Magvető

"...és magot ád a magvetőnek..." Ézs 55:10

Advent

 

"...az előtt, az Isten előtt, a kiben hitt, a ki a holtakat megeleveníti, és azokat, a melyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket."

Róm 4:17

 

Várakozunk. Nap, mint nap. Valamire, valakire. Mindig éppen másra. Mindenki valami másra.

Várakozni nehéz. Azt gondolom, mindenkinek az.

…..

Talán már csak néhány nap, és megszületik a kisunokánk.

Úgy tűnik, olyan hosszú ideig vártunk arra, hogy megfoganjon! Pedig valójában nem volt annyira hosszú idő, csak 1,5 év. Mégis, minden újabb hónapban, amikor „nem sikerült”, egyre hosszabbnak tűnt ez a várakozás. Egyre csüggesztőbbnek, egyre keserűbbnek. Bennem is megingott a hit, és felmerült a kérdés: "Lesz-e vajon még?"

Aztán, mikor kiderült, hogy már útban van, még semmi sem látszódott belőle. Szinte hihetetlen volt a léte. Egy ideje napról napra nő. Katinka mutatja, merre fekszik, hol a  feje, lába, érzem a kezemmel a mozgását. Egyre valóságosabb a jelenléte.

Azért mégis alig várom, hogy a karomba vehessem, hogy lássam őt! De még akkor is, „csak” egy baba lesz. Valakinek a kezdete. Valaki, akiben benne van a potenciál,   a lehetőség- Valamire. De várni kell majd az első szavára, aztán arra, hogy beszélgetni tudjunk egymással. Imádkozni.

…..

Várakozás.

Azon gondolkodtam, hogy én igazából nem is várom az Úr Jézust! Vissza.

Várom, hogy munkálkodjon az életeinkben, hogy láthassam a kezét, az arcát. Várom  a jelenlétét.

Várom, hogy beteljesítse az ígéreteit. Várom, hogy megvalósítsa a terveit (terveim?!) velem, velünk.

De Őt, Magát, hogy visszajöjjön és elvigyen, nem igen! Az nincs (még) benne az elképzeléseimben…

…..

A böjt is csupa várakozás.

A test várja a böjt végét. Hogy "felszabaduljon". A szellem várja az Urat, hogy mozdítson az életeken, szíveken.

A gyülekezet várja a terem elkészültét.

…..

Az előttünk álló ünnep is várakozás. Az emberek csinálták maguknak. Nem Ő kérte, nem Ő hagyta meg nekünk. Adventnek nevezték el, de alapvetően nagyon kevesen várják az Urat adventkor.

Sütnek, főznek, takarítanak, vásárolnak.

Az idő még kevesebb egymásra, mint egyébként.

Ez a szeretet ünnepe.

Én is várom  az ünnepet. Évek óta valami új módon.

Uram, ebben az ünnepben is, Te ajándékozz meg a jelenléteddel!

…..

Ma én is várakozásban voltam. Vártam a  szabadítást.

Úgy belém szorultak érzések, gondolatok.

Látások, fájdalmak.

Kimondhatatlan, megérthetetlen dolgok.

Jó lett volna kivetni magamból, de még erre sem voltam képes.

Csak vártam.

És nem csalódtam. Benne. Eljött. Ő mindig eljön.

És megkönnyített. De a szabadulás még nem teljes.

Várok tovább. Arra, Aki egyetlen Szavával megelevenít, életre hív, Aki a nem létezőket előszólítja, mint meglevőket.

Várakozás.

Építkezés

„Dárius király második esztendejének hatodik hónapjában, a hónapnak első napján szóla az Úr Aggeus próféta által Zorobábelnek, a Sealtiél fiának, Júda fejedelmének, és Jósuának, a Jehosadák fiának, a főpapnak, mondván:

Így szól a Seregeknek Ura, mondván: Ezt mondja e nép: Nem jött még el az idő, az Úr háza építésének ideje!

Az Úr pedig így szól Aggeus próféta által, mondván:

Ideje-é néktek, hogy ti mennyezetes házakban lakozzatok, holott ez a ház romban áll?

Most azért ezt mondja a Seregeknek Ura: Gondoljátok meg jól a ti útaitokat!

Sokat vetettetek, de keveset takartok; esztek, de meg nem elégesztek; isztok, de meg nem részegesztek; ruházkodtok, de meg nem melegesztek, a bérlő is lyukas zacskóra bérel.

Ezt mondja a Seregeknek Ura: Gondoljátok meg jól a ti útaitokat!

Menjetek fel a hegyre, és hordjatok fát, és építsétek e házat, hogy gyönyörködjem benne, és dicsőíttessem, azt mondja az Úr.

Sokat vártatok, de ímé kevés lett; haza is hordtátok, de én ráfuvallok arra! Mi okért? azt mondja a Seregeknek Ura. Az én házamért, a mely ím romban áll, ti pedig siettek, kiki a maga házához.

Azért vonták meg tőletek az egek a harmatot, vonta meg a föld az ő termését.

És pusztulást rendeltem a sík földre és a hegyekre, a búzára és a borra, az olajra és mindarra, a mit a föld terem; sőt az emberre és a baromra és minden kézimunkára is.”

Agg 1:1-11

 

Nagyon sokszor még mindig a magam házát építem.

Ez a ház nem kőből, fából vagy téglából épül. Nincsen benne divatos metlaki vagy padló, műanyag ablakok, fehér redőnnyel, trendi színekből falfestés.

Az én házam érzelmekből épül. Élményekből. Kapcsolatokból.

Épülne…

Mert, bár sokszor úgy érzem, beleadom a szívem-lelkem, még sincs semmi eredmény…Csak romok.

Miért?

A napokban, miközben ezen, és sok máson gondolkodtam, jutott eszembe ez az Ige.

Imádkozás közben hálát adtam  a kezekért, amik a gyülekezetünket építik. Ahelyett, hogy a sajátjukat építenék.

Mert a világ ezt teszi. Sőt, gyakran a hívők is.

És megvetik azt, akinek nincs, akinek nincs annyi, mint nekik.

Pedig, akik az Úr házát építik, azoknak több van. Sokkal több. Csak (még) láthatatlan.

Akkor olvastam el újra Aggeus próféta könyvét, és értettem meg, mennyire lelki vagyok még mindig, a szellemi helyett.

Ha a saját házam építem, még, ha az nem is anyagi, hanem lelki, minden erőfeszítésem hiábavaló!

És hiába várok sokat, kevés lesz.

Lefordítva ezt a konkrét böjtre és a közösségre: ha csak azért böjtölök és imádkozom, hogy  a gyermeke(i)m biztonságban tudhassam (még akár a Menny biztonságában is), az még mindig a magam házának építése csak. Akkor még mindig az én elomló, földi sátoromat építem, és ezen nincs áldás.

Paradoxonnak tűnik, de isteni törvény: ha Istenét építem, áldás lesz az enyémen is, amit nem építek!

Ha nem Istenét építem, hiába teszek bármit, hiába az erőfeszítés, elveszik minden munkám!

És meghallá Zorobábel, a Sealtiél fia, és Jósua, a Jehosadák fia, a főpap, és a nép minden többi tagja az Úrnak, az ő Istenöknek szavát és Aggeus próféta beszédeit, a miként elküldte őt az Úr, az ő Istenök, és megfélemlék a nép az Úr előtt.

És szóla Aggeus, az Úr követe, az Úr küldetésében, mondván a népnek: Én veletek vagyok, azt mondja az Úr.

És felindítá az Úr Zorobábelnek, a Sealtiél fiának, a Júda fejedelmének lelkét, és Jósuának, a Jehosadák fiának, a főpapnak lelkét, és a nép minden többi tagjának lelkét is, és bemenének és munkálkodának a Seregek Urának, az ő Istenöknek házában.

A hatodik hónapnak huszonnegyedik napján, Dárius királynak második esztendejében.”

Agg 1:12-15

És meghallották  a papok, és felindította az Úr a szívüket a munkálkodásra. És ők bementek az ő Istenük házába.

Ennyire egyszerű az engedelmesség képlete!

Isten szól, hív, és mi válaszolunk rá! Mi a te válaszod?

Meghallod, amikor Isten szól?

Ha meghallottad  a szavát, felindul-e  a lelked arra, amit szól, vagy  a semmibe, a porba hull a hívása?

Ha felindult a szíved, cselekszel-e? Bemégy-e abba a templomba?

Az Ige szerint mind papok vagyunk.

De nem mindenkinek adatott a pásztorolás ajándéka, szolgálata.

Ha mi, papok, elindulunk, jön utánunk Isten népe is!

Ha mi, papok, meghalljuk az Úr szavát, felindul rá a lelkünk, és bemegyünk az Ő házába, meg fogja hallani a  nép, a nyáj is, fel fog indulni a szívük, és be fognak jönni az Ő házába!

Nem hiába írja az Ige, hogy nagy a felelőssége azoknak, akiknek adatott!

Ez nem dicsőség, ez nem kiváltság, ez kötelesség, ez felelősség!

 

„A hetedik hónap huszonnegyedik napján szóla az Úr Aggeus próféta által, mondván:

Szólj csak Zorobábelnek, a Sealtiél fiának, Júda fejedelmének, és Jósuának, a Jehosadák fiának, a főpapnak, és a nép többi tagjainak, mondván:

Ki van még életben köztetek, a ki látta ezt a házat az ő első dicsőségében? És milyennek látjátok ti most ezt? Avagy olyan-é ez a ti szemetekben, mintha semmi volna?

De most légy bátor, Zorobábel, azt mondja az Úr! Légy bátor te is, Jósua, Jehosadák fia, te főpap, és légy bátor e földnek minden népe, azt mondja az Úr, és cselekedjétek, mert én veletek vagyok, azt mondja a Seregeknek Ura,

Az igét, a melylyel szövetségre léptem veletek, mikor kijöttetek Égyiptomból, és az én lelkem köztetek marad. Ne féljetek!

Mert ezt mondja a Seregeknek Ura: Egy kevés idő van még, és én megindítom az eget és a földet, a tengert és a szárazt.

És megindítok minden népet, és eljön, a kit minden népek óhajtanak, és megtöltöm e házat dicsőséggel, azt mondja a Seregeknek Ura.

