom, szabadulnom kell sok általam látott (és nem látott) dologból, de éppen ezért egyre erősebb bennem a  tudat, hogy szükségem van Rá, az Ő gyógyító, szabadító, helyreállító kegyelmére és szeretetére!

Halott voltam- és ma élek!

Minden dicsőség az Övé!

Depresszió 1.

I.

Sötét van. Mintha éjszaka volna. Áthatolhatatlan sötétség...Folyton. Nincs reggel, nincs este. Egybeolvad minden. Lábam alatt a föld ingoványos. Bárhova lépek, elsüllyedek a sárban.

A legnehezebb az a tudat, hogy sosem lesz vége. Hogy minden nappal fokozódik a szenvedés. Nincs erő. Nincsenek érzések: nincs öröm, nincs szeretet.

Csak a "nincs" van. Ez tölti be a szívem, a gondolataim. Hiány. Hideg van. Fázok. Egyedül vagyok. Fizikálisan nem. Jönnek, mennek körülöttem az emberek. Élik az életüket. Nekik van életük. Terveik, céljaik. Képesek elérni őket.

Nekem csak könnyeim vannak. Csak keserűség, ami egyre nő a szívemben. Harag, félelem. Irígység.

Kívül rekedtem. Várok valamire, ami sosem jön el. Erőtlen vagyok, gyenge. Értelmetlen minden.

Felkelni, lefeküdni, szürke hétköznapok taposómalmában őrlődni-hétről hétre, hónapról-hónapra, évről-évre. Minden ismétlődik. Semmi sem változik. A terhek a vállamon egyre nehezebbek. A megoldhatatlan problémák súlya alatt összeroppanok.

Bármit teszek, elenyészik. Az ünnepek félelemmel töltenek el- hiábavaló várakozás, hogy aztán, ahogy jött, elmúljon a napok csalóka fénye- maga mögött hagyva az ürességet.

Múlandóság. Halál.

Miért nem segítenek? Miért nem vagyok fontos nekik? Miért nem szeretnek?

Hol vannak, mikor szükségem volna rájuk?

Jobb volna nem lenni!

Ennél az is jobb!

Akkor, ha nem volnék már, akkor számítanék... De akkor már késő...

Hol van Isten, ha létezik egyáltalán?

Miért engedi meg, hogy ennyire fájjon?!

Miért élek?

Miért teremtett "ilyenné"?


II.

Fény. Először csak kicsi sugár, alig látni- de beszűrődik öröknek tűnő éjszakámba. Lehetséges volna?

Egyre erősődő remény. Van Élet- az én számomra is!

Ragyog, árad. Erő, szeretet.

Szolgálat, célok, tervek.

Benn vagyok.

Már nem vagyok árva!

Van, mennyei Édesapám, Aki gondot visel rám! Szeret, mégha nem is mindig értem a szeretetét!

De tudja, mi fáj, mivel küzdök, mire van szükségem!

Ha közelít a  fagy a szívemhez: ott a  tudat, a megtapasztalás, a Szava- mint kőszikla. Megtart!

Nem kell más!

Vágyom megállni előtte, vágyom meglátni arcát!

ÉLET!

A lelkemben, a gondolataimban, a kezemben, a számban!

SZABADSÁG!

Könnyű vagyok, mérhetetlenül könnyű!

BÉKESSÉG!

ÖRÖM!

Gazdag vagyok! Túlcsordul a hála, mindazért, amit Benne kaptam!

Dicséret zeng a szívemben, nincs szó, mely kifejezze az Örökkévalót!

 

"Nem lesz egyedül  a  szívem többé

Glóri, halleluja

Velem van az én Uram mindörökké

Glóri, halleluja

Jézus, Hajnalcsillag

Glóri, halleluja

Jézus, Hajnalcsillag

Glóri, halleluja!"

A kereszten 1.

Van egy munkatársam, akivel meglehetősen nehezen jövök ki. Mikor 7 éve ide kerültem a munkahelyemre (még megtéretlenül), különösen rosszul fogadott. Én az alaptermészetemnek megfelelően nagyon érzékenyen reagáltam erre. Vérre menően védtem az igazságom minden adandó alkalommal. Rengeteget küszködtem a  gonoszságai, az el nem fogadása miatt. Teljesen különböző típusú emberek vagyunk, sok nézeteltérés ebből adódik. Sokat harcoltam ellene, de sosem tudtam bebizonyítani az igazamat vele szemben. Előtte sem, de eleinte még a munkatársainknak sem. Újjászületésem után még nem változott azonnal semmi. Ha néha lehetőség nyílt bizonyságot tenni, próbáltam kihasználni az alkalmakat- de nem fogadta el egyáltalán, amit mondtam. Nyilván nem volt hozzá hiteles az életem és az ő szíve is túl kemény volt.

Előfordult, hogy idegi alapon kialakult betegség miatt (az ő hadjáratai következtében), táppénzre kényszerültem.