Enyém az ezüst és enyém az arany, azt mondja a Seregeknek Ura.

Nagyobb lészen e második háznak dicsősége az elsőnél, azt mondja a Seregeknek Ura, és e helyen adok békességet, azt mondja a Seregeknek Ura.”

Agg 2:1-9

 

Isten bátorságra hív. Mikor kell a bátorság? Akkor, mikor kicsi a hit a szívünkben. Amikor a hitetlenség gőzerővel fölénk akar kerekedni. Amikor a félelem szorongatja a szívünket.

Akkor sosem biztat Isten bátorságra, amikor teljesek vagyunk a hitben és a szeretetben!

Látod, hogy ez a ház már csak árnyéka annak az elsőnek? Mintha semmi volna. Ahhoz az elsőhöz képest.

Nálunk is elérkezett az idő a változásra, a változtatásra, a megújulásra.

Romok vannak mögöttünk. Falak előttünk-közöttünk.

Mit kér Isten?

Hogy bátran nézzünk szembe a romjainkkal, és cselekedjük az Igét, az Igazságot, amit Ő bízott ránk. Ha ezt tesszük, az Ő Lelke közöttünk marad (tehát még itt van!), és nagyobb lesz ez a ház és dicsősége, mint az elsőnek!

Miből épül ez a ház? Ez a ragyogó, dicsőséggel teli, második ház?

Az aranyból és az ezüstből, ami az Övé!

Mindannak, amit mi építettünk, a  magunkéból, szét kell dőlnie, hogy felépülhessen az, ami Istenéből készül.

De, ha végig megyünk a rombolás és aztán az építés nehéz útján, Ő megajándékoz minket az Ő kézzel és értelemmel (fel)foghatatlan békességével!

Ismeritek már ezt a békességet? Amikor semmi sem számít, amikor semmi sem ér el, csak  Ő van és csak az, ami Tőle jön? Hit, remény, szeretet!

 

„A kilenczedik hónap huszonnegyedikén, Dáriusnak második esztendejében szóla az Úr Aggeus próféta által, mondván:

Ezt mondja a Seregeknek Ura: Kérdezd meg csak a papokat a törvény felől, mondván:

Ha szentelt húst visz valaki az ő köntösének szárnyában, és illeti annak szárnyával a kenyeret vagy a főzeléket, vagy a bort, vagy az olajat, vagy bármi más eleséget: vajjon szent-e az? És felelének a papok, és mondák: Nem.

Aggeus pedig mondá: Ha hulla által fertőzött illeti mindezeket, tisztátalanná lesz-é? És felelének a papok, és mondák: Tisztátalanná!

Aggeus pedig felele, és mondá: Épp így e nép és épp így e nemzet én előttem, azt mondja az Úr, és épp így kezöknek minden munkája, és a mit ide felhoznak: tisztátalan az.

Most azért jól gondoljátok meg e naptól fogva az elmultakat is, mielőtt még követ kőre tettek volna az Úr hajlékában!

Agg 2:10-15

Amióta elkezdődött a böjt a gyermekeinkért, Isten egyfolytában a  megtisztulásról beszél nekünk. Nem a megtisztításról, a mások megtisztításáról, a megtisztulásról, a magunk megtisztulásáról!

Azt mondja, tisztátalanok vagyunk. Tisztátalan még a szolgálatunk is. És ennek változnia kell!

A gondolkodás ideje van itt, erre adatott a böjt. A számvetés ideje, a múlt rendezésének ideje.

Ezt éljük, ezt tapasztaljuk.

Hálás vagyok, mert már az elmúlt két hét alatt dőltek le falak, rendeződtek kapcsolatok.

Születtek győzelmek. Mert a böjttel megérkezett a Sátán falakat döngető, hatalmas erejű támadása is. Kívül, belül. Mindegyikünknél. Mindegyikünk között.

Próbálta megrontani a szíveinket, a testeinket, a kapcsolatainkat. Történtek bukások. De talpraállások is! Próbáljuk megtanulni meglátni  a munkálkodását és ellenállni neki.

Neki, aki még az imádkozást, az imaközösséget is tönkretenné, ha tehetné. De nem teheti, mert nagyobb Az, Aki bennünk van, és nem engedi. Megtart bennünket, megvéd bennünket, felemel bennünket, és továbbvisz bennünket. Így, együtt.

A böjt alatt lett az is nyilvánvaló, hogy ez a böjt leginkább az egységről szól most.  Ami egységünkről, egységgé formálódásunkról.

Ez csak úgy működik, ha hagyjuk magunkat.  A mienket. És engedjük, hogy az Úr tegyen eggyé. Úgy, ahogy Ő akarja. És nem úgy, ahogy mi szeretnénk.

Ő a Seregek Ura! Mit jelent ez?

Hogy harcban vagyunk, kemény harcban. Harcban, ahol vannak vereségek, elbukott ütközetek.

Harcban, ahol mégis, nem  a mi erőnk vagy gyengeségünk dönt, hanem az, hogy tudjuk-e, hogy a mi Urunk a  Seregeknek Ura?!

Láthatatlan mennyei seregek ezrei segítenek a szellemi harcban, ha készek vagyunk beleállni, nem kímélni magunkat, és keresni Isten akaratát!

„Azon a napon, azt mondja a Seregeknek Ura, felveszlek téged Zorobábel, Sealtiélnek fia, én szolgám, azt mondja az Úr, és olyanná teszlek, mint egy pecsétgyürű, mert téged választottalak el, azt mondja a Seregeknek Ura.”

Agg 2:23

 

„Azon a napon…”

Talán még nem jött el az a  nap. De Isten nem hagy minket  a sárban, a mocsokban. Felvesz, mert Ő az, Aki kiválasztott minket, Aki elhívott minket. Azt életre, a szolgálatra, arra, hogy oszloppá legyünk az Ő templomában. Oszloppá, ami sosem jön ki onnan többé, ami nem inog, és tartja  a terhet, amit Ő rárak.

.....

Még egy kérdés járta át a szívem:

"Ki van még életben köztetek, a ki látta ezt a házat az ő első dicsőségében?"

Életben vagyunk-e vajon?

Mert, tudjátok ezen múlik minden!

Csak az élő hall, indul fel, megy, cselekszik, harcol.

Aki nincs életben, az mind halott.

Nem hall, nem indul fel, nem megy, nem cselekszik, nem harcol!

Nem az a baj, ha halott vagy. Nem az a legnagyobb baj!

Az a  baj, ha halott vagy, és azt hiszed, hogy élsz!

A halálra, 2000 éve, az Úr Jézus elhozta a megoldást, a szabadítást,  a gyógyítást: ott, a golgotai kereszten! Mert Ő az út, az igazság, és az élet! Ebben a  sorrendben! Rálépek az Ő útjára, járok az Ő igazságában, és élek. Mert életet adott nekem, a  halálával, hogy mindezt megcselekedhessem!

Ha nincs ma (már vagy még ) életed Benne, akkor kérd Tőle bátran azt! Ő azért halt meg, hogy nekünk életünk legyen! Emlékezz erre, gondolkodj ezen.

Tehát, gondoljuk meg az útjainkat:

Ki van életben közöttünk?!

Töpörtyű, Kresz vizsga és a 72 pont

Néhány hete töpörtyűt sütöttem ki. A gyülekezetbe készítettem, az istentisztelet utáni vacsorára.

Mivel még nem sokszor csináltam ilyet egyedül, volt egy félelem, szorongás  a szívemben, hogy sikerülni fog-e, hogyan fog sikerülni? Mit csinálok, ha nem sikerül, miközben én ígértem a vacsorát?

Már a felénél tartottam kb. a műveletnek, amikor még semmi sem nézett ki a töpörtyűből. Az a félkész szalonna látványra nem volt túl bizalom gerjesztő. A karom már kezdett zsibbadni a folyamatos kavargatástól. Zsolti, ahogy bejött a konyhába, azzal kezdte, hogy ”Ez nem égett le?!”

A legszívesebben kidobtam volna az egészet a kukába, mert semmi értelmét nem láttam tovább foglalkozni vele. Nem lesz belőle semmi! Legalábbis semmi jó. Egy leégetett edény maximum, amit még súrolhatok is utána. Feleslegesen.

Felesleges erőfeszítés!

(Ez a legnagyobb félelmem folyton. Hogy feleslegesen teszek dolgokat, hogy kudarc, megszégyenülés lesz úgyis a vége. )

Így gondolkodtam. De aztán csüggedtségemnek tudatosan ellent mondva, (és mert mielőtt nekikezdtem imádkoztam is, így talán kicsit az Úrra is várva), mégis folytattam a kavargatást. Alig egy óra múlva ropogós, barna töpörtyű gőzölgött a tálon. Leszűrtem a zsírt, nem égett meg.

Az utolsó percekben, ahogy szedegettem ki a szűrőkanállal a gusztusos töpörtyű darabokat, az jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy nem dobtam ki félig készen azt a rondának látszó szalonnát!

Azután pedig arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy az Úr nem dob ki félig készen engem, minket!

Az is eszembe jutott, hogy milyen sokszor hagyjuk ott félig sülten azt a „töpörtyűt”, mi, magunk! Azt, amit Isten ránk bízott. Azt, akit Isten ránk bízott. Csak, mert még nem látjuk a végeredményt.

Ha félig készen hagyjuk a dolgainkat, sosem fogjuk megtudni, megtapasztalni, mire lettünk volna képesek! Ez a tudat marad meg bennünk: „Én erre nem vagyok képes!” És így kezdünk bele a következőbe, és így hagyjuk abba ismét!

Ha félig készen hagyjuk abba a dolgainkat, sosem látjuk meg, milyen lett volna  a végeredmény!

A fiú, akiről írtam, a "nevelt fiam", jó ideje gyakorol  a Kresz vizsgájára. Új és újabb alkalmat kellett kérjen, hogy a feladatokat még tovább bírja gyakorolni.

El volt keseredve, azt mondta, hogy nem tudja megcsinálni. 70 pont kellett volna, hogy mehessen vizsgázni. Az elmúlt hetekben rendszeresen 69 pontja lett. Bátorítottam, vigasztaltam. Hogy látszik, hogy gyakorol, tartson ki, más lenne a helyzet, ha csak 10 pontja volna. De ő csak azt hajtotta, hogy úgy sem fog sikerülni, semmi értelme, felesleges (ismerős?!)

Próbáltam motiválni, hogy gondolja végig, ha feladja, nem lesz jogosítványa, hogyan fogja megoldani a dolgait, a családja dolgait, ha családot alapít. Meg, hogy egy férfinek "alap" a jogosítvány. Ez se hatott.

Aztán elmeséltem neki egy képet, amit még régen láttam a neten. Egy férfi ásott egy alagútban. Hosszan, sokat. Aztán feladta, mert megcsüggedt, meglankadt. Visszafordult, hitetlenül, lógó orral. Nem látta, amit mi láttunk: alig kicsivel előtte ott lett volna a kijárat, talán pár ütés kellett volna csak azzal a  csákánnyal, amit a kezében tartott, miközben megfordult, és  visszakullogott oda, ahonnan indult.

Alig hogy megkezdtük a böjtöt, csütörtök este jött az üzenet: 72 pont!

Dicsőség az Úrnak, mert Ő elhozza az áttörést, ha várunk Rá, ha kitartunk, ha megtartjuk a hitünket!

Minden héten több kép, gondolat születik meg a szívemben, fejemben. Vannak, amik a mélybe, a porba hullanak, ahogy jönnek, úgy tűnnek el, semmivé lesznek. Vannak, amik várakozópályára kényszerülnek, mint ez a töpörtyűs történet is. Valahogy minden vasárnap tudom, mi az, amiről beszélnem kell (a gyülekezetben), mert kivilágít a szívemben, mintha vastag betűvel volna írva.

Így ez a ma üzenete:

Ne hagyd félbe, amit Isten rád bízott!

Ne maradj félbe, tarts ki végig!

Ne feledkezz el róla: új teremtés van!

(Elhangzott egy vasárnap a gyülekezetünkben.)

Az Úr oltára előtt

„Ezékiás huszonöt esztendős korában kezdett uralkodni, és uralkodék huszonkilencz esztendeig Jeruzsálemben; az ő anyjának neve vala Abija, a Zakariás leánya.

És kedves dolgot cselekedék az Úr előtt, mind a szerint, a mint Dávid, az ő atyja is cselekedett vala.

És az ő királyságának első esztendejében, az első hónapban kinyitá az Úr házának ajtait, és azokat megújíttatá.

És egybehivatá a papokat és a Lévitákat, és összegyűjté őket a napkelet felől való utczában;

És monda nékik: Hallgassatok meg engem Léviták! Most szenteljétek meg magatokat, az Úrnak, atyáitok Istenének házát is szenteljétek meg, és hordjatok ki minden tisztátalanságot a szent helyről;

Mert vétkeztek a mi atyáink, és az Úr előtt, a mi Istenünk előtt gonoszul cselekedének, és elhagyták őt, az Úr sátorától elfordították arczukat, hátat fordítván annak.

A tornácz ajtait is bezárták, a szövétnekeket eloltották, és füstölőszert nem füstölögtettek és égőáldozatot nem áldoztak az Izráel Istenének a szent helyen.

És ezért volt az Úrnak haragja Júdán és Jeruzsálemen, és adta volt őket rabságra és pusztulásra és kigunyoltatásra, a mint ti magatok is látjátok.

És ímé a mi atyáink fegyver által hullottak el, fiaink, leányaink és feleségeink fogságba vitettek e dolog miatt.

Most azért elvégeztem magamban, hogy az Úrral, Izráel Istenével szövetséget szerzek, hogy haragját tőlünk elfordítsa.

Fiaim, most ne tévelyegjetek; mert az Úr választott titeket, hogy ő előtte állván, néki szolgáljatok; hogy szolgái legyetek néki és jóillatot szerezzetek.

Felkelének azért a Léviták: Máhát az Amásai fia, Jóel az Azárja fia, a kik Kéhátiták valának; a Mérári fiai közül pedig Kis az Abdi fia, és Azária a Jéhalélel fia, és a Gersoniták közül Joah a Zimma fia, és Éden a Joah fia;

Az Elisáfán fiai közül Simri és Jéhiel; az Asáf fiai közül Zakariás és Mattánia;

A Hemán fiai közül Jéhiel és Simei; a Jédutun fiai közül Semája és Uzziel.

Összegyűjték az ő atyjokfiait, és megszentelék magokat, és bemenének a király parancsolatjából az Úrnak beszédei szerint, az Úr házának megtisztítására.

És bemenének a papok az Úr házának belső részébe, hogy azt megtisztítsák; kihordának belőle minden tisztátalanságot, a melyet az Úr templomában találának, az Úr házának pitvarába; és a Léviták felszedék, hogy onnan kihordják a Kidron patakába.

Elkezdék pedig a megszentelést az első hónap első napján, és a hónap nyolczadik napján bemenének az Úr házának tornáczába, és megszentelék az Úr házát nyolcz napon át, úgy hogy az első hónap tizenhatodik napján végezték be.

És akkor bemenének Ezékiás királyhoz, és mondának: Megtisztítottuk mindenestől az Úr házát, az égőáldozat oltárát is, minden hozzá tartozó edényekkel egybe, a szent asztalt is, minden szerszámaival;

Minden egyéb eszközöket is, a melyeket Akház király az ő királysága alatt megszentségtelenített, mikor Isten ellen vétkezett vala, helyreállítottunk és megszenteltünk, és ímé mind az Úr oltára előtt vannak.

2 Krón 29:1-19

 

Bár még az első hét sem telt el egészen a 40 napos böjtből, már az első napokban kijelentett az Úr számunkra két dolgot.

Az egyik az, hogy bár a gyermekeinkért kezdtük a böjtöt és az imádkozást, Ő mégis azt kéri, hogy mi tisztuljunk meg, szentelődjünk meg előbb!

A másik pedig az, hogy a gyülekezet bővítésével egy új kezdet jön el, amiben azt kívánja tőlünk, hogy hordjunk ki mindent a gyülekezetünkből, az istentiszteletünkből, a szolgálatunkból, ami nem való az oltár elé!

Isten előtt kedves dolog az, ha az Úr házát építjük.

Ha körbenézek, azt látom, hogy sok hívő (vagy magát hívőnek valló ember) a magáét építi. A maga életét, a maga házát, a maga akaratát.

Volt egy beszélgetésem valakivel. Azt láttam meg, és sokszor ezt látom, hogy a hívők szeretnék megtapasztalni Isten áldásait, még a gyógyítását, szabadítását is. Ezért talán hajlandóak böjtölni is, imádkozni is, áldozni is. Szeretnék, ha a gyermekeik szabadok lehetnének. De eddig látnak, s nem tovább! Ha már építeni kellene az Úr házát (szószerint vagy átvitt értelemben), áldozni Érte, akkor jönnek a mentségek, a magyarázatok, a kifogások! Azt mondta nekem valaki, hogy nem helyezhetek másokat, a másoknak való szolgálatot a magamé ( a magamnak elvégzendő dolgok) elé! Megkérdeztem tőle: "Nem erre hív az Úr? Nem így járt előttünk az Úr Jézus is?!"

Mi szeretnénk elvenni Istentől a jót, az áldást- de nem szánjuk oda magunkat, a magunkét: időnket, pénzünket, munkánkat az Ő házának építésére! Az ilyen böjt valójában még mindig a magunk házát akarja építeni! Azt a földi házat. Mert bárhogyan nézzük is, a gyermekeink a mi földi sátorunkhoz tartoznak! És, ha az ő állapotuk, életük, helyzetük, hitük vagy hitetlenségük határozza meg a mi Istenhez való viszonyunkat, a mi szolgálatunkat, akkor még mindig a földiben járunk, a testiben, és nem  szellemben!

Isten nem erre hívott el minket! Nem földit kell gyűjtenünk, hanem mennyeit.

Mégis: önmagában ez nem elég! Önmagában az, hogy az Úr házát építjük, nem elég!

Nem mindegy, hogyan tesszük! Nem mindegy az eszköz, még, ha a Cél jó is!

Az Ige azt mondja, hogy kinyitotta Ezékiás az Úr házának kapuit, megújíttatta azt, és egybehívta a papokat és a Lévitákat.

Azon gondolkodtam, nyitva vannak-e a mi gyülekezeteink kapui?

Na, persze, nyitva, hiszen zajlanak az alkalmaink, és nem zártkörűek a rendezvényeink.

De valóban nem zártkörűek?!

Vajon MINDENKI előtt nyitva vannak? Mindenkit befogadunk? Jöhet BÁRKI, BÁRHOGYAN?

Vagy vannak határaink, amiken nem merünk keresztül lépni?

Vannak "nemkívánt", esetleg csak megtűrt látogatóink?

…..

Minket is egybe hívott az Úr most. Mi is papok vagyunk és Léviták, hiszen az Ő házában szolgálunk.

Felkelsz a hívásra, ahogy a Léviták tették? Vagy csak hallod a szót a szívedben, de engeded, hogy elmossa a világ zaja, a hétköznapok gondja-baja, taposómalma, a mókuskerék, amibe születésünkkor belépünk, és sokan csak haláluk pillanatába lépnek ki belőle?! De akkor már hova lépnek?!

Azt mondja az Úr, hogy szenteljük meg magunkat, és hordjunk ki minden tisztátalanságot a szent helyről.

A szívünk oltáráról, és a gyülekezet, a templomunk oltáráról.

A héten, ahogy imádkoztunk, minden este mutatott valamit az Úr, ami nem való a szívembe, ha az Övé vagyok.

Csak, hogy merem-e megvallani? Akarom-e kitenni?

Akarom-e felfedni az én mezítelenségemet, vagy még mindig rejtegetem a leprám, hátha elmúlik magától, hátha nem veszik észre, nem veszitek észre?

Hát, nem múlik el magától! És mindenki számára nyilvánvaló, látható!

Azt írja az Ige, hogy a bűnök, a bűneink (az atyák bűnei) miatt vitettek a gyermekeink fogságba: „e dolgok miatt!”

Megfigyelted már, hogy ahol Isten feddése ott van, azonnal követi az Ő bátorítása is azt?! Igazság és irgalom!