Egyik reggel, mikor dolgozni mentünk a busszal, egy könyvben, amit éppen olvastam, hangosan kiabált hozzám a következő Ige:

"Én pedig azt mondom néktek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, a kik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, a kik háborgatnak és kergetnek titeket.
Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, a ki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak.
Mert ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek? Avagy a vámszedők is nem ugyanazt cselekeszik-é?
És ha csak a ti atyátokfiait köszöntitek, mit cselekesztek másoknál többet? Nemde a vámszedők is nem azonképen cselekesznek-é?
Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes."

Mt 5:44

Mutattam a mellettem ülő  férjemnek, hogy ez nekem szól! De rögtön hozzá is tettem, hogy ez felháborító, hiszen engem valóságosan üldöz és még én szeressem őt?

De megértettem, hogy nem vagyok különb nála, hiszen én is csak azokat szeretem, akik viszont szeretnek.

Nem tudtam lázadás nélkül elfogadni Isten parancsát. De a magot elültette a szívemben és nem hagyott békességet a bűnben. Először csak annyit tudtam tenni, hogy próbáltam nem visszavágni a sértegetésekre. Fogösszeszorítva, erőlködve, sokszor sírva szaladtam ki a wc-be imádkozni, hogy én nem bírom már tovább ezt a sok bántást... Sokszor elbuktam és teret adtam az indulataimnak, aztán meg azért mentem a wc-be imádkozni, hogy az Úr bocsássa meg nekem, hogy áldás helyett átkoztam azt az asszonyt (akár csak a szívemben, magamban is). Ő üldözött engem, mégis nekem kellett bűnt vallanom az Úr előtt! Igazságos ez? Emberi mértékkel mérve nem. De Isten sosem a mi mércénk szerint mér!

Ahogy közelebb kerütem az Úrhoz, egyre inkább csendesedtem. Ez az ördögöt még erőteljesebb támadásra ingerelte. Egy idő után megértettem ugyan, hogy nem hús és vér ellen van hadakozásom, hanem egy szellemiség ellen, de ettől még ugyanolyan nehéz volt napi nyolc órában állnom ennek a támadásait. Különösen megviselt, mikor magam sem voltam jól, ingadozott a hitem, sok mindennel harcoltam alapból is, magamban is. Sokszor féltem tőle, szószoros értelemben.

Három éve, januárban, eljött egy nap, amikor annyira nehéz volt már, hogy nagyon komoly erőfeszítésekkel tudtam csak korlátozni magam (a szám, az indulataim, a cselekedeteim).

Azt éreztem, hogy bármelyik pillanatban fogom magam és felállok és úgy bevágom magam után az ajtót, hogy recsegve kiszakad a tokból, aztán vissza sem jövök többet. Egyetlen dolog tartott vissza. Isten dicsősége. Tudtam, hogy ez nem szolgálna az Ő dicsőségére. És minden önzésem és bukásom ellenére is, akkor már fontos volt nekem, hogy ne hozzak szégyent az Ő nevére!

Alig vártam, hogy hazaérjek, mert nagyon vágytam Elé, hogy megkérdezzem, mi az akarata a számomra?!

Teljes hit volt a szívemben (talán először életemben), hogy bármit mond, azt cselekszem. Elmondtam Neki, ha megengedi, már másnap felmondok, de ha nem, elfogadom azt is a kezéből!

Ma már nem igen teszem ezt, de akkor még nyitottam az Igét ima után...És a következőket olvastam:

"Akkor elméne Jézus velök egy helyre, a melyet Gecsemánénak hívtak, és monda a tanítványoknak: Üljetek le itt, míg elmegyek és amott imádkozom.
És maga mellé vévén Pétert és Zebedeusnak két fiát, kezde szomorkodni és gyötrődni.
Ekkor monda nékik: Felette igen szomorú az én lelkem mind halálig! maradjatok itt és vigyázzatok én velem.
És egy kissé előre menve, arczra borula, könyörögvén és mondván: Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.
Akkor méne a tanítványokhoz és aluva találá őket, és monda Péternek: Így nem birtatok vigyázni velem egy óráig sem!?
Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek; mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen.
Ismét elméne másodszor is, és könyörge, mondván: Atyám! ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.
És mikor visszatér vala, ismét aluva találá őket; mert megnehezedtek vala az ő szemeik.
És ott hagyva őket, ismét elméne és imádkozék harmadszor, ugyanazon beszéddel szólván."

Mt 26:36:44

Azonnal megértettem, hogy az Úr nem akarja, hogy elmeneküljek, az az akarata, hogy ott maradjak és kiigyam ezt a  keserű poharat. Hiszen az Úr Jézus azután a gyötrődéssel és félelemmel átimádkozott este után a keresztre ment!

Közben bejött a férjem, hogy már pedig menjek a  főnökökhöz és mondjam el a panaszaim, hogy tegyenek valamit. Próbáltam ezt már régebben, de csak annyit értem el vele, hogy a munkatársam még inkább őrjöngött, a  főnökünk pedig engem állított a  szőnyeg szélére...