Újból megerősíti Isten, hogy Ő választott minket, hogy Néki szolgáljunk, hogy Ő előtte álljunk!

Ki állhat meg Isten előtt?

Csak az, aki feddhetetlen!

Csak a  tiszta szívűek látják meg Őt!

Az Úr Jézus vére befed minket, de csak addig, amíg mi magunk akarjuk tisztán megőrizni a szíveinket. A döntés mindig a mienk. Az erő mindig az Övé.

Ő jó illattá tesz!

Ha nem áraszt jó illatot az életed, itt az ideje, hogy megvizsgáld, hogy kérd az Urat, hogy jelentse ki, hogy mi az, amiből a bűz, a  halál szaga árad?

Először önmagukat szentelték meg a Léviták és a papok! Csak azután mentek be az Úr házának megtisztítására! Nem lehet ez másként!

Először önmagunk kell, hogy megtisztuljunk (vagy legalább elinduljunk a tisztulás útján), hogy AZUTÁN részese lehessünk az Úr házának a megtisztításának.

A gyülekezet, a gyülekezeti élet, az istentisztelet megszentelődésének. És a testvéreink megszentelődésének. Ők is az Úr háza!

A tisztulás folyamat. Először csak a pitvarba vitték a tisztátalan dolgokat, aztán ki, a  patakba, hogy elvigye a víz, örökre.

Bementek a templom belsejébe. Egészen mélyre kell mennünk nekünk is a szívünkben. Ha csak a  felszínen, ha csak általánosságban keressük a megtisztulást, az eredmény, a gyümölcs sem lesz mély, maradandó.

Nem egy nap alatt történt meg ez, hosszabb idő volt.

Adj időt magadnak, az Úrnak, hogy teljesen elvégezhesse benned azt a jó munkát!

Mi azonnali eredményeket szeretnénk LÁTNI, de a közmondás is úgy tartja, hogy jó munkához idő kell!

Mélyre ásni idő, erőfeszítés.

Ne elégedj meg a felszínnel, a gyorssal!

Az Úr  a  mélységekben van. Ott van, ahol időt szánunk Rá! Ahol várunk Rá, hogy kijelentse Magát.

Beszélgettünk a napokban arról, hogyan jelenti ki Magát.

Nem mondom, hogy egy Biblia nyitással nem szólhat az emberhez. Szólhat. Szólt már hozzám is.

De ez olyan, mint az instant kávé.

Gyors, csak forró (talán nem is forralt) víz, kávé-cukor-tejpor egybe, megkever, lehúz, továbbmegy.

Amikor olvasom az Igét, folyamatosan, napról napra, nemcsak belekapok, nemcsak ledarálok néhány sort, futva, sietve, egész máson gondolkodva közben, amikor megadom az időt az Úrnak, hogy szóljon: Ő tanít! Napról napra! Egészen más ez, mint egy Biblia nyitás, mint egy kijelentés!

Ez az a  frissen őrölt, rendesen lefőzött,  a legjobb alapanyagokból készített kávé, aminek íze, zamata, jó illata van. Amihez oda kell ülni, amire időt kell szánni, de ami tartósabb is, tartalmasabb is. Amire vágyakozunk később is, ami kedvet és türelmet ad ahhoz, hogy a hosszabb ideig készülő kávéra várjunk.

(Egyébként nem kávézom…)

Figyeltétek, mi mindent tisztítottak meg az Úr házában?

Az oltárt, a szent asztalt, a szent eszközöket és minden egyéb eszközt, szerszámokat!

Az oltár, ahol áldozunk, nem lehet tisztátalan!

Az eszköz, amit Isten munkájában használnak, nem lehet tisztátalan!

Mi, edények, nem lehetünk tisztátalanok!

Helyreállítottak, megszenteltek. Hetek, hónapok óta erről szól a prédikáció minden vasárnap.

A templomban is szükséges, hogy minden a helyére kerüljön!

Nem Isten tisztította meg, állította helyre, hanem a papokat és a Lévitákat bízta meg ezzel.

Érzitek ennek a  súlyát, felelősségét?! Ránk bízta  a megtisztítást, ránk bízta a helyreállítást! Természetesen az Ő vezetésével.

Ha tovább olvassátok a fejezetet, Ezékiás történetéből azt a részt, amit én már itt nem osztottam meg, a következő sorrendet fogjátok észrevenni:

  1. Önmagunk megtisztítása
  2. Az Úr házának megtisztítása
  3. Áldozás
  4. Dicsőítés
  5. Imádkozás

Amikor nem megy  az áldozathozatal, a dicsőítés, amikor nem megy az imádkozás, mindig van valami az Úr házában ( a szívemben vagy a gyülekezetben) , ami Közte és köztem áll, és megakadályozza, hogy ezek az egyébként olyan szükséges és vágyott dolgok természetesen menjenek bennünk, köztünk végbe.

.....

Azon gondolkodtam, mi a különbség a papok és Léviták közt?

És, hogy mit jelent az, hogy a Léviták igaz szívűbbek voltak önmaguk megtisztításában, mint a papok?

Testvérekkel beszélgettünk erről. A következőkre jutottunk:

A Lévi törzséből választották ki a papokat. De a  Lévi törzse mind szolgált.

Az a helyzet állt fenn, hogy a papoknál (akik tisztségben pedig feljebb álltak) törekvőbb szívűek voltak a Léviták, a szolgálók.

Ma is előfordul, hogy egy pap, egy lelkipásztor talán kevésbé törekszik a megszentelődésre, mint  a nyájának egy tagja. Talán kevesebbet ad oda, szán oda.

Ha úgy vagy itt, hogy ezt éled, ezt tapasztalod, ne ess kétségbe!

Tedd, amit az Úr bíz rád!

Haladj előre a megszentelődés útján! Lehet, az Úr rajtad keresztül fog változást elindítani ott, ahol vagy, ott, ahol hív a tisztulásra, az engedelmességre! Lehet, hogy az a  pap, az a lelkipásztor, éppen a te megszentelődő életedet szemlélve kíván majd többet a maga számára is!

Lehet, hogy ebből most még csak a  harcot látod, de harcolj, ha Isten hív! Megéri!

Bátorodjék a ti szívetek!

„Ezen dolgok és igazságos cselekedetek után eljöve Sénakhérib, az Assiriabeli király, és Júdába menvén, megszállá a megerősített városokat, azt mondván, hogy elfoglalja azokat magának.

Mikor tehát Ezékiás látta, hogy Sénakhérib eljöve, és Jeruzsálemet meg akarná szállani:

Tanácsot tarta vezéreivel és vitézeivel, hogy a városon kivül való forrásokat betöltsék; és azok segítségére lőnek néki;

Mert összegyűlvén a sokaság, bedugának minden forrást és az ország közepén folyó patakot, mondván: Miért találjanak az assiriai királyok elegendő vizet, ha eljőnek?!

És felbátorodván, megépíté a város leromlott kerítését, felemelvén a tornyokig, és kivül másik kőfalat is emelt, s Millót a Dávid városában megerősíté; ennekfelette szerze sok fegyvert és paizst.

És a nép fölé seregvezéreket tett, és maga köré gyűjtvén őket a város kapujának utczájára, szóla az ő szívök szerint ekképen:

Erősek legyetek és bátrak, semmit se féljetek, meg se rettenjetek az assiriai királytól és a vele való egész sokaságtól, mert velünk többen vannak, hogynem ő vele.

Ő vele testi erő van, velünk pedig az Úr a mi Istenünk, hogy megsegéljen minket és érettünk hadakozzék. És megbátorodék a nép, ezt hallván Ezékiástól, a Júda királyától.

Ezek után elküldé szolgáit Sénakhérib, az assiriai király Jeruzsálembe (ő pedig Lákis mellett volt egész seregével) Ezékiáshoz a Júda királyához, és az egész Júdához, mely Jeruzsálemben vala, mondván:

Ezt mondja Sénakhérib, az assiriai király: Kiben bíztok, hogy Jeruzsálemben maradtok a megszállás idején?

Avagy nem Ezékiás áltatott-é el titeket, hogy éhséggel és szomjúsággal ölne meg titeket, mondván: Az Úr, a mi Istenünk megszabadít minket az Assiriabeli király kezéből!

Avagy nem Ezékiás pusztította-é el az ő magaslatait és oltárait, mikor így szólott Júdához és Jeruzsálemhez, mondván: Csak egy oltár előtt imádkozzatok, és csak azon tömjénezzetek?!

Avagy nem tudjátok-é, mit műveltem én és az én atyáim e föld minden népeivel? Vajjon e föld nemzetségeinek istenei megszabadíthatták-é az én kezemből az ő földöket?

És kicsoda e nemzetségek istenei közül az, a melyeket az én atyáim elvesztettek, a ki az én kezemből az ő népét megszabadíthatta volna, hogy a ti Istenetek is az én kezemből titeket megszabadíthatna?

Most azért Ezékiás titeket el ne ámítson és meg ne csaljon ily módon; ne higyjetek néki, mert ha egy népnek és országnak istene sem szabadíthatta meg az ő népét kezemből és az én atyáim kezéből: mennyivel kevésbbé szabadíthat meg titeket a ti Istenetek az én kezemből!

Sőt ezenkivül az ő szolgái még sokat szólának az Úr Isten ellen, és az ő szolgája Ezékiás ellen.

Levelet is íra, az Urat, Izráel Istenét káromlással illetvén, és szólván ellene ilyen módon: A mint e földön lakozó népek istenei meg nem szabadíthatták az ő népöket az én kezemből: ekképen az Ezékiás Istene sem szabadíthatja meg az ő népét kezemből.

És kiáltnak nagy felszóval zsidó nyelven Jeruzsálem népe ellen, mely a kerítésen vala, hogy őket megrettentenék és megháborítanák, abban a reményben, hogy így a várost elfoglalhatják.

És úgy szólának a Jeruzsálem Istenéről, mint a föld népeinek istenei felől, melyek emberi kézzel csináltattak.

Akkor Ezékiás király könyörge, és ő vele Ésaiás próféta az Ámós fia e káromlásért, és felkiáltának az égre.

És elbocsátá az Úr az ő angyalát, a ki megöle minden erős vitézt, előljárót és vezért az assiriai király táborában, és nagy szégyennel megtére az ő földébe. Bemenvén pedig az ő istenének házába, ott az ő saját fiai fegyverrel ölék meg őt.

Megszabadítá azért az Úr Ezékiást és a Jeruzsálem népét Sénakhéribtől az assiriai királytól, és minden másoktól, és védelmezé őket mindenfelől.

És sokan ajándékokat hoznak vala Jeruzsálembe az Úrnak, Ezékiásnak is a Júda királyának drágaságokat, és ő felmagasztaltatott minden pogányok szemei előtt azután.

2 Krón 32:1-23

 

Böjtölünk. A gyermekeinkért, a gyülekezetünkért.

De elsősorban azért, hogy mi magunk kijelentést kapjunk az Úrtól! Hogy közelebb kerüljünk Hozzá, hogy felragyogjon nekünk az Ő arca, hogy a fáradt életeink, lelkeink megújuljanak, hogy a tüze a szívünkben erősebben lobogjon.

Ma, ima alkalom előtt, csak úgy kutyafuttában volt módon elolvasni a fenti Igéket.

Aztán elolvastam a testvéreknek is.

És már  így az Ige felszínén is szólt hozzám az Úr!

A történetben Ezékiás  a jó oldalon áll, ő gyakorolja ezt a cselt, hogy elvágja az ellenség vízforrását.

Víz nélkül pedig nincs élet. Étel nélkül még csak-csak bírja  a test egy darabig. Hamarabb hiányzik a szervezetnek  a víz.

Krisztus az élővíz. A mi éltető forrásunk. Az ördög, az ellenség mindig azon dolgozik, hogy elszakítson a mi élővizünktől. Tudja, jól tudja, hogy Nélküle semmit sem cselekedhetünk! Tudja, jól tudja, hogy csak Krisztusban van számunkra élet! Nélküle: halottak vagyunk.

Vízforrások. Több is. Egy az eredet: Krisztus. De több a kút: a dicsőítés kútja, az Ige kútja, az ima kútja,  az úrvacsora kútja, a közösség- a gyülekezet kútja, a szolgálat kútja. Ha eltömi a mi forrásainkat, ha elvág az élővizek forrásától, elérte a célját. Ha csak egyik kutunk is kiapad, szépen követi a többi.

Ne engedjük, testvérek, hogy az ördög bedugja a mi élővíz-forrásainkat! Ne adjuk oda az életünket neki!

…..

Mi is felbátorodtunk. Az Úr bátorított fel, Maga. Hogy várost építsünk, Neki. Kőfalakat, magaslatokat, tornyokat. Gyülekezetet.

Az építkezés tart egy ideje, habár a szemmel látható munka talán csak most kezdődött el igazán.

Ahogy Ezékiást rettentette Sénakhérib, úgy rettent minket is ma a Sátán.

„Kevesen vagytok, gyengék vagytok, én hatalmasabb vagyok mindannyiótoknál! Széthullik minden, amit építetek, nem szabadíthat ki benneteket senki az én szorongató kezemből! Az Isten? Akit nem láttok? És az ígéretei? Nos, hol vannak MOST?”

És igen. Testi szemmel nézve, testi szemmel látva ez így is van. Egy maroknyi nép, gyenge, bűnös, bátortalan, félelmes szívű, vívódó-küszködő: "nagyon is" emberek.

De Maga az élővizek forrása bátorít minket, és aki Benne bízik, Benne hisz, aki hisz Neki, az meg nem szégyenül!

Ha körbenézünk, hogy ki van velünk, nagyon kevés kezet látunk imára kulcsolódni. De, Ő azt mondja, többen vannak velünk, mint ővele, ővelük. Többen vannak velünk, mint, amit látunk! És én elhiszem azt, amit Ő mond!

Nem vagyunk egyedül! Isten népe, és az élő Isten Maga, velünk van! Kell ennél több?!

…..

Kevesen vagyunk. Kevesen imádkozunk. Kevesen böjtölünk.

Vajon hány ember kell, hogy az Úr meghallgasson minket?!

Ezékiás és Ézsaiás ketten fogtak imába, és egy egész ország megszabadult!

És mi többen vagyunk mégis csak, mint ketten vagy hároman!

…..

Felépülnek a magaslatok. Nem az ördög magaslatai! Az Isten magaslatai! Bennünk, általunk. Az emberekre ráragyog, Uram, a Te orcád, átragyog az életeinken,  a szíveinken, az istentiszteletünkön, a  gyülekezetünkön.

Mert Te tegnap, ma és holnap is ugyanaz vagy!

Szabadító, Gyógyító, Megváltó, Megtartó!

Ámen!

Térdre esvén Ő előtte

 

„És mikor a sokasághoz értek, egy ember jöve hozzá, térdre esvén ő előtte,

És mondván: Uram, könyörülj az én fiamon, mert holdkóros és kegyetlenül szenved; mivelhogy gyakorta esik a tűzbe, és gyakorta a vízbe.

És elvittem őt a te tanítványaidhoz, és nem tudták őt meggyógyítani.

Jézus pedig felelvén, monda: Óh hitetlen és elfajult nemzetség! vajjon meddig leszek veletek? vajjon meddig szenvedlek titeket? Hozzátok őt ide nékem.

És megdorgálá őt Jézus, és kiméne belőle az ördög; és meggyógyula a gyermek azon órától fogva.

Ekkor a tanítványok magukban Jézushoz menvén, mondának néki: Mi miért nem tudtuk azt kiűzni?

Jézus pedig monda nékik: A ti hitetlenségetek miatt. Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.

Ez a fajzat pedig ki nem megy, hanemha könyörgés és bőjtölés által.”

Mt 17:14-21

 

Böjtöt kezdtünk tegnap este a  gyülekezetben. 40 napos böjtöt.

Böjtre hívott el minket az Úr.

Sokat beszélünk a gyerekeinkről. Sokat imádkozunk a gyerekeinkért. Mindannyiunknak van gyermeke, kisebbek, nagyobbak. Sok a gond, sok a nehézség, sok a bizonytalanság, sok a kétség, sok az aggodalom.

Az Úrtól kaptam a fentebb olvasható Igéket, mikor ezeken vívódtam.

Ez az apa térdre borult az Úr Jézus előtt! Azt gondolom, úgy ment hozzá, mint, aki már mindazt megpróbálta, amit az ő képességeihez, az adott korhoz,  a társadalomban elfoglalt pozíciójához képest tudott, lehetett. Mindent. És mégsem tudott segíteni a fián!

Így jövünk most mi is az Úrhoz! Térdre esve, mint, akik már elmondtak mindent, amit elmondhattak, megtettek mindent, amit megtehettek. Nem féltérdre ereszkedve, nem tartogatva még az egyik  kezükben a gyermekeinket, másikat pedig az égre emelve. Térdre hullva, könyörögve!

Jókébed képe van előttem: áll a Nílus partján, szeme aggódva, féltve nézi azt a vesszőkosarat, benne  a kincse, akit úgy őrizgetett. Viszi a víz, messzire, ki tudja, hova, merre…Csak áll, néz, és sóhajt  a szívében az Úrhoz, ahhoz az Istenhez, Akinek  a félelme miatt nem engedte át az egyiptomi katonáknak magzata életét. És az Isten, Akiben bízik, Akire rábízta azt, megsegíti, meghallgatja. A maga idejében. De ott a vízparton, mit sem tud erről még Jókébed. Ott csak az elúszó kosarat látja. Látod így a te gyermekedet?!

A fiú holdkóros volt, gyötörte a gonosz lélek, szenvedett.

Így szenvednek a mi gyermekeink is- és velük együtt, mi, szülők! Ez nem egyszerű bűn, nem egyszerű megtérésre van szükség! Ezek megkötöző, gonosz lelkek, démonok, leuraló szellemiségek! Ne feledjétek, hogy nem a gyermekeink ellen harcolunk, hanem a hatalmasságok ellen, akik az engedetlenséget, a lázadást szítják és növelik bennük!

Sokszor mi akartunk tenni, irányítani, tekintéllyel, a mi erőnkkel, megmutatni, mi a helyes. De most azt mondja az Úr, hogy már nem erővel, nem hatalommal, nem a mi emberinkkel, hanem az Ő Lelkével, annak erejével harcoljunk!


A tanítványok nem tudták kiűzni az ördögöt, a  hitetlenségük miatt. Valamiképpen úgy értettem meg ebből, hogy mindez hitpróba is a számunkra! Mindannyian vágyunk szolgálni az Urat. De sokszor visszatart az, ami otthon van. Sokszor az anyaszív a gyermekeink élete, állapota körül forog. Talán idővel meginog  a hitünk is, amikor az Isten által tett ígéreteknek az ellenkezőjét látjuk beteljesedni!

Hogyan beszéljünk Istenről másoknak, ha már mi magunk sem igazán hisszük, hogy változhat bármi is?!

Azt mondja az Úr Jézus, hogy ez a fajzat csak könyörgés és böjtölés által megy ki! A gyermekeinkből is. Belőlünk is.

Aztán nagy változás előtt is állunk. A férfiaink dolgoznak a gyülekezeten, hogy a terem falát kijjebb tolják. Hitben vették el, vettük el az Úrtól ezt  a lépést. És, amint a hitben elvett dolgoknál lenni szokott, már komoly támadásokat élünk meg az ördög részéről.

Így böjtre hívtuk a gyülekezetet.

És böjtre hívlak benneteket is! De nem én, az Úr elébb!

Böjtöljetek velünk! Böjtöljetek, könyörögjetek értünk!

A gyermekeinkért, a gyermekeitekért! A gyülekezetünkért, a gyülekezeteitekért!
A falainkért, amik tágulnak, hogy többen beférhessenek az Isten népe közé, közül! És a falakért, amiket az ördög épít, bennünk, közöttünk, hogy ledőlhessenek teljesen és végleg!

Ma, ima közben láttam egy képet. Sok ember fogta egymás kezét.

Emlékeztek arra a játékra, gyerekkorunkból? "Adj, király, katonát!"

Fogtuk egymás kezét, az ellenség pedig igyekezett betörni közöttünk! Én mindig gyenge láncszem voltam, mert fizikailag is gyenge voltam, és féltem is a sérüléstől, az erőtől, az erősebbtől, aki szembe jött velem.