Ahogy olvastam aznap este a Bibliát, még egyszer szólt hozzám az Úr:

"Velem van az Úr, nem félek; mit árthat nékem ember?
Velem van az Úr az én segítőim közt, és nézni fogok az én gyűlölőimre.
Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.
Jobb az Úrban bízni, mint főemberekben reménykedni."

Zsolt 118:6:9

És én elfogadtam az intését ebben is.

Akkor már a munkatársaink is látták, mi valójában a helyzet. Nekem nem kellett semmit mondanom. Addigra sokat csendesedtem és már nem az volt az első, ha valami sérelmet kaptam, hogy szaladjak elpanaszolni a többieknek.

Én nem védtem már magam és nem mentegetőztem: így elkezdett védeni az Úr, Aki igazságosan ítél. Mindenki biztatott, hogy tegyek valamit, hogy forduljak a vezetőséghez. Én csak azt mondtam mindig, hogy az Úrban bízok. Nem emberi segítségben.

Megadatott az is, hogy a főnökünk is megvallja, hogy nem velem van probléma (elsősorban).

Aztán eljött az az idő, amikor egyik-másik munkatársam megkérdezte a férjem, hogy mi van velem, mert hallják, hogy hogyan beszél, szid, intrikál az az asszony- de mintha én nem is hallanám, csak ülök vele szemben és dolgozom. Mi ez?

Azóta sem értik, hogy ez nem én vagyok, hanem az Úr kegyelme, de látják a változást!

Jó lenne, ha arról tehetnék nektek tanubizonyságot, hogy a  munkatársam megtért, vagy valaki megtért az én szenvedéseim által a munkahelyemen. De (még) nem így van.

Jó volna, ha azt írhatnám, hogy nagyon jól megtanultam az alázat és szelídség leckéjét általa- és már nem okoz gondot (el)hallgatni, szeretni őt és imádkozi érte. De ez sem így van.

Időről időre fellángol benne valami és akkor borul minden. Így történt ez néhány hete is. Nagyon felzaklatott. Úgy éreztem, mikor Istent káromolta miattam, hogy ennél már jobban nem alázhat meg ...

Bántott is, hogy milyen hívő vagyok, ha egy hitetlen ember az én emberi gyengeségeim miatt azt az Istent átkozza, Akinek a  dicsőségére szeretnék élni!?

Kérdeztem a testvéreim, hogy mit tegyek még, hogy meddig tűrjek még, hogy meddig mehet el, mi az, amit még le kell nyeljek, amit meg kell engedjek, amiben meg kell alázkodnom?...

A szívemben ott volt a  válasz, egyértelműen és világosan. Az Úr Jézus ugyanis visszakérdezett: "Én meddig mentem el? Végig. A keresztig!"

De továbbra is csak azt éreztem és mondogattam, hogy most már sok. Nagyon sok. Nincs tovább!

A testvérek persze adtak ilyen-olyan válaszokat. Senki se tanácsolta, hogy lázadjak, de igazából mindenki úgy gondolta, hogy most már tennem kell valamit. Szeretetben, alázatban, szelídségben. De tenni...

Aznap nem tudtam magam odaadni Isten igazságára!

Másnap az egyik testvérnőm (aki nálam kicsit idősebb és sokat forgolódik a fiatalabb asszonyok tanítgatásában a gyakorlati életben, mindennapokban), néhány Igét hozott nekem, amit egy délelőtti női alkalmon az asszonyokkal megosztott (család, házasság témakörben). Én akkor dolgoztam, nem lehettem ott. Azon a péntek délutánon, ahogy ültünk a szobámban és ő olvasta az Igéket, Isten összetörte a szívem. Felmutatott a  keresztre, az Ő áldozatára és megkérdezte, hogy valóban akarom-e követni? Akartam. Megvallottam a szívem keménységét és megcsendesített.

Az elmúlt években sokat tanultam. A munkatársam nem jó tanító, ő irányítani akar csak. Mégis...egy nap megértettem, hogy mindaz, amin keresztül mentem eddig mellette, formált, változtatott. Konkrétan a munkában is sokat tanultam, de lelkileg is sokat csiszolt általa rajtam az Úr.

Ez a  fajta tanulás nem volt számomra kívánatos! Ma sem az. Az Én-em nagyon sokat szenvedett közben. Sokszor feszült bele a nyakam, amikor Isten meghajlásra hívott, de egyszerűen nem akart semmi sem meghajolni bennem.

Sokat tanultam az emberi lélekről, a  megkötözöttségekről közben. Ma ott tartok, hogy szánom ezt az asszonyt- mert szenved és ez a  szenvedés kényszeríti arra, hogy engem is bántson. Az Úr Jézust is bántották. Leköpdösték, megostorozták, töviskoronát nyomtak a fejére, kigúnyolták, szögeket vertek a kezébe. Mégsem a sérelmeiről, fájdalmáról olvasunk az evangéliumokban, hanem arról, hogy arra kérte az Atyát, hogy bocsásson meg az Őt kínzóknak, mert nem tudják, mit cselekszenek! Ettől a  gondolattól ( habár az én szenvedéseim a közelébe sem érnek az Övének), néha mégis könnyebb elfogadni mindazt, amit megélek ebben a nem kívánt munkakapcsolatban.

Eredmények? Talán már az is a Lélek gyümölcse, hogy még mindig ott vagyok. Nem futottam el, pedig számtalanszor elindult a lábam a  könnyebbik úton...Abban is eredményt látok, hogy néha azt vágja  a fejemhez, hogy könnyű nekem elfogadni az embereket, mert én más típus vagyok, mint ő... Miért tartom ezt a gondolatát eredménynek? Mert pont olyan voltam, mint ő- és ezt ő is látta. Keserű, irígy, sérelmekkel, haraggal teli. És ha ő most azt gondolja, hogy más vagyok, akkor látja  a változást bennem, az Úr kezének munkáját.

Sokszor megkísért az ördög az irígységgel és keserűséggel. Olykor arra gondolok, milyen jó azoknak az asszonytársaimnak, akik nem kell, hogy munkahelyen dolgozzanak, nincsenek ilyen módon irányítás, kötöttségek alatt. Van, mikor az is fáj, hogy értelmetlennek látom a munkát, amit végzek. Papírakták gyártása helyett (amiket következő évben esetleg ledarálnak), jobban szeretném az Úr munkáját végezni, ami múlhatatlan!

Olyankor mindig emlékeztet az Úr Jézus a  gecsemáné kerti jelenetre és arra, hogy a  helyemen vagyok- Ő ott akar látni.

Gyakran elkeseredem amiatt, hogy nincs kézzelfogható, látható következménye a hitemnek, kitartásomnak, az erőfeszítéseimnek. Ha egy valamit megcsinálok (helyette), nem a köszönet következik, hanem a számonkérés, öt más feladat miatt. De a legutóbbi bibliaórán megvígasztalt, megbátorított az Úr az Igén keresztül ezzel kapcsolatban is:

"a melynek dícsérete nem emberektől, hanem Istentől van."

Róm 2:29

Megmutatta, hogy azért nehéz az iga gyakorta, amit hordanom kell ( viselni Őérte és Őneki), mert rossz a motivációm. Megteszek dolgokat, de várom a következményüket. Emberileg.

Holott Ő erre nem tett nekem ígéretet!

Ha azért cselekszem, hogy a  munkatársam változzon ezáltal, és ő ugyanaz marad, aki volt- akkor elkeseredem, elcsüggedem, elerőtlenedem. De, ha az Úr Jézusért teszem meg a  kötelességem, akkor a többi teher (fog-e változni valami vagy sem), már nem rajtam van, Ő hordozza. És az Ő mosolya (és kegyelme) ELÉG nekem mindenre!

Mindent megeszel, amit eléd raknak?!

"Sőt, hogy a mit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek; nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben.
Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei."

1 Kor 10: 20-21

 

Több, mint egy hete készül ez az írás. Hezitáltam, kell-e nekem erről  a témáról beszélnem és vajon "nálam van-e" az igazság? Elég erőteljes a véleményem, ez egyértelmű. De kell-e mindenkinek úgy látnia, úgy élnie, ahogy én gondolkodom?

Az Igék nyújtanak elsődlegesen támpontot ebben a kérdésben is(hogy mégse csak  a magam látását adjam át nektek). Abban lett békességem, hogy a jelenlegi ismereteim mégis csak szeretném megosztani veletek!

 

Miért nem:

-nézek világi filmeket,

-hallgatok világi zenét,

-olvasok világi könyveket, újságokat,

-veszek részt világi rendezvényeken,

-ünneplek névnapot, halottak napját,

-lenne nekem karácsonyfám ( ha a családom többi tagja nem állítana),

-festek piros tojást és fogadok locsolót húsvétkor?

 

A hitetlen emberek azt gondolják, félelemből. De hívő is vetette már a szememre, hogy azért nem teszem ezeket, mert nem vagyok szabad, mert félek Isten megtorlásától.

Egyáltalán nem ez motivál!

Senki nem tanácsolta nekem (direktbe), hogy ne tedd ezt vagy azt! Volt egy történelmi alapismeretem a katolikus vallásba és egyházba beépült pogány szokásokról, ami akkor vált számomra élővé, lelkiismereti kérdéssé, mikor a  Lélek bennem vészcsengetni kezdett megtérésem után. Ez egy hosszú folyamat volt. Nem egyik napról a  másikra zajlott. De, amit megértettem, azt megcselekedtem.

Volt, ami nagyon könnyű volt. Kidobtam a  filmjeim, zenéim. Aztán néhány könyv, film felett elmélkedtem egy ideig, valóban el kell, hogy vessem?

A Gyűrűk Urát, Narnia krónikáit nagyon szerettem, attól nagyon nehéz volt megválnom. A szimbólika mindig is a gyengém volt. Aztán megértettem, hogy hiába jelképez valami keresztyén tartalmat, ha ahhoz pogány elemeket használ, okkult háttérrel! Az nem az Úréból való! Ahol nincs kimondva világosan, hogy az erő Istené, ott a jó varázsló is csak fehér mágiát művel!