Most arra hív az Úr, hogy fogjuk meg egymás kezét, szorosan! Ne engedjük meg, hogy betörhessen közénk az ellenség, a gonosz! Legyünk bátrak, mert Ő áll mellettünk, közöttünk, Ő erősíti meg a mi gyenge életeinket!

Könyörgök, hogy építsen bennünket erős, szilárd fallá, amely megtartja azokat a gyengébb téglákat is, amik kimozognak gyakran a tömör falból (ahelyett, hogy az ördög építkezne bennünk és közöttünk, magas falakkal, amik távol tartanak bennünket egymástól!)

Ámen!

Isten a pokolban, avagy a Megmentő Isten

 

"Te pedig, embernek fia, mondjad Izráel házának: Ezt mondjátok, mondván: Bizony a mi bűneink és vétkeink rajtunk vannak, és bennök mi  megrothadunk, mimódon éljünk azért?
Mondjad nékik: Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! hiszen miért halnátok meg, oh Izráel háza!?"

Ez 33:10-11

 

 

Láttam egy filmet a napokban, Isten a  pokolban a címe. Egy lelkipásztor 15 évig ül börtönben, emberölésért. Miután szabadul, prédikálni szeretne. A templom, ahonnan indult, üresen tátong.

A keresztyének nem bocsátottak meg a férfinek. Útközben megment egy fiút, aki verekedésbe keveredik, miközben drogot árul az utcán. Innen indul a történet.

A vallásos emberek nem akarják megengedni a pásztornak, hogy prédikáljon. Nem tartják méltónak rá. Érdemesnek.

Azon gondolkodtam ki az, aki prédikálhat Istenről?

Ki más, ha nem ez az ember, akinek „ekkor” bűnt engedett el!?

Ki prédikálhatna Istenről, ha nem mi, akiknek megbocsátotta a bűneinket?

Az prédikálhat Róla, aki ismeri Őt!

Ki ismeri?

Aki tudja, hogy Ő az élő Isten Fia, Aki elveszi a világ bűneit!

Ki tudja ezt? Akinek megbocsáttattak a bűnei!

Mi Krisztust kell, hogy prédikáljuk! De csak akkor tudjuk Őt prédikálni, és a keresztet, ha már találkoztunk Vele, mint  Megváltóval! És csak akkor találkozunk Vele, mint Megváltóval, ha tudatosul bennünk, hogy bűnösök vagyunk!

Nem! Nem csak voltunk! Ez divatos teória ma! Bűnös voltál, újjászülettél, már nem vagy bűnös!

Igaz, hogy Krisztus megváltott és megszentel, de a bűn bennem él, és csak arra vár, hogy előtörhessen, és uralmat vehessen rajtam. Ezért nap, mint nap tudatában kell legyek, hogy bűnös vagyok, és szükségem van az Úr Jézus bűntörlő vérére! (Ez nem önkárhoztatást, vagy vádlást jelent! Nem is egy „féreg-tudatot”! Hanem egy egészséges önértékelést, identitást: tudom, hogy Isten gyermeke vagyok, de azt is tudom, hogy bűnös vagyok, akit Ő tart meg!)

Értitek, mit jelent ez?!

Ne szégyelljétek a bűneiteket! Ne kárhoztassátok magatokat miattuk! Ne álljatok ki a szolgálatból, mert alkalmatlannak érzitek magatokat!

Tekintsetek úgy rájuk, mint, amik naponta emlékeztetnek az Úr Jézus áldozatára! Mint, amik lehetővé teszik, hogy prédikáljatok Krisztusról! Bűnösök, a Megváltóról!

Nézzetek úgy rájuk, mint, amik mind közelebb és közelebb visznek Krisztushoz!

Nem eltávolítanak Tőle, hogy valahol messze meggyógyuljatok, megtisztuljatok valahogyan, valamikor, önerőből (vagy gyötrődjetek inkább, mert ez nem megy)! Amikor jön a kísértés, húzódjatok közelebb Hozzá, elismerve, hogy nagy szükségetek van Rá! És Ő megölel benneteket, Magához von, lemos, megtisztít! Gondoltatok már így a bűneitekre?!

A pásztor prédikálni akart- de az egyház embere számon kérte, ki engedte meg neki ezt?

Én nem bejegyzett felekezet tagja vagyok. Így semmit sem jelent számomra az egyházi hierarchia. (Itt nem a tiszteletről beszélek, hanem a beosztásokról!)

Viszont teljesen egyértelműnek tartom, hogy nem emberektől jön az elhívás, alapvetőleg az engedély sem, hanem az Úrtól! Úgy, ahogy nem emberek fognak megtartani a szolgálatból fakadó csüggedés jelentkezésekor, a nehézségekben, a bukásokban sem, csakis Isten!

A gyenge léleknek sokszor jó lett volna, kényelmesebb lett volna, könnyebb lett volna, ha emberek bátorítanak egy-egy szolgálatra, mert szeretnék kapaszkodni, amikor meginog a talaj a lábam alatt. A mi lelkipásztorunk ebben nagyon bölcs, és arra tanít, hogy Isten elhívását vegyem el, az Ő engedélyét, az Ő akaratát. Mert csak azon van áldás. Ez nyilván nehezebb, munkásabb, mint emberek kijelentéseibe kapaszkodva menni előre.

AMI VOLT, A MÚLTBAN MARAD!

Érdekes módon a filmben pont a keresztyének, vagy, akik magukat annak tartották, nem tudtak megbocsátani a  bukásért. Felemlegették, kárhoztatták a lelkipásztort. Igazán jól végezték az életében az ördög munkáját. Keresztyénként!

Vajon mi meg tudunk-e bocsátani? Vajon mi tudjuk-e a tenger mélyére dobni mások bűnét?

Csak az tud megbocsátani, akinek már megbocsátottak! Elsősorban Krisztus!

Enélkül az ember képtelen a megbocsátásra! Újjászületve viszont kötelességünk! Ha most úgy olvasod e sorokat, hogy felismered magadban a  megbocsátásra való képtelenséget, és nem születtél még újjá, először az újjászületést keresd!

És ezzel együtt fogod elnyerni a  megbocsátásra való képességet is! Persze, megbocsátani újjászületés után is harc az Énemmel, de előtte képtelenség.

ISTENT SZOLGÁLNI KÖTELESSÉG, NEM LEHETŐSÉG!

A filmben van egy tipikus „kegyelem-prédikátor”, aki nagy, gazdag  gyülekezetet vezet, drága autón jár, élvezi  a dicsőséget, a ragyogást, a szereplést. Remek lehetőségeket nyújt a feltörekvő „szolgálóknak”. De Istent szolgálni nem lehetőségek kérdése, nem a  saját érdekeink, anyagi helyzetünk felemelésének kérdése! Az őskeresztények közt nem voltak pénzes, sikeres prédikátorok!

A drogot áruló fiú szeretne kiszállni  a bűnöző életből. Nem engedi Blaze, a főnök. Azt mondja, hogy ő maga sem kezdhet új életet. A fiú a szemére veti, hogy sosem választhatott. A film egyik központi kérdése pont ez: van választási lehetőségünk?!

Keresztyénként azt vallom: MINDIG MI VÁLASZTUNK!

Az életet vagy a halált!

Ebben az esetben ez nem járt együtt földi és mennyei értelemben is. A fiú kiszállt, de utána ért a bűnözők keze, és megölték. Földi szempontból a halált választotta. De, mielőtt meghalt volna, az Úr Jézust hívta segítségül, hogy jól dönthessen, hogy felhagyhasson a  régi életével, ezért mennyei szemszögből: örök életet nyert! Halálában életet nyert! Örök életet!

Választott.

És ez a  választása életet hozott mások számára is. A halálán keresztül. De erről még majd később…

Az ördög azt mondja, suttogja, majd ordibálja: „Választottál, nincs új élet!”

EZ HAZUGSÁG!

ÉN VÁLASZTOK!

Újra és újra! Sohasem késő!

Lehet, hogy ez a  döntés a halálomba kerül, a földi testem halálába, vagy csak az "Én"-emébe, ez néha „mindegy”…

De örök életet ad! Nekem, és lehetséges, hogy másoknak is!

FÉLEK-E A HALÁLTÓL?

A fiú nagyanyját, aki egy kedves, idős, hívő asszony, meglátogatják a drogárusok. Szeretnék megfélemlíteni, hogy megtudják tőle a  fiú rejtekhelyét. Az asszony nem ijed meg. Akkor megkérdik, mintegy fenyegetésként, ismeri-e a halált?

Ő azt válaszolja:

NEM ISMEREM A HALÁLT! CSAK AZ ÖRÖK ÉLETET ISMEREM!

Nem találkozunk a  hétköznapjainkban zsaroló, fenyegető drogdílerekkel. Alapesetben legalábbis nem.

De mindannyian találkozunk az ördög félelemkeltésével, betegségekkel, érezzük a halál illatát.

Mit válaszolunk ilyenkor? Mit ismerünk? A halált, avagy az életet?

"Bizony, bizony mondom néktek, hogy a ki az én beszédemet hallja és hisz annak, a ki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre."

Jn 5:24


Átmentél már  a halálból az életre?!

Aztán a kórházban, amikor még nem tudják, hogyan alakul a műtét, az asszony imádkozik. Nem kéri Istent, hogy gyógyítsa meg az unokáját! Nem kiáltozik, nem jajgat, nem alkudozik, nem vádaskodik. Egyszerűen csak az Úr kezére bízza! Hogyha haza akarja vinni, emlékezzen meg róla, ha nem is régóta, de már az Övé!

Miért tud így imádkozni ez az asszony? Neki nem fáj a veszteség? Dehogynem!

Egyszerűen csak túllát a földi perspektíván, a mennyeibe! Mert nem a halált ismeri, hanem az örök életet! Mert ismeri Azt, Aki azt adta! Neki is, az unokájának is.

Később, a fiú halála után a főnöke, Blaze elmegy a lelkipásztorhoz. Felfegyverkezve, marcona testőrökkel. Mindvégig kétséges, mi lesz a  dolgok kimenetele?

A lelkipásztor nyugodt.