Amit úgy ítéltem meg, azt eltüzeltem, hogy véletlen se jusson más kezébe, ne fertőzzön meg mást!

A fő szempontom, ami miatt mindezt megtettem, az volt, hogy megértettem, hogy az Úr Jézuséval ellentétes szellemiséget képviselő dolgoknak nincs helye az életemben! Van istenfélelem a szívemben, de ez számomra nem azt jelenti, hogy rettegek Istentől! Inkább azt, hogy félek azoktól a  dolgoktól, amik Közé és közém állhatnak. Ezt tapasztaltam meg a  világi dolgokkal kapcsolatban is! Alapjában véve nem a képmutatás irányított , amikor kijöttem a  világból (hogy azért nem teszek valamit, mert  ez egy hívőhöz nem illik!). Persze mindannyian bele-belecsúszunk a törvényeskedésbe alkalomadtán, ezt is megéltem. A fő ok azonban az volt, amit magam tapasztaltam meg a magam bőrén, hogy mindezek nincsenek javamra!

Érzékeny érzelmeimet minden befolyásolja, amit hallok vagy látok! Fogékony agyamba minden lenyomatot hagy, ami ér. Mintha vassal égetnék bele, olykor rettenetesen nehéz szabadulnom a nemkívánatos szavaktól, mondatoktól!

Nem arról van tehát szó, hogy nem tehetek meg ezt vagy azt, mert az Úr tiltja! De egyszerűen nem használtak nekem ezek, ahogy az Ige írja:

"Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de én nem adatom valakinek hatalma alá."

1 Kor 6:12

Az, amit láttam, az, amit hallottam, érzelmeket, gondolatokat gerjesztett bennem. Ezek nem az Úr Igazságát munkálták, hanem a  saját érzelmeimet tuningolták. Felépítettek bennem egy olyan világot, ami nem is létezik: és én vártam, hogy ez a világ megtartson, betöltsön, felemeljen engem. Vártam, hogy a tapasztalataim a valóságos életben ezzel megegyezzenek. Nem egyeztek meg. Ez csalódással töltött el, ebből keserűség gyökerezett és nőtt fel, az önsajnálat jól lenyomta a hangulatomat.

(A ma olyan divatos romantikus filmek következménye a sok tönkre ment házasság, kiégett kapcsolat!)

Hosszú idő volt, mire megértettem, hogy minden, amit nézünk (hallgatunk, szemlélünk) hatással van ránk.

Azt gondolom, ez nemcsak az én érzékeny lényemre érvényes, hanem minden emberre.

Azzá válok, amit szemlélek!

"Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől."

2 Kor 3:18


Ha befedem az arcom a Sátán dolgaival, akkor hiába várom, hogy az Úr Jézus arcának mására változzak át!

Amivel táplálkozom, azzá leszek! Ez így van a  földi testtel-méginkább a Szellemünkkel!

Nagy becsapása ez az Isten népének! Azt gondolják, hogy mivel mindent szabad nekik, ezért semmi sem bűn! Ismerek olyan keresztyént, aki azt vallja, nem árt neki a horrorfilm-nézés, a  diszkóba járás( akár a testközeli világi tánc ismeretlenekkel), vagy a  jóga(!), mert ő szabad ezekre!

És nem veszik észre, hogy a szakadék felé az út az első lépéssel kezdődik! Ahogy a tisztulás is fokozatos, úgy a bűnben való elmélyülés is az. Csak egy kis engedmény, csak egy kis kedvezés a testies gondolkodásnak, szemlélődésnek és már egy lépést elléptünk az Úrtól! Bizonyos távolságra Tőle már az a lelki érzékszerv eltompul, a látás meghomályosul, észre sem vesszük, hogy amit nézünk, hallgatunk, teszünk: az már az ördögé!


Nekem azt mondta az Úr:

"És kiálta teljes erejéből, nagy szóval mondván: Leomlott, leomlott a nagy Babilon, és lett ördögöknek lakhelyévé, minden tisztátalan léleknek tömlöczévé, és minden tisztátalan és gyűlölséges madárnak tömlöczévé.
Mert az ő paráznasága haragjának borából ivott valamennyi nép, és a földnek királyai ő vele paráználkodtak, és a földnek kalmárai az ő dobzódásának erejéből meggazdagodtak.
És hallék más szózatot a mennyből, a mely ezt mondja vala: Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból:
Mert az ő bűnei az égig hatottak, és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól."

Jel18:2-5

 

Sokat idézik a testies gondolkodású hívők az Urat, mikor azzal mentegetőznek, hogy őket nem a  világból vette ki!

Azt gondolom, pont, hogy ebben a  formában hív ki a világból!

Dolgozni, boltba járni, iskolába tanulni KELL. Bármennyire szeretnék, nem élhetek remete életet! DE nem kell részese legyek a  világ bűneinek!

 

"Annakokáért felövezvén elmétek derekait, mint józanok, tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, a melyet a Jézus Krisztus hoz néktek, mikor megjelen.

Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek;
Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben;
Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok.
És ha Atyának hívjátok őt, a ki személyválogatás nélkül ítél, kinek-kinek cselekedete szerint, félelemmel töltsétek a ti jövevénységtek idejét"

1 Pét 1:13-17


Nekem a hit harcának ezen része valószínűleg sokkal könnyebben megy, mint az énemmel való küzdelem! Mert a  szívemben vérbeli puritán vagyok és nagyon vágyom a letisztult, egyszerű életre (ünnepekre) az Úr Jézusban!


"Annakokáért ne legyetek részesei ezeknek;
Mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban: mint világosságnak fiai úgy járjatok.
(Mert a világosságnak gyümölcse minden jóságban és igazságban és valóságban van),
Meggondolván, mi legyen kedves az Úrnak.

És ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat;

Mert a melyeket azok titokban cselekesznek, éktelen dolog csak mondani is.
Mindezek pedig megfeddetvén, a világosság által napvilágra jőnek; mert minden, a mi napvilágra jő, világosság.
Annakokáért mondja: Serkenj föl, a ki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyogott tenéked a Krisztus."

Ef 5:7-14


Nem utolsó sorban, mikor kezdtem kivetni az életemből ezeket a világ szerinti, halott cselekedeteket, akkor kezdtem meglátni, megismerni egyáltalán az Úr Jézust!

Akkor ragyogott fel nekem, hogy az igazi és teljes világosságba hívjon:


"Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak valának.
Mert minden, a ki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek;
A ki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek."

Jn 3:19:21


Az Úr Jézus vérének mindent betöltő áldozatába vetett hit fog megtartani mindvégig minket, azon az utolsó napon is. Az ítélet napján is. De ugyanezen  vér és az Úr Jézus Lelke, Aki bennünk él: cselekedetekre is késztet bennünket.

Jakab ír erről. Hit nélkül ugyan semmit sem érnek a  cselekedetek. De cselekedetek nélkül ugyancsak semmi a  hitünk!


"Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?
És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez?
Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek.
Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket,
És leszek néktek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá, és leányaimmá, azt mondja a mindenható Úr."

2 Kor 6:14-18

 

A keresztyén kultúrális "étlap" még kérdésesebb!

Az Úr arra kéri gyermekeit,, hogy hagyják el a világot, mindazt, ami világi és különüljenek el! Ehhez képest a hívők, mintha mindinkább közelítenének a világhoz! Átveszik azt, ami populáris, esetleg kicsit szelídítenek rajta, olyan "hívősre!" Én a  világból tértem meg és elhagytam azt, ami a világé! Közben azt látom, hogy akik hívő családba születtek és nőttek fel, gondolkodás nélkül átveszik a  világ dolgait! És egyszerűen nem értem!? Nem értem, miért kell a világ szerint öltözködni? Miért kell a dicsőítő színpadot discó-fényekkel bevilágítani!?Miért kell világi zenére írni  valamiféle (többnyire igen sekélyes és egyszerű) hívő szöveget, amire majd világi táncot lehet koreografálni?! Miért kell részt vállalni a világ ünnepeiben? Világi minta szerint, csak kicsit "keresztyénesen"...

A zsidók mindig különböztek minden kultúrában az őket körülvevő népektől, ez volt a  fennmaradásuk záloga! Akkor a  mai hívők miért akarnak beolvadni a világba? Megfelelésből? Szabadosságból? A  test élvezete miatt? Vagy félelemből?

A hétvégén elhangzott a kérdés, hogyha az Úr Jézusba vetett hitet üldözni fogják, fognak-e engem is üldözni? Tudni fogják rólam, hogy keresztyén vagyok? Látni fogják rajtam? Vagy mindegy lesz, mit vallok meg magamról, mert az életem, a  külsőségek alapján azt fogják megállapítani, hogy nem vagyok keresztyén, hanem "közülük" való vagyok? Kell-e tartanom attól, hogy látható jelei vannak a hitemnek?

Keresztyén (avagy magukat keresztyénnek valló) írók könyveit lapozgattam a hétvégén egy könyvárus standján.

Nem akarok most arról írni, hogy melyik íróról mit gondolok, és mire alapozom ezt. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy milyen egy könyv külalakja? Miért van szükség arra, hogy mindegyik elején a felnagyított arca virítson a szerzőnek? Kiről szólnak ezek az írások? Emberekről, akik sokszor az Ige alapján gyorsan és egyszerűen megkérdőjelezhető  tanításukkal minél több könyvet akarnak eladni, a profitért (ehhez adják reklámként az arcukat) vagy az Úr Jézusról?

Külön kategória  a keresztyén pszichológia, a pozitív gondolkodás vallásos köntösbe rejtve. "Nézz a  tükörbe reggelenként és állapítsd meg, hogy Isten jót teremtett!"...

Vagy valld meg az Isten Igéjét és sikeres leszel! (Varázsszavak, amiket elégszer ismételgetve szabaddá teheted magad, csak az Úr Jézus, mint erő, mint Megváltó nem kell hozzá!)