„MAGÁNAK NINCS SEMMI VESZTENI VALÓJA!”

Érti meg Blaze, és leereszti a pisztolyt.

És valóban: Nincs!

Ha nincs veszíteni valóm, nincs mitől félnem!

Élet vagy halál, semmi nekem!

Ha nincs a  kezemben semmi, de semmi- nincs mit kihúznia onnan az ördögnek!

Vajon kijelenthetjük mi is ezt? Hogy nincs semmi veszíteni valónk?

Vagy szorongatjuk a kezünkben mindazt, mindazokat, amit, akiket amúgy sem tudunk megtartani?!

Ha nincs semmim, nincs hatalma felettem a halálnak, az ördögnek! Micsoda szabadság ez!

Végül Blazenak meg kell halnia! Eljut addig, hogy valóban új életet akar kezdeni, mint John James. Ekkor derül ki, hogy a hatalmas adomány, amivel a  templom újraindult, tőle származik. Ezen a pénzen akarta a lelkipásztor megváltani a  fiú életét is a bűnözőtől. De nem sikerült neki.

Nem tudjuk megvásárolni az életünket! A Megváltást. Blaze sem tudta, a  fiú sem tudta. Ingyen kegyelemből, az Úr Jézus vérén át lehet csak a  mienk!

Felismerjük-e a napjainkban azokat a  pontokat, amikor meg kell halnunk? Amikor Évának meg kell halnia, hogy az az új ember élhessen, hogy az Úr Jézus élhessen?

Blaze egészen világosan felismeri ezt, és kéri a  lelkipásztor segítségét.

Néhány napja megingott a szívem, feltörtek az érzéseim. Tudtam, hogy halálba kell adnom őket, de nem ment. Csak annyit tudtam mondani az Úr Jézusnak, hogy „Élj bennem, segíts!” És Ő azt válaszolta, hogy „Ahhoz meg kell, hogy halj!”

Mi szeretnénk felvenni azt a mennyei, fehér ruhát, de nem akarjuk levetkőzni önmagunkat, az önmagunkét, azt a földi, szennyes ruhát. Pedig enélkül nem megy! Enélkül nincs új teremtés, szabadulás, amire annyira vágyunk!

Nem tudtam azonnal meghalni, de azóta is, percről-percre meghalok ezeknek az érzéseknek. És, ahogy percről-percre fogynak, úgy erősödik bennem Ő, percről-percre. Ennek a  meghalásnak része ez az írás is. Semmi kedvem nem volt most ezzel foglalkozni. Úgy éreztem, nem megy. De KELL! Valaki azt mondta nekem ma, hogy nincs kedve gyülekezetbe jönni. Ja, amúgy mélyrepülésben van, ami a  hitet illeti. Azt válaszoltam neki, hogy ne várjon rá, hogy majd akkor jön, ha visszajön a kedve! Nem lesz olyan!

SOSE KÉSŐ MEGÁLLNI!

ISTEN A BŰNEINKET IS HASZNÁLNI TUDJA AZ Ő TERVÉBEN, HA MEGTÉRÜNK BELŐLÜK!


Ez a  lelkipásztor azért ült börtönben, mert hirtelen felindulásból megölt egy embert. Nem akarta, nem tervezte el, verekedtek „csak”, és mégis így alakult. Amikor megtudja, hogy a  fiú, akit gyámolított, nem élte túl a sérüléseit, elmegy a főnökhöz, és laposra veri. Kishíján megöli. Mi tartja végül vissza?
A tükörben meglátja az arcát…A saját, indulattól eltorzult arcát.

Természetesen Blaze bosszút esküdik.

Mi tartja vissza, hogy véghez vigye?

Az, hogy ismeri az indulatot, ismeri a „jogot”, és nem érti, egyszerűen nem érti, miért állt meg a  lelkipásztor, miért nem ölte meg? A kegyelem, az irgalom ismeretlen számára, és elgondolkodtatja, megállásra készteti. Az Úr még az indulatot, a lecsendesített indulatot is felhasználja, hogy ez az ember megmenekülhessen!

Még egy gondolat: mi a  bűneink miatt kerülünk azokba a helyzetekbe, amik miatt Istent vádoljuk, amik miatt Ellene lázadunk.

A lány a filmben terhes lesz. Egy laza, parázna kapcsolatból. A fiú drogot árul, megverik, élet és halál között lebeg a kórházban. És ki a hibás? Isten…

Blaze droggal kereskedik, bűnöző, akit a felesége elkerül, és tiltja tőle a két fiát is. Ki a  hibás? Isten…

A lány, mikor a lelkipásztor buzdítja az imára, és bátorítja, hogy Isten nem hagyta el, azt válaszolja: DE NEKEM NEM ISTEN KELL, HANEM NORRIS!

Hát, igen… ez az alapja minden bűnünknek! Hogy nem Istent akarjuk, hanem a vágyaink tárgyát! Mert nem tudjuk, valójában mire van szükségünk! Nem földi játékszerekre, sohasem azokra! Mindig Istenre, csakis Őrá!

Számomra a film központi mondanivalója a következő:

Az ember megváltozhat. A gyilkos is. A bűnöző is. A bűnös is!

Krisztusnál semmi sem lehetetlen!

És minden bűnünkre, minden megbánt bűnünkre van bocsánat a Kereszt alatt!

Mindig van újrakezdés! Mindig van új élet!

Bármilyen messzire mentél Istentől!

Ő vár! Egyet kell csak tenned: fordulj Felé, és lépj egyet!

Ámen!

Alma az asztalon (avagy az Igazság megszabadít)

Egyszer régen, jó néhány éve már, amikor még nagyon meg volt gabalyodva az agyam, mondott valaki nekem egy példázatot. (Szeretem a párhuzamokat, mert jobban megértem általuk a dolgokat, és így könnyebben el is fogadom). Arról beszélt, hogy az életem egy asztal, amin ott van, összehányva sokminden. Nagy rendetlenségben. Összevissza. Vannak dolgok, amiket az Úr nem azért kér el, mert el akarja venni, hanem, mert  a helyére akarja tenni. Azután is meglesznek, csak a helyükön. Én pedig szorongatom őket, nem engedem, emiatt nincs békességem, örömöm. Azóta, az eltelt évek alatt, megtapasztaltam ezt. Voltak dolgok, amiket úgy hittem, örökre elvesz. Pedig csak az asztal közepéről, a káoszból, a koszból, a helyére állította őket, megtisztítva. Oda, ahol Ő  jelölte ki a helyüket. Oda, ahol átok helyett áldássá lehetnek az életemben, mások életében.

 

A munkahelyemen, az íróasztalomon van egy alma. Ezzel támasztom a képet, aminek nincs akasztója.  A képen a következő Ige olvasható:

"Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek."

Jn  8:36


(Érdekes ez a kép egyébként. Egy utat ábrázol, mellette egy fával, kerítéssel, háttérben a nap. Olyan az árnyalása, a színek, hogyha  az iroda ablakon át betűz rá  a fény, egészen világosnak tűnik. Ha borús idő van, mintha esti, alkonyati időszakot mutatna. Én is így vagyok sokszor. Ha beragyog a Fény, ragyog a szívem, az életem, az arcom. Ha nem ragyog, mert nem engedi be valami, valami, amivel nem fér meg a szívemben, akkor árnyékba borul minden. A szívem, az életem, az arcom. De most nem ez  a lényeg. Vagy mégis?!)

Az alma már néhány hete ott van. Először szép fényes volt, most már kezd ráncosodni, töpörödni. Erről mindig eszembe jut egy másik alma (vagy gyümölcs, ebből a szempontból most mindegy a teológiai helyessége, mert a kép, a szimbólum  a fontos.)

Az alma az, amire vágyunk, kívánatos. Kacag ránk, kelleti magát, mi megkívánjuk. Egyre jobban. Aztán, ha leszakítjuk, a tiltás ellenére, és beleharapunk, undorodva köpjük ki, mert keserű, mert rohadt, mert férges. Amikor jön a szívemben a mardosó éhség, a kívánság (ami önmagában talán nem is bűn, de mégis az, mert elvon Isten szeretetéből, közelségéből), akkor sokszor erre gondolok: belül férges. Nem éri meg! Nem érdemes!

Az Igazság szabaddá tesz!

Ha következőnek ránézel az almádra, gondolj erre: belül férges!

Helyreállás és szolgálat

„Jézus pedig Szent Lélekkel telve, visszatére a Jordántól, és viteték a Lélektől a  pusztába

Negyven napig, kísértetvén az ördög által. És nem evék semmit azokban a napokban; de mikor azok elmúltak, végre megéhezék.

És monda néki az ördög. Ha Isten Fia vagy, mondd e kőnek, hogy változzék kenyérré.

Jézus pedig felele néki, mondván: Meg van írva, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Istennek minden ígéjével.

Majd felvivén őt az ördög egy nagy magas hegyre, megmutatá néki e föld minden országait egy szempillantásban,

És monda néki az ördög: Néked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom, a kinek akarom;

Azért ha te engem imádsz, mindez a tied lesz.

Felelvén pedig Jézus, monda néki: Távozz tőlem, Sátán; mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.

Azután Jeruzsálembe vivé őt, és a templom ormára állítván, monda néki: Ha Isten Fia vagy, vesd alá magad innét;

Mert meg van írva: Az ő angyalinak parancsol te felőled, hogy megőrizzenek téged;

És: Kezökben hordoznak téged, hogy valamikép meg ne üssed lábadat a kőbe.

Felelvén pedig Jézus, monda néki: Megmondatott: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.

És elvégezvén minden kísértést az ördög, eltávozék tőle egy időre.

Jézus pedig megtére a Léleknek erejével Galileába: és híre méne néki az egész környéken.”

Luk 4:1-14

 

 

Vannak az életben időszakok, amikor semmi sem sikerül, vagy úgy tűnik, hogy semmi sem sikerül. Pedig ilyenkor csak arra vár az Úr, hogy helyreálljunk. Az újjászületéskor, az első szeretet tüzében, szinte mindent „könnyen” megkapunk az Úrtól. Változunk, és körülöttünk is változnak az emberek.

Aztán megalkudunk dolgokkal, és megszűnik ez az áldásáradat. Azt gondoljuk, Isten változott meg, elhagyott bennünket, nem gondol velünk. Mert nem érezzük a buzgó örömöt. Közben mi távolodtunk el Tőle, a mi dolgaink miatt. Ilyenkor kellene az odaszánás, a megtisztulás.

Amikor a helyreállás megtörténik, újra beárad az áldás az ember életébe.

Amikor elhagyjuk az első szeretetet, éhessé válunk. Akkor odajön az ördög, hogy megkísértsen.

Felkínál mindent, amire vágyik a  test pl. a kísértés, a böjt közben. És mi nem állunk ellen, hanem elfogadjuk azokat a  kenyereket tőle.

Ha elfogadod az ördögtől azokat a kenyereket, már nem tudsz továbbá hatást gyakorolni másokra!

Mindannyiunknak el kell menni a pusztába, különben nem fogunk tudni segíteni másoknak, szolgálni az emberek felé!

Ki kell, hogy menjünk a pusztába, hogy  a kísértések alatt kipróbált (hitű) emberré váljunk, és alkalmasak legyünk a szolgálatra! Ebből származik a szolgálatunk ereje.

Amikor újjászületik valaki,  benne van a  tűz, de még ismerethiánya van, még nem tapasztalt meg dolgokat, talán el sem fogadják tőle az emberek a szolgálatát.

Amikor meg van járva  a puszta, az ember alkalmas eszközzé válik Isten kezében a szolgálatra.

DE NEM MINDEGY, MEDDIG VAGY A PUSZTÁBAN, ÉS MIÉRT?!

Az Úr Jézus 40 napig volt ott. De lehet akár 40 évig is ott vesztegelni! Ez rajtad múlik.

Tudod, mi van a  pusztában? Az ördög kísértése.

Nem tudsz kijönni a pusztából, pedig már rég ott kellene lenned a szolgálók táborában!

Ha győztesen tudunk kikerülni egy-egy kísértésből, akkor megtelünk Szent Lélekkel, akkor tudunk szolgálni. Ha nem, maradunk az önsajnálatban, a magunk körül forgolódásban. Ezért fontos a helyreállás.

Sokszor azt gondoljuk, más az oka annak, ami engem ér.

Ha nem jó az életed, mindig azt a  kérdést tedd fel magadnak: mi az, amiből változnom, gyógyulnom kell? Nekem?!

Nem imádkozhatok rá a másikra, hogy ő változzon, azt gondolva, hogy én biztosan jó helyen vagyok!

MINDIG NEKEM KELL MEGTÉRNI!

Ami az én környezetemben probléma, az rajtam múlik! Hogy meg fog-e változni, vagy marad abban?

Ha én megváltozom, megtérek, minden megváltozik!

Így KELL gondolkodnunk!

Nem tolhatunk valakit Istenhez, hanem vonnunk kell! Ehhez először nekünk kell megtérni! Ahhoz, hogy vonni tudjam a másikat,  szükséges, hogy én térjek meg. Addig, amíg tolom az én megtéretlen életemmel, azt mondja: menjél, neked is van miből megtérni!

Akarjunk újat kezdeni az Úrral! Nem elég egyszer, kétszer, háromszor újat kezdeni életünkben! Mindig újat kell kezdenünk! Mindig van, ami felszínre jön. Ha akarom, hogy az én életem változzon először, változik minden. Az Úr nem fog téged válasz nélkül hagyni, nem fog benne hagyni abban, amiben vagy!

Minden azon múlik, milyen kapcsolatban vagyok az Úrral.

Az áldás gátjai elzárják az áldás útját. Akadály lehet, ha megtérés helyett másokat vádolok.

Az ördög a hazugság atyja, segít ebben a vádaskodásban.

Sokszor felkínálja azt is, amire éhesek vagyunk. Csak annyit kér, hogy "csak egy kicsit" forduljunk el Istentől.

Azt mondja, az övé minden. Pedig Istené!

És amit ad, annak ára van: a lelki üdvödet veszi el!

Amikor ő ad, mindig kér valamit. Mindig fizet is valamivel (bánat, halál, szégyen).

Krisztus mindent ingyen ad: és örömöt, békességet ad még efelett. Ez a különbség a kettő között!

Itt jön be az ember szabad akarata, hogy melyiket választja!

MINDIG ÉN VÁLASZTOK!

A döntés mindig az ember kezében van, hiába vádolja Istent.

Ő elébünk adta  a jót és a gonoszt.

A pusztában melyiket választjuk?

Csak az az ember alkalmas Isten országára és szolgálatára, aki győztesen jön ki a pusztából.

Isten terve nem az, hogy ott ragadj, hanem az, hogy elmenj a pusztába, készülj fel, és gyere szolgálni, Szent Lélekkel megtelve, hogy másokat behozz Isten országába! Ez a feladata minden egyes embernek, aki megtért, újjászületett.

Az ördög hazudott az Úr Jézusnak, hogy miket adhat meg neki, pedig mindene megvolt az Atyától.

NEKEM MINDENEM MEGVAN KRISZTUSBAN!

Neked nem  kell leborulnod Sátán előtt! Ettől ő ravaszabb! Elég, ha csak ott maradsz a pusztában, és körbe-körbejárod a Sínai hegyet.

Lehet önsajnálatot gyakorolni, keserűségben, vagy megfelelésből élni Istennel, egy életen keresztül. ( pl. akkor jövök ki, ha már érdemes leszek rá, ha már lesz jogom Hozzá jönni.)

De lehet kegyelem által kijönni  a pusztából!

A helyreállásnak az ideje van most!

Állj helyre! Helyre kell állni most!

Mert Ő helyreállít!

Nekünk csak azt kell mondanunk, hogy, Uram, állíts helyre, és oda kell tennünk mindent az Ő lábaihoz. Akkor biztosan szabadulást nyersz. Ha van egy bűnbánó, megtérő szívünk, akkor nem kell gyötrődjünk, Ő helyreállít.

 

Tudod, miért dől romba  a te környezeted, a családod?

Mert te nem vagy a helyeden.

Neked kell elsősorban helyreállni.

Isten rajtad akarja elkezdeni, nem másokon.

És, ha helyreáll a kapcsolatod Istennel, akkor Ő munkálkodni kezd a környezetedben is.

És, ha a helyreállás megtörténik, árad az áldás.

Ez tudja mozgatni az egészet. Nem az áldás! Az, amikor megnyered Krisztust, amikor találkozásod van Vele.

Ha keresed, megtalálod Krisztust. Nem az a  fontos, mi mindentől kell megváltozni, vagy hogyan teszi rendbe Isten a  családom. Az a  fontos, hogy Ő az enyém. Ha az Úr velünk, kicsoda ellenünk? Akkor van reménységünk arra, hogy Ő munkálkodni fog.

NE MUTOGASSUNK MÁSRA, NE VÁDOLJUNK MÁST, AMIKOR ROSSZUL VAGYUNK! Azért, hogy nincs olyan kapcsolatunk Istennel. (Ha ő nem ilyen lenne, én se lennék ilyen, így. ) Csak az jön ki belőlünk, ami bennünk van.

Kell, hogy odaálljunk az Úr elé alkalmas időben: ma jöjjünk az Úrhoz! Ezek az idők el fognak vétetni.

Nem katasztrófa miatt nincs megígérve a holnap.

Megérjük-e  a holnapot? Készen vagyok-e? Vagy azt gondolom, ha majd olyan esemény van, felfigyelek én, van annyi ismeretem, és beállok a sorba?! Nem!

Nem csupán csak az a  kérdés, meddig lesz még béke az országunkban. Ha  a kiszabott idő lejár, mindannyiunknak menni kell erről a Földről.

MA, csak a  ma adatott!

Ez hirdettetik egy ideje közöttünk. Miért? Talán, mert olyan távol volnánk Tőle? Nem!

Ő szent, szeplő nélküli nyájat, gyermekeket akar odaállítani az Atya elé. Megtisztít, hogy mások felé tudjunk szolgálni. Hogy ne hamis evangéliumokat együnk és igyunk, hanem élőt.

NAGYON SOK A FELADAT, ÉS RÁD IS SZÁMÍT ISTEN! Abban, hogy azok a  gyümölcsök, amiket termünk, megmaradjanak.

A kérdés az, hogy meddig leszel a pusztában? Kijössz egyáltalán, vagy életed végéig ott maradsz?

MA A HELYREÁLLÁS IDEJÉT HIRDETEM NEKTEK!

Ne mást okolj, mondd azt: Kezdd el, Uram, rajtam!

Az áldás elsősorban az enyém, mert én állok helyre.

De, ahogy engem áld az Úr, úgy tudok áldást adni másoknak. Csak, ha túlcsordul rajtam az áldás, akkor nyerhetnek rajtam keresztül mások is Krisztusból.

Az Úr Jézus a Léleknek erejével jött ki a pusztából. Miért ment híre? Mert Lélekkel telve volt, volt erő, hatalom a szavaiban. Mivel mindent nekünk ajándékozott, ugyanez megadatott nekünk is.

De a  pusztából kiabálunk ki, vagy kijöttünk onnan? Ha a Lélek erejével mondom valakinek, hogy gyógyulj meg: meggyógyul; szabadulj meg, megszabadul!

Erre hívott el bennünket az Úr. Ez nem mese. Ez nem csak az apostoloknak adatott, és ott bezárult minden. Akkor szegények lennénk. Sok helyen nincs gyógyulás, szabadulás, mert nem mernek hozzányúlni a  problémákhoz. Mert a  pusztában a  kísértések alatt nyögnek. Még imádkozni sem mernek, mert az ördög vádolja őket a megtéretlen életük miatt. Erőtelenség van. Azt mondják, Uram legyen meg a  Te akaratod, ha akarod megszabadul, ha nem, nem. Ez nem így működik!  Ez a hatalom megélt valóság, amit ránk bízott az Úr! De ezt csak akkor a mienk, ha helyreállunk! Ámen!

(Vasárnap, a gyülekezetünkben hangzott el ez a prédikáció. Kérlek nézzétek el  a megfogalmazást, élő beszédből próbáltam lejegyzetelni. Talán emiatt darabosnak tűnik. De annyira fontos a tartalom, a téma, hogy szeretném megosztani veletek!)

 

Címkefelhő