Elég sok könyvet olvastam. Jót, rosszat. Ha visszaemlékezem, egyetlenegy sem volt, amiről kategórikusan ki tudnám jelenteni, hogy annyit segített, mint az Ige! Mindent, amit tudok (mégha ez egyelőre nem is sok), az Úr Jézustól tanultam (időnként a  testvéreken keresztül). Sok könny és alkalmasint  véres megtapasztalások, harcok árán! Engedelmesség árán. Odaadás és odaszánás árán. Bűnbánat és bűnvallás árán. Böjt árán. A testemnek történő megfeszülés árán. Nem egy könyvben olvastam, ami arról szól, hogyan lehet 10 pontban valaki sikeres keresztyén vagy  20 pontban jó szolgáló, jó anya, jó férj, jó szülő, jó gyermek, stb. (a tetszés szerinti opció a sorozat 283 kötetéből kiválasztható).

Az Úr nem arra hív és tanít, hogy "pozitív szokásokat alakítsunk ki" az Ő Igéjének megvallásával, hanem, hogy Ő legyen minden reményünk a  bűnös természetünk ellenére, hogy Ő legyen minden erőnk a  harcokban! Nem viselkedés-változásra van szükségünk, hanem, hogy a  szívünk változzon meg! Nem követendő sablonokat, mintákat kell keresnünk (" Én így csináltam!")- az Úr Jézus életére, feltámadásának erejére, a  Vele való kapcsolatra van létszükségünk! A változás sosem kívülről halad befelé, hanem mindig belülről halad kifelé!

Egyébként csak idomítunk és vallásos hitetleneket nevelünk, termelünk ki!

A keresztyén pszichológia a halottból halott eszközökkel akar élőt teremteni! De teremteni csak a Teremtő tud! Élet csak a Krisztusba vetett hitből fakad, nem a farizeusi mosakodásokból, vagy viselkedés-formálásból!

A keresztyén-romantikus irodalomról vagy horrorról már nem is írok...

Nemrég egy keresztyén női rendezvényen voltam. Sajnos az a benyomás maradt meg bennem, hogy az Úr felé való törekedés ellenére is átitatta a mammon szellemisége!

Talán úgy ítélitek meg, túl heves a rekacióm , de nagyon sokszor úgy érzem, az ördögnek sokkal veszélyesebb eszközei a  keresztyén jellegű tartalmak, mint a  pornográfia, az alkohol vagy a kábítószer, okkultizmus! Arról egyértelműen tudjuk, hogy rossz. De emez nagyon sok jó szándékú hívőt visz tévútra!

Azt kívánom mindannyiunknak, hogy legyünk "válogatósak" és komolyan vizsgáljuk meg, mivel táplálkozunk!

Azt még szeretném hozzáfűzni, hogy mindez a tisztulás személyes meggyőződésből fakadhat csak, önmagunk döntéséből! A másikat én nem vonhatom ki a világból (történetesen akkor sem, ha családtagom), nem vehetem ki a kezéből a nem odavaló könyvet, filmet, zenét! Személyes felelősségünk, hogy mit eszünk!

 

 

A húsgombóc

Tavaly januárban nagyon beteg voltam. Testileg, lelkileg, szellemileg. A fizikai része nem valami gyógyíthatatlan vagy súlyos kór, csak egy banális megfázás volt- de nagyon fulladtam, köhögtem és ez megviselt. A lelki oldala ennél mindenesetre sokkal komolyabb problémát okozott. Az Úr elérhetetlen távolságba került tőlem. Tele voltam irígységgel, elvetettséggel, vágyakozással olyan kapcsolatok, érzelmek, kötődések után, amik nem lehettek az enyémek. A hiányból csalódottság fakadt. Depresszió. Kerestem Istent, de nem találtam, mert, amit adni akart számomra, azt nem akartam elfogadni Tőle! Csak szorongattam azt, amit a magaménak akartam, de, amit Ő elkért tőlem.

Vártam, hogy a testvérek körbe vegyenek, segítsenek, hogy érezzem, fontos vagyok nekik. Hogy kiönthessem a  lelkemre súlyos teherként nehezedő gondolatokat, érzéseket.  Nem volt rá alkalom. Nem adtak rá lehetőséget. Legalább is én úgy éreztem. Azt gondoltam, nem vagyok fontos senki számára és a  "testvérség" hangoztatása csak egy üres lufi. Hogy mindenki csak annyit ad magából, amennyi kényelmes neki, aztán rám csukja az ajtót.

Ezt igazolni látszott az a  momentum is, mikor az egyik testvérnőm hozott nekem egy kis paradicsomos húsgombócot. Beadta az ablakon, aztán már szaladt is a dolgára.

Én meg ott maradtam a beteg testemmel, szívemmel- amiben a keserűség már gyűlöletté nőtt az elvárásaim beteljesületlensége miatt. A legszívesebben rá se néztem volna arra  az ételre! El is döntöttem, hogy én bizony egy falatot sem eszek belőle! Ha csak ennyit tud adni, akkor ez sem kell!

Akkor az Úr szelíd hangja megszólalt a szívemben: "Ne a  dacot válaszd! Edd meg azt a húsgombócot és adj hálát érte! Adj hálát a  testvéredért, aki hozta. Ha ennyit adott, adj hálát az ennyiért! Fogadd el azt, amennyit adni akar, adni tud!"

Testem, lelkem lázongott ez ellen. Egyáltalán nem akartam ezt tenni!

Végül mégis megtettem. Nem mondom, hogy az ima pillanatában nagy szabadulást éreztem! De ez volt az a pont, amikor elindultam a  hálaadás útján az Úr felé!

A betegség elhúzódott, két hétig nagyon rosszul éreztem magam. Nyilván a lelkiállapotom sem gyorsította meg a  testi gyógyulást. Egy este, miközben megnyitottam a csapot a fürdővíznek, eszembe jutott ez a  dal:

"Elhívtalak azért, hogy Nékem szolgálj.
Elhívtalak azért, hogy Nékem élj.
Engem kövess, ha szégyen ér is téged.
Én küldelek, vigyázok rád ne félj.

Elhívtalak fáradtakat vezetni;
Hogy általad is legyek a fény.
Elhívtalak, hogy szabad légy magadtól;
Hogy Én legyek a fény és a remény."

 

Egyáltalán nem éreztem azt, hogy bárkinek lehetne most Isten általam fény. Azt is világosan értettem, hogy nem vagyok szabad magamtól egyáltalán. De valahogy, ott abban a pillanatban az én megfáradt, még pontosabban: talán már újra halott szívembe élet és reménység költözött. Hiszen Isten arra emlékeztetett, hogy Ő hívott el a  szolgáltra, itt nincs még vége semminek!

Akkor este történt velem valami! Ahogy köhögve, fulladozva kimentem a  wc-re, hálát adtam mindezért az Úrnak! Az ép eszem hőbörgött és azt mondta, hogy "nem vagy te normális"! De valami arra késztetett, hogy megköszönjem azt, amit ezáltal Ő cselekedni fog velem! Arra ébredtem hajnalban, hogy azt súgja nekem: "Tudod testvérem, hogy téged is hordoz majd!"

Hit ébredt bennem erre a gondolatra! Ha  a világ terheit hordozta, engem is tud hordozni. Nem nekem kell hordozni a  számomra hordozhatatlant! Nem változott semmi! Ugyanúgy köhögtem és egyedül voltam- mégis azzal az érzéssel feküdtem le, hogy ott vagyok az Atyám kezén (Akit addig nem ismertem!). Valami belül megváltozott, valami új kezdődött!

Másnap egy beszélgetés kapcsán felmerült bennem, hogy megkérdezzem a  húsgombócot készítő testvérnőmtől, nem imádkozott-e véletlen értem az éjjel? Mert mesélte, hogy nem bírt aludni, hosszan ébren volt éjszaka és imádkozott többekért. Szerényen beismerte, hogy igen, értem is könyörgött az Úrhoz.

Nem azt kaptam tőle, amit vártam. Azt kaptam, amire szükségem volt! Sokszor így vagyok az Atyával is!

Sok-sok várakozás van a  szívemben, de nem mindig azok a  válaszok és áldások jönnek, amiket elképzeltem! Sajnos, emiatt előfordul, hogy észre sem veszem (vagy csak épp utólag) az Ő ima-meghallgatásait.

 

"Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásidat

És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak

téged és te dicsőítesz  engem."

Zsolt 50:15:15

 

Azóta tanulom, hogy van Atyám a mennyekben, egy mennyei Édesapám, Aki gondot visel rólam! Nem emberek tartják  kezükben a lelkem, hanem Ő. Minden, ami jön vagy nem jön (a húsgombóc is) az Ő szerető kezén át áramlik az életemre. Ha adta, Ő adta, ha nem adta, Ő nem adta. Ezzel a  látással (amikor meg tudom hitben ragadni), könnyebb elengedni az elvárásokat, elfogadni azt, ami éppen van vagy nincs.

Ez segít, hogy hálával fogadjam a hiányt (legalábbis ami számomra hiánynak látszik), a kapcsolataim alakulását. Szeretném azt mondani nektek, hogy kiváló tanuló vagyok! De ez nem igaz! Egyáltalán nem tanulok  gyorsan, hiába értem meg esetleg gyorsabban az Igazságot! Hálát adni a nincsért küzdelem a test számára és nem mindig jár automatikusan áldással! De ez az Isten útja, ez az engedelmesség útja, ez a szabadulás útja. És én ezt akarom választani! Újra és újra! Akkor is, ha időnként elesem ezen az úton, mert nem jól döntöttem, mert teret engedtem az érzelmeknek!

És mióta azt az áldást kimondtam afölött a keserű szájízzel megevett húsgombóc fölött (az elmúlt másfél évben), az Úr nagyon nagy falakat bontott le eközött a testvérnőm és köztem. Sok harcot megharcoltunk: egymással, egymásért és együtt másokért is. Áldottá lettünk mindezáltal! Dicsőség az Úrnak mindezért!

Címkefelhő